Ebből a rövid történetkéből megérthetjük, mi a baj a kinevezett „nemzeti bajnok” tőkésekkel: egyáltalán nem értik, hogyan működik a piacgazdaság. Tehetséget egyszerűen nem lehet pénzen vásárolni, semennyiért. Pedig tényleg jó ötletnek tűnhetett – miként a népszerű sorozat a balfácánok butácska ötleteit bemutatja –, hogy egy a politika világában keletkezett mondatot marketingeszközként, reklámszlogenként használjanak. Miért is ne?
Így lett a „Gondolom, nem gyalog” mondatból jogilag védett termék: ahogyan a Telex megírta, Mészáros Lőrinc autókereskedelemben utazó cége (vajon tudja, hányadik?) számára ugyanis ezt választotta jelmondatként. Azonban nem kell reklámgurunak lenni ahhoz, hogy azonnal leessen a tantusz:
az ország egyik legutáltabb emberének száját elhagyó mondat nem alkalmas arra, ami a szlogenek feladata.
Tömör, könnyen megjegyezhető, akár önálló életre is kelhet – ez járhatott Lőrincünk (vagy a neki tanácsot adó) fejében. Talán már be is hűtötte a pezsgőt (ugye, nem adja alább mondjuk az Armand de Brignac Brut Blanc De Blancs Champagne-nál, palackja 300 ezer körül már kapható), tekintete előtt feltűnt néhány ikonikussá nemesedett szlogen.
„A legkisebb is számít” – no ez nem éppen Lőrincünk világa, ő nem az a spórolós fajta, de használt kocsihoz éppenséggel elmenne. S ha mégis megülne fejecskéjében a kétely, megnyugtathatja magát, hogy „Mert hülye azért nem vagyok”.
Persze ha eszébe jut, hogy „Minden időben Tisza cipőben”, elfoghatja a félsz. Különösen most, hogy azt kell látnia, arról írnak a kormánypárti sajtóban, hogy a NER-elit nem felel meg a Fidesz saját, „magas erkölcsi mércéjének”, s bizony, ezt pont az ő fotójával illusztrálják. Jaj, nemár, csak nem odavetik az oroszlánok elé? Mert akkor jöhet „A legtöbb, mi adható”, ami jó harminc éve állítólag a rácsok mögött új értelmet nyert, konkrétan az életfogytiglani sittet jelenti.
Mert hát van még egy nélkülözhetetlen kellék az igazán ütős reklámszlogenhez: az, hogy bizalmat keltsen, és lehetőleg semmilyen negatív konnotációja ne legyen a szónak, mondatnak. Márpedig mi lehet taszítóbb annál, ha kitalálója finoman szólva megosztó személyiség. Persze volt már példa arra, hogy a politikából kikerülvén széles körben idézetté vált egy mondat, de sok köszönet azért nem volt abban, hogy: „Nem kicsit, nagyon!” Egy reklámszakember mostanában az azonnali kirúgást kockáztatná, ha azzal házalna, mondjuk, szintén autós területen, hogy „Előre megy, nem hátra”, netán gyümölcskereskedőnél, hogy „Ha unod a banánt, válaszd a narancsot”. Azt pedig végképp hagyjuk, hogy „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”, ez egy életre kiment a divatból.
És bizony a „kanyarban előzünk” a „repülőrajt” párjaként a totális kudarc jelképévé vált – aki humorosan közelít ehhez, annak is legfeljebb az egykori keletnémet papírjaguár kézikönyvének intelme juthat eszébe, miszerint „a Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban ne csábítson könnyelműségre” – örök hála Esterházy Péternek, hogy előásta ezt a leletet.
Amit látunk ebben a történetben, meg úgy az egész lölős szerepben, arról a legjóindulatúbb emlékeztető, hogy „Köszönjük, Emese!” Egyébként pedig,
ha már itt tartunk, venne tőle bárki használt kocsit?
