Eredeti neve Valituskuoro, ez finnül csoportos méltatlankodást jelent. Az ötlet az Angliában élő finn-német művészházaspár, Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen fejéből pattant ki: mi lenne, ha a panaszkodásba ölt energiát egy kórus felállítására fordítanák.
*
Hosszas kilincselés után az ötletet egy birminghami művház - előkelőbb nevén a Springhill Institute - karolta fel: 2005-ben vállalta, hogy otthont ad a projektnek. A váratlan siker nyomán a házaspár irányításával hamarosan Helsinki, Hamburg-Wilhelmsburg és Szentpétervár is megalkotta saját panaszdalát, amit világszerte újabb és újabb, a megvalósítás tekintetében már teljesen önálló civil kezdeményezések követtek, legutóbb épp Budapesten.
A kezdeményezés eredeti célja, hogy a mindannyiunkban ott lappangó bosszúságok negatív energiáit közösségteremtő módon, a kreativitás forrásaként hasznosítsák, művészi harmóniát teremtve mindabból, ami szokványosan csak egymás anyázásához vezetne. A Budapesti Panaszkórus szigorúan nonprofit szervezői, Vidó Andrea és Fazekas Dániel nemcsak tagokat toboroztak, de bő egy hónap alatt mintegy kétezer panaszt gyűjtöttek össze, amelyek közül a kórustagok kiválogatták a kedvenceiket. (A felbukkanó politikai elégedetlenségeket a kórus azonnal kiszűrte, hiszen a kezdeményezés lényege épp a csatározások és egymás hibáztatása helyett kínál alternatívát a megkönnyebbülésre, önmagunk elfogultságának, egyéni és csoportos bénázásainknak, egymást kölcsönösen idegesítő hibáinknak közös megéneklésére, s ha nem is megoldására, legalább feloldására az empatikus nevetésben.) Az összeállítás megzenésítését Darvas Kristóf vállalta, a bemutatkozásra Papp Réka vezényletével, június 14-én este, a Corvintetőn került sor.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar panaszkodók mindjárt a legnépesebb kórus és a leghoszszabb panaszlista babérjaira pályáztak. Ha a tagok számát, illetve a produkció hosszát tekintve nem is kerültünk az első helyre, panaszdalunk méltán sorolható a legsikerültebbek közé.
Mivel a nemzetközi honlap tucatnyi kórusról ad hírt, és mivel mindegyik darab lényegében változat egy témára, a hasonlóságok és árnyalatnyi eltérések kínálják magukat az összevetésre. A birminghami alapmű vezérgondolata, hogy "kérem vissza a pénzem". A finnek - akiknek nemzeti fájdalma, hogy a hokimeccseken és az eurovíziós versenyen rendszeresen alulmaradnak a svédekkel szemben - arról panaszkodnak, hogy "ez nem fair". Az oroszok érzelmes rezignáltsággal minduntalan ahhoz a dilemmához térnek vissza, hogy ugyan miért is szeretünk, amikor szeretni fáj. Reménytelen poézisükkel szemben az egyik kanadai társaság bájos naivitással csodálkozik el:
"miért nem működnek a dolgok egyszerűen jól?"
- míg agresszívebb, gabriola-szigeti honfitársaik azt firtatják, ki felelős mindazért, amit véleményük szerint be kellene tiltani. A Budapesti Panaszkórus felejthetetlen refrénje aligha meglepő: "Ez egy pesszimista ország, én is pesszimista lettem."
A visszatérő motívumokat figyelve senki sem felejti el felpanaszolni a helyi klimatikus viszonyokat - valószínűleg minden város rossz helyre települt, míg a folytonos időszűke, a reggeltől estig tartó gályázás rutinja, a szaunába túl korán érkező szomszéd, a rendre lefagyó számítógépek, a forgalmi dugók és a közegészségügy több hónapos várólistái mind a rohanó idővel folytatott nyilvánvalóan esélytelen küzdelmünk globális jellegét tanúsítják. Szintén a slágerlista élén találjuk a kutyaszart és a vécépapírt, bár az utóbbinál vannak árnyalatok: a szentpétervári kórus szerint egy intézményben csak két mellékhelyiség található, a finneknél van elég, csak papír nincs benne, ezt a jeruzsálemiek is megerősítik. Az Egyesült Államok főiskolásai viszont már csak azon bosszankodnak, hogy vékony a vécépapír.
A közös vonások ellenére érzékelhető, jelentős eltéréseket figyelhetünk meg. A Budapesti Panaszkórus a BKV-n bosszankodik, a kanadaiak az Air Canada miatt. 'k az irodájukat akarják visszakapni, az orosz női programozók viszont egyáltalán állást szeretnének. A németek és a kanadaiak pedig több versszakon keresztül ráérnek sopánkodni a veszélyes hulladék elővigyázatlan kezelésén, és azon, hogy mind bele fogunk halni a légszennyezésbe és a kergemarhakórba. Ezekre a félelmekre árulkodóan nem marad idő sem a magyar, sem az orosz produkcióban. Inkább költészetre, hiszen a panaszkórusok legpoétikusabb észrevétele Pétervárról érkezett: "Mindennap elveszítem az öngyújtómat, / de a cigarettát mégsem lehet a templomi örökmécsesnél meggyújtani."
Általában azok a legsikerültebbek, ahol a látszólag hevenyészett rendben sorakozó bosszúságok egymásra következve mélyebb értelmet nyernek, a magyar panaszkórusban például az a rész, amely a "mások le se szarnak" ismerős élményét bontja ki, a motívumok szerencsés elmozdításával: "Gyantáztatok havonta, de senki sem látja, / Lefosott a galamb is, alig mosolygunk egymásra."
Szintén szembeszökő országonkénti eltérés, hogy ki kit hibáztat. Ahogy már szó volt róla, a finnek a svédekre haragszanak, őket viszont az oroszok tartják modortalannak. A wilhelmsburgiak a szomszédos nagyvárossal, Hamburggal elégedetlenkednek, a gabriola-szigetieknek pedig általában véve agyára megy minden turista, aki túl sok vizet fogyaszt, eléjük áll a sorban, esetleg odaköltözik. Ebből a szempontból a magyar kórus példamutató toleranciával csak azon mérgelődik, hogy "a nagyanyám rasszista". Persze nekünk is van bajunk a külvilággal, de ez leginkább abból fakad, hogy az tudomást sem vesz rólunk, vagy ha igen, annál rosszabb: "Külföldön a pörköltet miért hívják gulyásnak?" és "Miért keverik Budapestet Bukaresttel össze?"
A kórusok felállásakor
mindig fontos a változatosság. Ami Angliában etnikai sokféleségként jelent meg, az Helsinkiben már különféle korosztályok bevonását jelentette, de például a sheffieldi kórust csak fogyatékkal élők alkotják. A többnyire amatőr énekkart - e tekintetben a jeruzsálemi társaság kivétel, ahol mindenki zenésznövendék - csupán egy-két hangszer kíséri, általában - így Budapesten is - egy szintetizátor vagy zongora, amihez képest üdítő változatosságot jelent az orosz tangóharmonika vagy a juneau-i gitár. A klasszikus zenére emlékeztető forma és a köznapi sérelmeket soroló szöveg közti feszültség önmagában is ironikus. Ez különösen érzékelhető a helsinki kórus esetében ott, ahol a dal teljes átéléssel zengett crescendójának tetőpontján értesülünk, hogy a 3-as villamos pisiszagú. A hatást különféle váltások fokozzák, így a birminghami produkcióban is éltek a dallamos énekkari részek, az egyéni prózai bekiabálások és a raprészletek kontraszthatásával. Szintén helsinki ötlet, hogy egy közismert kommersz dallamot - esetükben a Nokia csengőhangot - belekomponálták az előadásba. A Budapesti Panaszkórus is maximálisan kihasználja a zenei patchwork kínálta lehetőségeket. Az egész művet keretbe foglaló Szomorú vasárnap-parafrázis némiképp erőltetetten illeszkedik a dal többi részéhez, de a választást érthetővé teszi, hogy a budapesti panaszdal nemzetközi hallgatóság számára készült. Márpedig a Gloomy Sunday a harmincas évek Amerikájában "magyar öngyilkosdal"-ként híresült el. Kell ennél jobb ajánlólevél, hogy megnyerjük a Complaints Choir honlapján zajló, szigorúan nem reprezentatív és tét nélküli szavazást?
Szlukovényi Katalin
Csatlakozási lehetőségek
A panaszkórusokról a www.complaintschoir.org, a Budapesti Panaszkórusról a www.panaszkorus.nolblog.hu oldalon találhatnak bővebb információt. A Corvintetőn rendezett fellépés - miként a többi panaszdal - felvétele a www.youtube.com weblapon található. Aki pedig élőben szeretné megtapasztalni a kollektív megkönnyebbülés fergeteges hangulatát, de lemaradt az eddigi flashmobturné budapesti performanszairól, a Szigeten, az Open Eye helyszínen csatlakozhat a kórushoz augusztus 11-én és 12-én, délután fél ötkor. A kórus hallható még július 19-én, este 8 órától a Gödör Klubban.
