Van egy kocsma, a La Gradisca, biztos ismerik, mindjárt a Fiumei út mögött, nem éppen a város turistáktól sűrűn zaklatott szegletében, de azért ide elég sok külföldi is jár. Amikor leszáll az este, halk taxik stoppolnak a bejárat előtt, a szomszéd utcában lévő buszmegállóban hangos egyetemisták kászálódnak le az utolsó járatról, a sarkon gyanús párocskák fordulnak be. Sommernachtsangebot, ilyenek vannak kiírva más külföldi nyelveken is a kapuban lévő táblára krétával. Benn vagy harminc kivetítő, ilyen nagy, lapos tévészerű tárgy, mindegyiken végtelenített filmrészletek mennek, az Indiana Jonesból, amikor a bőrkabátos csávó végigcsúszik a teherautó alatt, a Casablanca reptéri jelenete, az Oldás és kötésből Domján Edit bikinis tánca, Chaplin dekázik a földgömbbel... Nyári éjszakákon mindig nagy a tömeg, de én azt figyeltem meg, hogy azoknál az asztaloknál nincs soha egy szál hely sem, ahonnan Vittorio De Sica és Marisa Merlini biciklis számát lehet folyamatosan bámulni a Kenyér, szerelem, fantáziából.
Olyan, mint Vittorio De Sica, talán csak John Cassavetes volt a filmcsinálás történetében. Mint színész kavart mindenféle kósza művekben, könnyű, nehéz egyre ment, aztán amikor odaállt a kamera túlsó oldalára, az isten sem téríthette el a szándékaitól. Amikor a Kenyér, szerelem sorozat első darabját, a fantáziát Luigi Comencini elkészítette (1953-ban), De Sica már rég az, aki. Az olasz neorealizmus (amiért voltaképpen egyáltalán érdemes moziba járni azóta is) egyik legnagyobb alakja, túl legjelentősebb művein (Fiúk a rács mögött, 1946; Biciklitolvajok, 1948; Csoda Milánóban, 1951). Abban az évben rendezi a Termini pályaudvart, már amerikai produkcióban (nincs új a nap alatt: egy film ríltájmban, pedig hol van még a 24). A rákövetkező évben, amikor Comencinivel szinte azonos lendületből leforgatják a Kenyér, szerelem, féltékenységet, ő megrendezi a Nápoly aranyát - hm, volt benne szufla kétségkívül.
A Kenyér, szerelem-filmek gyakorlatilag Vittorio De Sica jó kiállására épültek, hogy milyen fess ember volt abban a csendőri egyenruhában (mellesleg Cassavetes színészi produkcióit is elsősorban vonzó megjelenésére alapozták szinte kivétel nélkül). Már mit is csináljon egy deresedő halántékú derék csendőr valahol az isten háta mögött? Essen menten szerelembe, majd kis idő elteltével ismét, lehetőleg olyan célszemélyeket választva, akiknél jelentős ez irányú konkurenciára lehet számítani, s izgulhassunk kicsit, hogy végül ki mellett köt ki. Ki jön össze neki, az isteni Lollobrigida vagy a visszafogottabb Marisa Merlini, például a fantáziában. Mindezt bukolikusra rajzolt délolasz miliőben, ahol azért megjelenik a szegénység is, khm, ostyába csomagolva. A Vadmacskának (Lollo) csak egy ruhája van, s az igencsak szordínós rossznyelvű szereplők némelyike úgy feltételezi, hogy egy új ruhával messzire lehet jutni nála (nem lehet). Voltaképpen a cím is ide ér, mivel eszed a kenyeret, kérdi a főtörzs az egyik utcagyerektől, amikor az láthatóan üresen majszol egy kisebb veknit. Fantáziával, így a válasz. Még azt vizsgálni nyílik mód, hogy a "fejlettebb", valamivel északibb vidékekről érkező szereplők hogyan viszonyulnak a helyi erőkhöz - először gyanakodva, aztán leborulva nemes egyszerűségük előtt (a főtörzs Sorrentóból, ami majdnem Nápoly, egyik választottja Rómából jött, de kilenc éve itt ragadt, a konkurenciája pedig egészen északról jött, még szép, hogy ide nősül). Bár a gátlástalan komédiáknak mindezzel együtt kevés közük van a realizmushoz, mégis az ilyen filmek nélkül aligha jöhetett volna létre az ún. mágikus realizmus, a cseh újhullám, vagy az ezredvégi angol bűbáj.
Comencinit 1955-ben a direktori székben nem kisebb vígjátéki spíler váltotta a Kenyér, szerelem és... elkészítésekor, mint Dino Risi (Gina Lollobrigidát pedig Sophia Loren). Az időlegesen kifáradó és különösen hazai pályákon vegyesen fogadott neorealizmustól elforduló De Sica már mint önmaga producere 1958-ban tett egy kirándulást a trupp kitartóbb tagjaival Spanyolországba. A Kenyér, szerelem, Andalúzia mindazonáltal szemrebbenés nélkül sorolható nagyszerű elődei mellé, találkozás néhány régi szerelemmel (hm, Carmen Sevillával, hogy mást ne mondjunk).
Ma, hogy újra előkerültek e nagyon könnyű kis darabok, csak hálásak lehetünk. Hogy valaha ilyen volt a mozi, az talán azt is jelenti, hogy valaha mi is (az emberek) ilyenek voltunk. Talán ilyenek.
A Kenyér, szerelem... sorozat filmjeit a Duna Televízió adja szombatonként 13 órakor, de a Kenyér, szerelem, fantázia az Örökmozgóban is elérhető ebben a hónapban
