Csárdás kis angyalok Bratka László, a tavaly elhalálozott szépíró - valamint korántsem mellesleg a XX. századi orosz literatúra kongeniális műfordítója - Felhős című novellakötetéből készült a Rádiószínház legfrissebb bemutatója. Az elbeszélésfüzér darabjai egyetlen nagylélegzetű monológgá öszszeszerkesztve hangzottak fel: a sárbaszakadt, majd aztán reménytelenül úgy maradt falusi Magyarország keservesen kacagtató anekdotáit Újlaky Dénes adta elő. A néhai kultúrház egykor volt mindenesének hol költőien emelkedett, hol szándékoltan tenyeres-talpas mondatai, történetkéi, melyek a pattintott, illetve az őt követő csiszolt párttitkár őskorától egészen a kéjesen sikkantgató Csömödér Nikolett betelefonálós rádióműsorának diadalmas jelenidejéig vázolták a kistelepülés történetét, tökéletes előadóra leltek az öreglegényesen dörmögő Újlaky személyében. A helyi női kézilabdacsapatot körüllihegő és körültapizó férfitörténelem ismertetésében, s hangulatteremtésben a kiváló színésszel bízvást egyenrangú szerepet vitt a Vujicsics és a Söndörgő együttes tagjaiból összeverbuvált tűzoltózenekar: falusias, helyi érdekű hangászkodásuk, mellyel a félmúlt népszerű dallamait körvonalazták, egyszerre idézte a bécsi klasszika nagyjainak zenei tréfáit meg Emir Kusturica filmjeinek originális hangzásvilágát. A rádiójáték talán legnagyszerűbb pillanatait jelentette, amikor az érdemdús rézfúvósok Újlaky rezignált dudorászását kísérve merészen előrukkoltak az "Ó, mami", s azt követően a "Besame mucho" melódiájával. Játékuk, akárcsak a mindenesi nagymonológ közel egy órája maga volt a derűsen tömény reménytelenség. Az összeállító Varga Viktor és a rendező Magos György egyként remek munkát végzett, hangpanoptikumuk méltó emléket állított Bratka Lászlónak.
László Ferenc
Kossuth Rádió, július 7.
*****
Feldmár mesél - Egy terapeuta történetei Feldmár Andrásnak egyrészt nagyszerű (néha hihetetlen, a legelvetemültebb sci-fikre emlékeztető) történetei vannak, másrészt pedig úgy hírlik, hogy különc, de nagyszerű pszichoterapeuta. Az a fajta, amelyik azt mondja az öngyilkosjelöltnek: ha komolyan mondod, hogy nem akarsz élni, hülye vagy, ha nem ölöd meg magad. Ráadásul Magyarországon van igény a gondolataira, az előadásaiból készült dokumentumfilm hat évvel a bemutató után is hétről hétre több tucat embert késztet mozijegyvásárlásra. Minden adott tehát ahhoz, hogy 2007-ben újabb könyv jelenjen meg, címlapon a Feldmár András névvel.
Ez azonban tán mégsem olyan jó ötlet, ha a szerkesztőnek éppen nem akad ideje a szöveg gondozására - vagy hogy ne használjunk ilyen nagy szavakat (ti. szöveggondozás), arra, hogy rápillantson a betűhalomra még a nyomdába adás előtt. Nehéz ugyanis más olyan indokot elképzelni, ami megmagyarázná, miért is ültették át Feldmár tavaly októberi előadás-sorozatának magnóra vett változatát egy az egyben papírra, a mondatok - úgymond - irodalmi nyelvre való lefordítása nélkül; miért untat bennünket egy tizenkét oldalas történet után huszonkét oldalnyi a hallgatók kérdéseiből és a válaszokból; hogy az előző előadás kapcsán csak később feltett kérdések miért is nem az "előző előadás" után kaptak helyet... És azt még meg sem említettük, hogy az olvasószerkesztő úgy látta jónak, ha nem alkalmazza anyanyelvünknek azokra a furcsa kis mondatokba ékelt vesszőkre vonatkozó szabályait.
Feldmár öt csillagot érdemelne - de a könyv egyet sem. Átlagolunk.
Kovács Bálint
Jaffa Kiadó, 2007, 164 oldal, 2490 Ft
** és fél
Heaven And Hell A Whitesnake tavaly fejvesztve menekült az országból, miután a koncert előtti vihar a PeCsa szabadtéri színpadát a cuccukkal együtt a földig rombolta. A Black Sabbath ellen azonban még az égi hatalmak is tehetetlennek bizonyultak, és nyolc óra nullaegykor, menetrend szerint beindult a gépezet, színpadra lépett a zenekar második legklasszikusabb felállása Ronnie James Dióval.
Legsikeresebb lemezük címe után Heaven And Hellként hirdetik magukat, nehogy bárki is Ozzyra számítson, de felesleges az udvariaskodás. A világszerte szenzációszámba menő turnén az ünneplés a Black Sabbathnak szól, de senki sem hiányolja Ozzyt, aki a valóságshow-s bohóckodásával sok rossz pontot gyűjtött a régi hívek körében. Különben is, a Dio-éra tempósabb, melodikusabb vonala van olyan karakteres, mint a betegesen sötét korai lemezek, és ez a negyed századdal megkésett személyes találkozás ékes bizonyítéka ennek.
A minden ízében profi előadás remek formában mutatja az Iommi-Butler-Appice hangszeres triót, de az este főszereplője Dio. A pindurka termetű énekes hangja ma is káprázatos, és ő motor, húsz évet simán letagadhatna a hatvanötből. A kisstadionbeli koncert Ozzyval rutinszerű hakni volt, és bár hakni a mostani is (az alibiből eljátszott egyetlen új dalon kívül kizárólag örökzöldek szólalnak meg), de Dio barátságos személyisége képes elvenni a kellemetlen mellékízt. Az elöl állókat régi ismerősökként üdvözli, végig mosolyog, és egy pillanatra sem pihen. Minden elénekelt sort széles gesztusokkal kísér, egyszerre mágus és primadonna, miközben a háttérvászonról szikrázó szemű koponyák vicsorognak. A nézőtéren a sok őszülő halántékú férfiember csillogó tekintettel figyeli mindezt, és hangosan zengi a refréneket. Még a dobszólót is kitörő lelkesedés fogadja. Mellettem egy apuka három tízévesforma kissrácot hozott magával. Példaértékű szülői magatartás.
- kovacsm -
Petőfi Csarnok, július 4.
****
Candy Az például jó, hogy már a konyhaasztalnál kapcsolódunk be Candy és Dan történetébe. Még a jobb drogosfilmeknek is időre van szükségük, hogy ide eljussanak, némi előjátékra, hogy tisztán lássuk, eredetileg ki kit is vitt a bűnbe. Itt és most elegánsan átugrottuk mindezt. Az említett konyhaasztalon tűk, heroin, a belövés és szippantás elengedhetetlen segédeszközei. A bűnbeesés után járunk, a drog-időszámítás szerinti mennyországban, felirat is tudósít erről, meg persze a további stációkról (földre szállás, pokol) is. Az asztal mellett egyelőre két boldog fogyasztó: a szerben járatosabb fiú, aki bár vonakodva, ám mégis rábólint, hogy szerelme pályafutása során először megszúrja magát. És szúr a kedves, kis híján bele is hal a kísérletbe, de a fiú visszahozza, hogy elindulhasson a közös leépülés, a szervezeté és a szerelemé. A sokadszorra látott képsorok sokadszorra is gyomorszorítóak, ámbár két-három drogfilm (legyen a Pánik a Tű Parkban, a Trainspotting és a Rekviem egy álomért) elfogyasztása után olybá tűnhet, kezd tisztességes műfajjá fajulni ez az egész. Ennek biztos jele, hogy korrektül kivitelezett túladagolás-jeleneteket és életszerű leszokási kísérleteket kezdünk emlegetni - mindkettőből jelesre áll filmünk is. Néhol a Candyben is a szer, a függőséget okozó technika, az elismerésre méltó szakmaiság kerekedik felül a tiszta pillanatokon. Akadnak azonban ilyenek is, ami végső soron nem várt bónusz, hisz mégiscsak egy vizsgafilmmel van dolgunk. Egy jól sikerült szakdolgozattal, melynek minden közreműködője magasabb osztályba léphet.
- kg -
A Budapest Film bemutatója
***+ fél
RIDERS ON THE STORM Immár öt éve, hogy Ray Manzarek billentyűs és Robbie Krieger gitáros Ian Astbury (The Cult) segítségével próbálta visszacsalogatni ifjúsága édes madarát, a The Doorst. A szenzációnak ígérkező felállás felemásra sikeredett, ráadásul a negyedik egykori The Doors-tag, John Densmore dobos és a Morrison család tagjai is perre mentek a nevet illetően. Azután, hogy Astbury bedobta a törülközőt, és visszatért a The Culthoz, sokan gondolták, hogy az időközben Riders On The Stormra keresztelt formációnak annyi. Még akkor is, ha Brett Scallions személyében új énekes látott munkához.
De ki az a Brett Scallions?
A plakátokról annyit tudhattunk, hogy a Fuel nevű együttesben dalolt. Fogalmunk sincs, ott milyen lehetett, de amikor múlt szombaton, nappali világosságban a színpadra penderült, és belekezdett a Love Me Two Timesba, sokaknak nem csak Jim Morrison, de minden bizonnyal Scallions édesanyja is az eszébe jutott. A bőrdzsekiben, napszemüvegben pompázó énekes pontosan úgy festett, mint a Bonónak maszkírozott fiatal D. Nagy Lajos, akinek betanították, hogyan mozgott s énekelt Jim Morrison a színpadon.
Szerencsére, miután az énekes levette bőrdzsekijét és napszemüvegét, mindjárt szerényebbé és szimpatikusabbá vált, de ami ennél is fontosabb: alázatossá. Nem Morrison emléke, nem is a földöreg Manzarek és Krieger, hanem a The Doors zenéje előtt.
Amit ugyanis hallhattunk, nem hakni, nem nosztalgiabuli, hanem a legjobb minőségű örömzene volt. A Riders On The Storm nem Jim Morrisonra, hanem az egykori zenekarra emlékezett. Márpedig a The Doorsnak nemcsak a tragikus sorsú énekes-költő volt a védjegye, hanem maga a zene is, a dalok koncerteken hallható "hosszú" változata. Ray Manzarek és Robbie Krieger kizárólag erre emlékezett majd' negyven évvel a történtek után. Mindany-nyiunk legnagyobb megelégedésére.
- legát -
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 7.
****
Tic-toc Choc című vadonatúj és nagy sikerű lemezén az 1968-as születésű Alexandre Tharaud Francois Couperin darabjait játssza - zongorán. Amikor a hatvanas években Vladimir Horowitz előállt a maga Domenico Scarlatti-felvételeivel, valósággal sokkolta a szakmát, hiszen eddig elképzelhetetlen volt zongorán előadni e csembalóra írt szonátákat. Tharaud Horowitz útját járja, amikor felmutatja a régi mester modernségét, világfias derűjét, és billentyűs hagyatéka egy részét visszamenti a repertoárba.
Van mit megmenteni, és a művésznek volt miből válogatnia, hiszen Couperin 1713 és 1730 közt négy kötetben adta ki clavecinre írt műveit, ezeket a már címükben is többnyire roppant szellemes, olykor mély, olykor üdítően felületes és néha meglehetősen virtuóz darabokat.
"Chopin a 19. század Couperinje", mondta Wanda Landowska, a nagy lengyel csembalista, és mindjárt az első darab (Les Barricades Mistérieus) igazolja ezt. Tharaud varázslatos billentéssel, ezer színnel dolgozik. A második mű (Le Tic-Toc Choc ou Les Maillotins) igen nehéz és végtelenül mulatságos. Nagyjából e kettő, a finom melankólia és a pajkosság adja a lemez két alapérzületét, és ekkor Chopin és Scarlatti után egy harmadik mester is eszünkbe juthat, a Párizsban viszszavonultan élő Rossini, akinek kései zongoraművei, a Péchés de vieillesse ("Öregkori bűnök") sorozata sokat köszönhet Couperinnek. Tharaud mindenesetre érzékelteti a rokonságot.
A nálunk alig ismert Jacques Duphly (1715-1789) mintegy ráadásként játszott, mélyen mélabús szerzeménye (La Pothou•n) méltó koronája ennek a minden ízében delikát lemeznek.
- csont -
Harmonia mundi, 2007
*****
PAJOR TAMÁS: KÖTETLEN KÖTET A hátlapon megnyilatkozó Konrád György sajnos téved: Pajor Tamás "szenvedélyes, megváltást kereső dalszövegei a papíron" nem szólalnak meg.
A szépemlékű Neurotic zenekar valaha volt frontembere kötetbe gyűjtötte 1987-es, a Rocktérítő című filmben is dokumentált megtérése óta írt dalszövegeit, verseit és prózai írásait. Ezek elsősorban az Ámen zenekarban kifejtett munkásság hozadékai, s mint ilyeneket, a Megfeszítetthez való önzetlen és önfeláldozó hűség és imádat, a "megtalált élet" és a "jó útra" (hogy azt ne mondjam, egyenesen a Hit Gyülekezetébe) térítő szándék tematizálja. Pajor voltaképpen kiváló rímgyártó kisiparos (2005-ös lemezét "a rímkirály visszatér" szlogennel reklámozták); allúziói, intertextuális utalásai, poénjai ülnek, rímei páratlanul szellemesek a honi zenei, és megkockáztatom, az irodalmi színtéren is: "És az élet rohan pontosan, szépen, / úgy, ahogy az UFO szalad az égen" (Tinédzser); "Az egri nők forrón szurkoltak / a törökök forrón szürkültek" (Nagy utazás); "A misén, a misén a hamis én / Rejti a nyári flörtöt ott Kenesén / Mert a Jenci Audija nem audiencia / És kínzó az ambivalencia" (Forradalom).
A problémát nemcsak az okozza, hogy a kötetben olvasható szövegek jó része mégsem e parádés megoldásokkal él, hanem hogy a "felrázás", a (meg)térítés szándéka, az őszinteség, az elnyert tiszta és jó életmód túlcsorduló, kizárólagos és önismétlésekbe hajszoló megnyilvánulásai - a mégoly jó szándék ellenére is - ilyen mennyiségben egyszerűen ellaposítják és unalmassá teszik e könyvet, már-már egy rosszabb latin-amerikai szappanopera érzelgősségi szintjére süllyedve. Üdítőek viszont - még ha néhol kínosan bugyuták is - a 98-as választási kampányhoz kapcsolódó gúnyversek (Szurka Piszka: Akasszátok fel a kabátomat...; A heti kötelező olvasmány: Távolban egy fehér Viktorka).
- kkabail -
Jószöveg Műhely Kiadó, 2007, 192 oldal, 1790 Ft
** és fél
Kék papagáj Minden jó történet halállal kezdődik és halállal végződik: Gabriel Stern (Claude Brasseur), a nevezett kabaré tulajdonosa öngyilkos lesz, a rokonai összegyűlnek a temetésére, ezzel szabadjára engedve a titkokat, amikről évtizedeken át hallgattak. Minden szál a Kék papagájban fut össze, pontosabban a kiöregedett bűvész, Gabriel legjobb barátja (Gérard Lanvin) körül; ő a kabaré lelke. Két anyától (Catherine Deneuve és Miou-Miou) született gyerekei, Marianne (Géraldine Pailhas) és Nino (Michaël Cohen) öröklik a színházat, az ő szerelmei térnek vissza a múltból, és ő az egyetlen, aki meg-megidézi Gabriel szellemét, hogy megpróbálja megérteni, miért is történt az egész felfordulás. A kék madár pedig lassan eldalolja az összes elhallgatott történetet, a féltett titkokat, megszünteti a féltékenységet, már-már itt egy boldog család. Mindenki új emberré válik, meghalnak a maszkok, amiket éveken át viseltek.
Bár a téma kényes (szeresd a családod, akármilyen is), hisz egy rossz mozdulat után biztos a bukás, a film mégsem csúszik el a giccs felé. A finoman adagolt információcseppek között néhol mégis nagyon kell figyelni, hogy követni tudjuk az eseményeket, máskor pedig épp azt kívánjuk, bárcsak ne lenne ennyire vontatott egy-egy jelenet.
Mivel kabaréról van szó, végig jelen van a zene, az ének, ami kicsit Moulin Rouge-ossá teszi a hangulatot, s ez az érzés csak erősödik, amikor felhangzik a Queentől a Show must go on.
És a műsor tényleg folytatódik, a Kék papagájnak élnie kell, a családnak meg tovább kell végre lépnie, ahogy a nézőnek is.
Horváth Klaudia
Forgalmazza az FF film
***
