Zene

Oké, annak is megvan a fílingje, ahogy együtt üvöltöm Mick Jaggerrel az I'm Free-t Csiribpuszta és Cikola között, amikor a naplementében elsötétülnek Zichyújfalu óriási zöld silói: "I'm free to do what I want any old time." De élőben mégiscsak más.

Lapunk megjelenésének másnapján Budapesten ad koncertet a Rolling Stones. Hogy az idén negyvenöt éves zenekar mire képes a színpadon, ott és akkor kiderül - amit pedig ezen felül a bandáról és Keith Richards viselt dolgairól még tudni érdemes, mind kiolvasható az alábbi interjúból, amit a barázdált arcú gitáros néhány évvel ezelőtt adott az amerikai Rolling Stone magazinnak.

Hm, kétségkívül vonzó cím, magam inkább a Véres kés második részére gyanakodtam, mint Fritz Lang 1945-ös remeklésének (Vörös utca - látták? a hétvégén ment a tévében) parodisztikus továbbgondolására. Az igazság ezzel szemben az, hogy a műfordító emlékezhetett Martin Scorsese korai nekiveselkedésére, az Aljas utcákra, és feltűntek neki bizonyos hasonlóságok, nem is feltétlenül ok nélkül.

Milliárd csillag előtt a kopasz Hugh Jackman tajcsizik, később lótuszülésben röpül tova, egy hatalmas buborék is felbukkan az égen, benne - akárcsak a karácsonyi hógömbökben - ágas-bogas fa.

Aggodalommal vegyes várakozással kezdtem olvasni Mesterházi Mónika régi-új verseskötetét. Aggodalommal, mert - régebbi köteteihez nem jutván hozzá - a folyóiratokban megjelent versei nem tűntek meggyőzőnek számomra. És várakozással, mert e versekhez fűződő kételyeim mögött kezdettől fogva mégis ott bujkál egy öntudatlan érzés: annak bizonyossága, hogy tévedek. A Sors bona - egyfelől válogatáskötet, másfelől tartalmaz egy kötetnyi új verset is - eloszlatta a homályt. Valóban tévedtem.

Pikk-pakk, kevesebb mint két óra - nota bene: örökkévalóságnak tűnt -, és máris hullahegyek hevernek a szentendrei MűvészetMalom alkalmi játékterén: vége a Learnek. Vagyishogy annak a csontra húzott változatnak, amit Szász János Gyula és Szentendre koprodukciójában megrendezett a nyári nézőknek.

Nyolc kis kritika

Van egy kocsma, a La Gradisca, biztos ismerik, mindjárt a Fiumei út mögött, nem éppen a város turistáktól sűrűn zaklatott szegletében, de azért ide elég sok külföldi is jár. Amikor leszáll az este, halk taxik stoppolnak a bejárat előtt, a szomszéd utcában lévő buszmegállóban hangos egyetemisták kászálódnak le az utolsó járatról, a sarkon gyanús párocskák fordulnak be.

A romantikus komédiák és egyes élettapasztalatok tanúsága szerint férfi és nő között nem létezik barátság. Szakértők szerint, kik szóhoz is jutnak e becsapósan szokványosan kezdődő dokumentumfilmben, ember és grizzly közt sem létezhet ilyesféle kapcsolat, az erre irányuló próbálkozások rendre megakadnak a ragadozó nagy medvék gyilkos közönyén.

Vannak műfajok, amikről a dolgos hétköznapokon megfeledkezik az ember, úgy van velük, mintha kihaltak volna, de ha valaki rákérdez, vagy szembejön egy ilyen az utcán, nyilvánvaló: köszöni, jól van, csak most épp búvópatak - gondoljunk például a westernre.

Kiszely Gábornak az ÁVH történetéről szóló könyve a politikai rendőrség (PRO, ÁVO, ÁVH) több mint ezer munkatársát sorolja fel név szerint a negyvenes évek második és az ötvenes évek első feléből. A politikai rendőrség természetesen ügynöki hálózatot is működtetett, annak létszáma a munkatársak létszámának sokszorosa lehetett. És akkor még ott voltak az ilyen-olyan szintű párttitkárok és egyéb felelős beosztásban dolgozók, akik emberek sorsáról döntöttek, és magát az úgynevezett Rákosi-rendszert működtették. Mindezek egy részének feltehetőleg vannak leszármazottaik, fiaik, lányaik, unokáik, akik sok egyéb mellett a múlt egy sötét, titokzatos darabját is örökségül kapták, valami "nem kívánt hagyatékot". Ki tudja, szembenéztek-e ezzel a hagyatékkal? Vagy hányan közülük?

Hol az ember teremti a legendát, hol a legenda az embert, aztán megy ez kis időeltolódással párhuzamosan is, a dialektika érvényében oda-vissza, szakadatlan, míg mégis vége nem szakad mindennek.

Eredeti neve Valituskuoro, ez finnül csoportos méltatlankodást jelent. Az ötlet az Angliában élő finn-német művészházaspár, Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen fejéből pattant ki: mi lenne, ha a panaszkodásba ölt energiát egy kórus felállítására fordítanák.

Nyolc kis kritika