Fel a fára! - Lear - Gyulán és Szentendrén (színház)

  • 2007. július 19.

Zene

Pikk-pakk, kevesebb mint két óra - nota bene: örökkévalóságnak tűnt -, és máris hullahegyek hevernek a szentendrei MűvészetMalom alkalmi játékterén: vége a Learnek. Vagyishogy annak a csontra húzott változatnak, amit Szász János Gyula és Szentendre koprodukciójában megrendezett a nyári nézőknek.

Pikk-pakk, kevesebb mint két óra - nota bene: örökkévalóságnak tűnt -, és máris hullahegyek hevernek a szentendrei MűvészetMalom alkalmi játékterén: vége a Learnek. Vagyishogy annak a csontra húzott változatnak, amit Szász János Gyula és Szentendre koprodukciójában megrendezett a nyári nézőknek.

A játéktér közepén hatalmas, kiszáradt fatörzs; színházi refrén ez a díszletelem, annyi mindent jelenthet, hogy már leginkább semmit, csak egy kopár fatörzset. A fáramászás kis lépcsőkkel van könnyítve, de ennyit mindenképpen megérdemelnek a szereplők, ha már a normális járást odalenn a földön amúgy is alaposan megnehezíti a kavicsréteg, amelyen leginkább csak botladozni lehet. Viszont vannak nagyobb kövek is, ezeket olykor hurcolják ide-oda, nehéznek látszanak, igazinak. A hátsó ajtó- és ablaknyílásokon pirossal bepacázott csomagolópapírok, majd jól kiszakadnak, amikor berontanak rajtuk: színházi refrén ez is...

Shakespeare Lear királyának - a cím itt Learre csupaszodott - első jelenete legendásan nehéz: a birodalmát a lányai közt felosztó Lear süket és vak az őszinteségre, ezért két alamuszi és gonosz lányára hagyja az országot, és kitagadja a jót, a legkisebbiket. Ezt elég nehéz úgy eljátszani, hogy ne elemi indulat, hanem drámai feszültség süssön belőle: vétség legyen, ami végigvezeti a tragikus hőst a felismerésig, megtisztulásig, azaz a halálig. Szász rendezésében sem sikerül: az előadás elején bevonul ugyan a teljes szereplőgárda, és Ladányi Andrea koreográfiájában szögletes mozdulatokkal és szúrós nézéssel fenyegetnek, mint valami néma hadsereg - rettenetesen mesterkélt az egész, amit fokoz néhány, ugyancsak szándékosan mesterkélt dikció, és mire kihámoznánk a játéktér zűrzavarából, hová is kéne éppen figyelni, már majdnem minden megtörtént. És megint nem értjük, hová a francba tette a szemét és a fülét Lear, hogy bedől a nettó hízelgésnek; de a kitagadott Cordeliát már föl is kapta Frankföld királya, a szemlátomást dacos és öntörvényű lány pedig az első szóra ellibben vele - hogy aztán majd csak a legvégén térjen vissza, a kölcsönös megbocsátásra és meghalásra. Cordelia itt nem nagy szerep, ami nem baj, de kicsiségében sem Vasvári Emeséé.

Ez meg azért nem baj, mert az egész szereposztás eklektikus és széteső; lehet, hogy egyenként ki-ki még el is játszhatná a szerepét, csak épp egymással nem férnek össze. Ha Leart Derzsi János alakítja, akkor azért nem szerencsés Gazsó Györggyel Edmundot játszatni, mert szükségképpen felborul a színpad, és az előadás leginkább Edmund nagy ármányáról és bukásáról fog szólni. Így is történt, noha a kezdeti ármány, a testvérháború féloldalas maradt, és a közönség nem naprakész része máig sem tudja, miért nem kérdezte meg Glouchester grófja (Barkó György) Edmund vádjairól a másik, a törvényes fiát, Edgart. Ezért aztán azt sem tudni, hogy a félénk és szelíd Edgar (Mertz Tibor) miért nem megy az apukájához magyarázkodni, és hogyan kerül az erdőbe, és miért lesz belőle szegény TamásÉ Egyébként meg Gazsó a legerősebb itt a szamuráj harcos mozgására emlékeztető koreográfiában, meg a néma, haragos nézésben.

Az embernek egyre erősebb az érzése, hogy néhány lökött és félnótás öregember családi megcsalattatását látja - a Lear király helyett ez húzós tréfa. Hiába jár-kel a Bolond szerepében Tóth József kukásmellényben, Lear meg bordó öltönyben, attól az előadás még kicsit sem lesz mai, legföljebb zavaros. Veszélyes is ilyen körülmények közt Benedek Mari jelmezeit feltálalni, hiszen ez is túl erős elem, markáns színek, erős kontúrok, Regan mélybordó estélyije, Goneril kosztümje, Cordelia fehér ruhája regényeket mesél - egy másik előadásból. És ha már a látványnál tartunk, elmondom, hogy Szász egyes képei is a homályba vesztek, már ami a jelentést illeti: megtippelni sem tudom, mit akart jelenteni a két gonosz nővér összekapaszkodása, amikor hol Cordelia, hol meg Lear szorult a két alak közé. Satu ez, vagy mi?

Az erdei vihar alatt hátul, az ajtónyílások között vonulásznak a szereplők; fölteszem, a beállítás azt sugallja, hogy még a vihart is ők küldték a menekülők nyakára, de akkor mit keres köztük Cordelia?

A Cornwall hercegét játszó Kőszegi Ákos eltökélten gyárt főszerepet a mellékből: látványos töprengés, nagy drámai nekifeszülés, sóhajtozás és önhergelés után kerít sort Glouchester szemének kiszúrására - hátha sikerül a legerősebb jelenetté tenni ezt az epizódot, és majdnem. De mivel nem sokkal később Regan Oswald udvarnok nadrágjában ütemesen kotorászva veszi rá a fiút a pártütésre, ezt ítéltem győztesnek.

A végén egy fekete pulóveres-kapucnis Horatio szemlézi a holttesteket, miközben az ifjú Fortinbras fölkapaszkodik a fára, és egyre hangosabban ordítja, hogy most aztán ő fog itten kormányozni. Semmi jót nem ígér az eufóriája, ahogy a másik töprengő téblábolása sem - akkor sem, ha itt épp Edgarnak és Alban hercegének hívják őket. Még ez is bejött a végére, a Hamlet szelleme.

Szentendre, július 12.

Neked ajánljuk