"Hosszú, kitartott hangokon" - Mesterházi Mónika: Sors bona (könyv)

  • Babiczky Tibor
  • 2007. július 19.

Zene

Aggodalommal vegyes várakozással kezdtem olvasni Mesterházi Mónika régi-új verseskötetét. Aggodalommal, mert - régebbi köteteihez nem jutván hozzá - a folyóiratokban megjelent versei nem tűntek meggyőzőnek számomra. És várakozással, mert e versekhez fűződő kételyeim mögött kezdettől fogva mégis ott bujkál egy öntudatlan érzés: annak bizonyossága, hogy tévedek. A Sors bona - egyfelől válogatáskötet, másfelől tartalmaz egy kötetnyi új verset is - eloszlatta a homályt. Valóban tévedtem.

Aggodalommal vegyes várakozással kezdtem olvasni Mesterházi Mónika régi-új verseskötetét. Aggodalommal, mert - régebbi köteteihez nem jutván hozzá - a folyóiratokban megjelent versei nem tűntek meggyőzőnek számomra. És várakozással, mert e versekhez fűződő kételyeim mögött kezdettől fogva mégis ott bujkál egy öntudatlan érzés: annak bizonyossága, hogy tévedek. A Sors bona - egyfelől válogatáskötet, másfelől tartalmaz egy kötetnyi új verset is - eloszlatta a homályt. Valóban tévedtem.

A kötetnek hihetetlen erőtere van. Azok a versek, amelyeket folyóiratokban olvasva bizonytalannak vagy kétségesnek ítéltem, most nagyon is a helyükön vannak, erősek. A könyv tehát összetartja a költeményeket, és ilyennel eddig még nem nagyon találkoztam, lévén, hogy Mesterházi kötete nem konceptkötet.

Mesterházi Mónika egyértelműen a kis formák mestere (de ettől még egyáltalán nem kismester): gyűjteményes kötetét végiglapozva egyetlen hosszú, de még félhosszú verssel sem találkozik az olvasó. "Megfeszül a nyakán az az ín / Háló rajzolódik a falon / Álmában elfelejti a szobát / De volt már itt és akkor is zuhant" (Este). Ha hosszú versek nem is, az idézett példához hasonló tömörségű négysorosok viszont szép számmal előfordulnak a Sors bona lapjain.

Nem tudom, ki tervezte a könyv borítóját (sem a copyright oldalon, sem a kolofonoldalon nincs feltüntetve), de annyi bizonyos, hogy telibe talált. Egy ilyen képpel lenne ugyanis nagyjából körülírható Mesterházi Mónika költészete: egy örökké fodrozódó, hol halvány-, hol mélykék vízfelszín képével. A versekben sosincs nyugalom, a szövegek nem engedik túl közel magukhoz az olvasót, de a mögöttük (alattuk?) kavargó mélység magabiztosságával szólalnak meg. "Akármi van, tőlem való / távolsága szerint van", írja Hiányzol: (sic!) című versében.

Ahogyan létezik látványkonyha, van látványköltészet is. Értsük jól. Mesterházi verseinek meghatározó karakterjegye (illetve kiindulópontja) a látvány. Vagy ahogyan Petri György fogalmazta egyik utolsó versében, a Mosoly címűben: "a nézés gyönyöre". És valóban gyönyör, de csak egy bizonyos pontig. Mesterházi Mónika ugyanis nem csak néz - lát is. Ez pedig már egy következő lépcsőfok. A nézés mögött nem mindig gyönyörű a látvány. "Képzeld, tudod, mi történt? / Képzeld, lehullt a lomb, / egész nap köd szitál, / a napra már a csont / alig emlékezik, / és ez mostantól így lesz / ki tudja hány napig. / (Ez itt egy anti-dal / a fel nem halmozott / ölelésről, melegről.)" (Pánik)

A kötetet végigolvasva arra a megállapításra jutottam, hogy Mesterházi - jó értelemben véve - "egyhangú" költő. 1992-es első kötete óta ugyanazon a hangon szólal meg, és ez a hang kezdettől fogva saját és érett. Az ilyenfajta kezdés és "kitartás" ritka. Talán Rakovszky Zsuzsát tudnám még példaként felhozni.

Összegezve: a legmesszebbmenőkig egyetértek Ferencz Győzővel, aki a Sors bona fülszövegében a következő mondatot írja: "Mesterházi Mónika ma kétségkívül egyike a legjobbaknak."

Osiris, 2007, 222 oldal, 2680 Ft

Neked ajánljuk