Jeles András: Füzetek - "Fõúr, füzetek!" címû könyve az elsõ kézbevételkor szellemes, (ön)ironikus hullámvasútutat ígér a szerzõ eszmefuttatásai, álmai, feljegyzésre és kommentárra érdemesnek ítélt (olvasmány)élményei között, s ezt a várakozást eleinte teljesíti is: a szövegek mentén kirajzolódó véresen röhejes theatrum mundi színfalai között, az elrendezés (hiánya) folytán feltárul az álomleírások és a valós élmények (egy félálomban elkapott és egy villamoson elhangzó mondat), a hagymázos fantáziák és a média/ történelem "kis színes borzalmai" közötti kétségbeejtõ azonosság, s persze a jellemzõen kelet-európai slusszpoén, miszerint a képzelet - már ami az abszurditást illeti - mindig csak hátul kullog a valósághoz képest.
A címválasztás - hiszen a carnets (füzetek) mégiscsak általában posztumusz mûfaj - igencsak magasra teszi a lécet, valahová Camus, Nietzsche, Dalí, Márai, Kertész, Simone Weil és hasonló nagyságok közé, akikkel Jeles rendszeres párbeszédet folytat feljegyzéseiben, felérnie hozzájuk azonban csak nagy ritkán sikerül. Nagyjából száz oldal után folyamatosan fullad ki ez az ígéretes gyûjtemény, amikor már úgyis tudjuk, hogy minden egyes aforizma végén ugyanaz a (botrányos) tanulság: mind meghalunk. S ezen csak keveset segít a szerzõ folyamatos és pusztító öniróniája. Az olvasó pedig azzal az érzéssel csukja be a könyvet, hogy ha már a szerzõ abban a szerencsében részesült, hogy még élõként felügyelhette jegyzeteinek kiadását, szelektálhatott volna szigorúbban is.
"Ezek a feljegyzések - terméketlenségem gyümölcsei" - ismeri be, joggal, hiszen egységes mû nemigen áll össze belõlük; azok Jeles esetében a filmvásznon és a színpadon vannak, szerencsére. Ez a könyv inkább kis dózisokban való olvasgatásra ajánlott: idõrõl idõre felcsillan egy-egy gyönyörû mondat, fergeteges poén, pontos megfigyelés - gyöngyhalászok elõnyben.
- dm -
Kalligram, Pozsony, 2007, 278 oldal, 2400 Ft
***
RICHARD STRAUSS: SALOME címû egyfelvonásos operája ezen az egy híján harminc éve készült filmen akkor is muzeális értéket képviselne, ha csak Karl Böhm steril felfogását õrizné meg a darabról a Bécsi Filharmonikusok élén. A zenei alapot stúdiókörülmények között elõre rögzítették, a felvételekre playback technikával ezután került sor - mûteremben. A sterilitás ezúttal nem árt az opusnak, amelyet amúgy is bizonyos mûviség leng körül, és ezt Götz Friedrich rendezése - elég a hold szecessziós stilizációjára utalni - nem titkolja el, sõt. Az eredmény meglepõ módon nem hat régiesnek. Böhm Wagner felõl, kevesebb frivolitással és több súlyos drámai hangsúllyal közelít a darabhoz, Friedrich pedig megtalálta az ideális címszereplõt Teresa Stratas személyében, aki külsejében is, vokálisan is egyesíti a kíváncsi kislányt és a fatális nõt. Hisztérikus téboly helyett intellektualitás. Az elõadás Salome jéghideg arcán játszódik le, a zenekar tombolása közben az énekesnõ a belsõ szenvedély fehér izzását képes közvetíteni szinte mozdulatlan vonásain. Jochanaan Salome provokálta testrészei (bõr, szem, száj) szuperközeli nagyításban betöltik a képernyõt, a végén a fejek hajbozontja - egyiküké a tálcán - apoteózisban egyesül. Bernd Weikl torzonborz külsejét hangjának éterikussága kompenzálja. Astrid Varnay Heródiása rémes nagyasszony-satrafa, apródjaként a késõbbiekben feltündöklõ fiatal Hanna Schwarzot láthatjuk-hallhatjuk. Megéri a találkozás a múlttal - nem régiségboltban járunk, noha egy elsüllyedt, koherens operaszínház küldi üzenetét.
- káté -
Deutsche Grammophon, Universal
*****
Weöres Sándor A kétfejû fenevad címû mûve igazi "elvérzõ" opus, rendre beletörik a legtöbb rendezõi bicska. Egyébként remekmû: költõi látomás, melynek minden eleme nem is két-, hanem sokkal több rétegû. Mert persze hogy török idõk, és persze hogy osztrák; persze hogy legalább két tábor a magyar nemeseké is... De amikor Koltai M. Gábor nyíregyházi rendezésében egyszer csak nyomorultak kuporognak vulkánfíber bõröndjükön, és Karády Katalin dalát intonálja a kis játéktérbe beletelepített zenekar, az embernek határozottan az az érzése támad, hogy megvan a kulcs Weöres darabjához.
A rendezõ Sediánszky Nóra dramaturggal alapos és célratörõ munkát végzett: összerántotta és egymáshoz simította a szöveg rétegeit; az átváltozásokat, a túlélési odiszszeiát, ily módon a korokon átívelõ emberi érvényességet tolva elõtérbe. És persze a háborút, ezt a megavíziót, amely önmagában is kiélesíti az emberi gyarlóságot: Bornemissza Ambrus a folytonos menekülésben nemcsak kényszerû és szüntelen szerelmi csalásban utazik, hanem lassacskán saját arcát, személyiségét is beáldozza a "kompország" oltárán. Vereckei Rita óriási és ügyes zsúfoltságot és rendetlenséget telepített a stúdióba, ahol - mint a viharos évszázadok során - az átrendezést maguk a szereplõk végzik el.
Koltai M. Gábor alapos elemzésébõl ezúttal nemcsak okos és világos, hanem érzéki, fölfûtött elõadás született, méghozzá könnyedén és sok iróniával (meg rezignáltsággal) beletrafálva napjaink politikai valóságába is. A humort megannyi személyes sorsdráma színezi minimum szürkére: Ibrahim és Mandel Avram Horváth László Attila alakításában egyazon személyben van otthon, Báthory Susánna ösztönbõl vezérelt eszes figurája Szabó Márta játékában erõs.
A nyíregyházi társulat együttes játéka meggyõzõ: az álom lidérces.
- ki -
Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, POSZT, június 9.
*****
Sylvia Sylvia Plath és Ted Hughes tragikus házasságáról az is hallott talán, akit objektív lírájuk messze elkerült. Hughes harmincöt évig cipelte titkukat (saját olvasatát), és viselte méltósággal, hogy az egész világ úgy tekintsen rá, mint házasságtörõre, kinek komoly szerep jutott abban, hogy két gyermekének anyja alig harmincévesen öngyilkos lett.
A Születésnapi levelek fél évvel a férfi halála elõtt jelent meg, és némiképp árnyalta a róla alkotott képet: ha nem is volt mintaférj, volt idõ, amikor elkötelezetten szerette önpusztító hajlamú feleségét, aki legalább annyira volt saját elméjének, érzékenységének és depreszsziójának, mint a költõnek a rabja. Hughes a kedélyhullámzásoktól és a jogos/jogtalan féltékenységtõl szenvedett, a férfi sikerei pedig az asszony tehetségét árnyékolták be, aki egyre nehezebben szabadult a kínzó gondolattól: a szerelem oltárán feláldozta költõi ambícióit.
A biopic kettõjük kapcsolatára koncentrál, a szerelmi eposzt Sylvia haláláig dolgozva fel. Okosabbak nem leszünk tõle. A Gwyneth Paltrow alakította hõsnõ a filmben klasszikus viktimológiai eset, kinek romlását a Daniel Craig által megformált önzõ férfi okozza, ám arról - ami igazán izgalmas volna -, hogy Sylvia már megismerkedésük elõtt is három öngyilkossági kísérleten volt túl, csak pár odavetett mondatban értesülünk.
Pedig Plath tinédzseréveitõl beteg volt (Üvegbura címû önéletrajzi regényébõl ez egyértelmûen kiderül), végzetének így maximum katalizátora, nem pedig kiváltója volt a Hugheszal kötött házasság.
A Sylvia egy nõi sors, egy õszi lélek borongós képekbe burkolt melodrámája, mely - ha interpretációnak nem is a legárnyaltabb - a fõként narrációkba rejtett versrészleteknek köszönhetõen kiváló apropó arra, hogy a prózájában nem éppen korszakos, de szikár lírájában komoly önfegyelemrõl és tehetségrõl árulkodó Plathra ne csak tragikaként, hanem költõként is ráirányítsa a figyelmet.
- ht -
Forgalmazza a Navigátorfilm
***
The Cult Majdnem telt ház. Szép eredmény ez a nyolcvanas évek végének meghatározó pszichedelikus-wave-es hardrock zenekarától, fõleg, ha hozzávesszük a réten hallgatózókat is. Kijárt már ez a koncert, és nem csak azért, mert a tavalyi fellépés meglehetõsen felemásra sikeredett a Volt Fesztiválon (ahol a kultikus slágerek nagy része elhangzott ugyan, de nem csupán az alig egyórás koncert, hanem az énekes Astbury is rendesen elázott).
Bár az eredeti felállásból csak a bikahangú, Jim Morrison (hardrock) reinkarnációjaként is helytálló Ian Astbury és a megbízható gitártémákat és szólókat elõvezetõ gitáros, Billy Duffy van már a zenekarban, a három fiatalabb zenész (a dobos John Tempesta, a basszer Chris Wyse és a ritmusgitáros Mike Dimkich) magabiztosan és tisztességesen egészíti ki a két alapító tagot. Az elején volt egy kis hangzáspara, a tapasztalt turnézenész Duffy többször is újrarendezte a színpadi hangviszonyokat, utasításokat adva a technikusoknak, de a koncert közepétõl már a helyére került minden.
Sok újat nem is nagyon lehet mondani: olyan volt a koncert, mint egy osztálytalálkozó. A sok régi ismerõs és azok a bizonyos rongyosra hallgatott számok, meg az együtténeklõs szövegek, ugye. Wildflower, Edie (Ciao Baby), Love Removal Machine. Persze volt azért újdonság: egy akusztikus blokk (a Revolution különösen revelációként hatott) és egy új szám (I Assassin) a szeptemberben megjelenõ nagylemezrõl. Bár engem csak késõbb talált meg a The Cult, mint az õsrajongókat (vagyis nem a nyolcvanas évek második felében voltam középiskolás), azért a klasszikus She Sells Sanctuary refrénje alatt jogos volt a lúdbõrözés - ezek az arcok valamit nagyon tudnak.
Hó M.
Petõfi Csarnok, június 25.
****
E. T. A. Hoffmann: Fantáziadarabok Callot modorában I. Roppant örvendetes, hogy a legnagyobb romantikus író és zeneesztéta egyik fõmûve immár nemcsak részleteiben, hanem hamarosan teljes egészében is olvasható lesz magyarul, ráadásul az eredeti német kiadás felépítése szerint, mely többek közt azt is világossá teszi, hogy Hoffmann a legkevésbé sem választotta el úgynevezett szépirodalmi mûveit a zenetudományos értekezésektõl; így a Beethoven hangszeres zenéje címû nagyszabású esszéje (az úgynevezett "abszolút zene" eszméjének egyik legelsõ kifejtése) békésen megfér a Gluck lovag vagy a Don Juan címû fikciós novellák társaságában. Nagyon szép a kötet, a borítón a Hoffmann-rajz telitalálat (bár egy Jacques Callot talán jobb lett volna), a korrekt jegyzetek nem túlhabzó tudálékossággal tájékoztatnak, és végre magyarul is olvashatjuk Jean Paulnak a kötethez írt bevezetõjét.
Szóval hejehuja. Azaz mégsem, mivel az új fordítások (a szerkesztõ, Horváth Géza munkái) nem érik el a korábbiak színvonalát (noha pl. Horváth Zoltán egy régi, súlyos tévedését kijavították a Don Juanban), melyek a Brambilla hercegnõ (Európa Könyvkiadó, 1959) illetve az E.T.A. Hoffmann válogatott zenei írásai (Zenemûkiadó, 1960) kötetekben jelentek meg. Horváth Géza számos hibát rakott az új szövegekbe (e téren kimagaslik a Beethoven-esszé), sok a félreértés; és ha mindezektõl eltekintünk, még akkor is számos stiláris értelemben vitatható megoldás miatt szomorkodhatunk. Kár. Nagy kár. De még van esély a javításra a hátralévõ kötetekben.
- bánza -
Cartaphilus, 2007, 197 oldal, 2500 Ft
Fordítás: ***
Kiállítás, szerkesztés: *****
Klaus Schulze: Konti-nuum Az 1970 óta szólózó elektronikus zenész 44. sorlemeze a mostani; s ha az eredetileg nem kiadásra szánt felvételek sorozatbani megjelentetését, valamint a másokkal együttmûködésben rögzített munkákat is számba vesszük, jóval másfél száz fölött jár a hivatalos korongok száma. (Hogy a több tucatnyi bootlegrõl most szó se essék.) Ez kilóra sem kevés, s szó mi szó, e roppant életmû több évtizede megkerülhetetlen az e-muzsikusok számára, akik - a kategórián belül tartozzanak bármely irányzathoz is - valamennyien adósai a berlini májsztrónak, akár tisztában vannak ezzel, akár nem.
Az augusztusban 60 éves Schulze egy rendkívül súlyos betegség közben dolgozott legújabb albumán; az anyag, meglehet, ettõl is tûnik helyenként melankolikusnak, ámbár az sem kizárt, hogy épp e tény ismerete miatt érezzük így. Ami viszont bizonyos, a lemez három tétele valóságos idõutazás a schulzei univerzumban: erre egyébként a nyitó (csaknem 25 perces) track címe is utal (Sequenzer from 70 to 07). A hosszan kitartott akkordok, a dallamos és ideges ritmikájú szekvenciák éppúgy e zenei világ védjegyei, mint a rideg basszusfolyamok, amiket az "egykezes" staccatós pötyögések melódiái ellenpontoznak. Noha a bevallott szándék szerint a Kontinuum nemcsak az eddigi zenei életutat reprezentálja, hanem azt is, hogy a szerzõ az elkövetkezõ idõkben merrefelé tájékozódik, új megoldásokat nemigen érzékeltünk. Ami nem feltétlenül baj: ami eddig szerethetõ volt Klaus Schulze zenéjében, azt 2007-es albuma is jó színvonalon hozza.
B. I.
SPV, 2007
****
Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed John McClane nem öregszik, legfeljebb edzõdik az évek során. John McClane a talán soha véget nem érõ akciófilmfolyam négypontnulladik részében visszatért, hogy megmentse Amerikát a már oly sokszor megírt-megfilmesített fantomtól, a cyberterrorizmustól. A siker most is garantált, a film ugyanis mesterien épít arra, hogy a nézõ - ha ért hozzá, azért, ha nem ért hozzá, azért - úgyis meghekkelt szerverekkel és online felszívódó pénzzel rémálmodik; no meg arra is, hogy a nézõ úgysem tudja, hogy megy az ilyesmi (ti. a Pentagon adattárolása, vagy épp az áramellátó központ szervereinek holléte) - akár lehetne így is, gondolja.
No meg: miért is ne lenne nagy siker? Megvan benne minden, ami kell: van eszméletlenül dögös fõgonosz(nõ), akit akár valami perverz pornófilmbõl is szerzõdtethettek volna, csak a bõrkorbács hiányzik az oldaláról; van egy darab gyönyörûen (a csúcsponton) elhelyezett "yippee-ki-yay, motherfucker"; van autós üldözés (értsd: helikopterrel, vadászgéppel és kamionnal üldözött autók - már csak a riksás vagy az egykerekû biciklis ámokfutás hiányzik); és van benne McClane-en kívül még egy kitûnõ karakter is. Ehhez jön a jó adag önirónia, ami nagyon nem árt egy ilyen filmhez, a rengeteg izgalom és az elég jó poénok.
Az ilyenekért megbocsátjuk, hogy még húsz év után is újra ellövik, "a nevem mától nem Generro, hanem McClane", és a "hát az egész csak a pénzrõl szól?" szöveget is, az antiglobalista-ellenes hegyi beszédet, sõt még McClane végsõ megmenekülésének tökéletes logikátlanságát is.
Kovács Bálint
Forgalmazza az InterCom
***
