Zene

Ott hagytuk el nemrég, hogy mennyire utáljuk Quentin Tarantinót. Ez, bár jól hangzik, mégis igényel némi árnyalást (vö.: nyalni az árral).

Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.

Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.

EBU-nak az európai közszolgálati rádiók és televíziók szövetségét nevezik, tudtam meg Fogarasi Lajos fesztiválfőnöktől, maga is szervez folkfesztiválokat, és ugyancsak huszonkét éve. Hogy ebből az alkalomból akár össze is boronálhatnák a két rendezvényt, az (a Magyar Rádió könnyűzenei osztályáról) Lukácsházi Győzőnek volt az ötlete, és aligha kellett sokat lobbiznia érte. Az EBU-nak kapóra jött, hogy a diósgyőri várban ritka-ritka szép környezetű színpadot kaphat, a Kaláka pedig a három nap alatt tizennégy ingyenes és nemzetközi produkcióhoz jutott. Pontosabban: az EBU állta a gázsi, a repülőjegy és a szállás költségét, a Kalákára "csak" a technika, a reklám és a belső fuvarozás maradt. Igyekeztek közös nevezőre jutni a zenekarok kiválasztásában is, ami annyit tesz, hogy a Kaláka elküldte a svájci központba a javaslatait, amelyeket aztán vagy elfogadtak, vagy sem. Az EBU különben a feltörekvő zenekarokban utazik, így hát nincs azzal semmi gond, aki még nem hallotta a horvát Legen, a norvég Ferdafolk, a spanyol Avalon, a német Trio Delight vagy a belga Troissoeurs nevét. Én legalábbis még nem, sőt valójában most sem miattuk kerekedtem fel.

Négy jelentős zenekart hallhattunk a Kongresszusi Központban a közelmúltban (Philharmonia, Londoni Filharmonikusok, Bécsi Filharmonikusok, Orchestre de Paris), négy nagyon híres dirigens alatt (Lorin Maazel, Kurt Masur, André Previn, Pierre Boulez). Ha jól érzékelem

Ha valakiről azt mondjuk, olyan érdekes arca van, valójában arra gondolunk, érdekes, hogy ez egy arc. A mindennapok vizuális kultúrájában, a reklám- és divatfotókon szereplő arcok (és testek) ezek szerint a legkevésbé sem érdekesek, hanem szabályosak, szépek, sorstalanná retusálva tündökölnek a homogén fényben. A portréfotó viszont éppen a szabálytalanságban találja meg a maga stilizációs eszközeit (és kliséit): tört fényű tekintetek, könnyzacskók, barázdák, szemölcsök, a szőrzet kusza összevisszasága. Nem időtlenné idealizál, hanem

Hetvenöt évvel ezelőtt (1926. május 26.) született, és tíz éve (1991. szeptember 28.) halt meg Miles Davis. Azoknak, akik vele nőttek fel, aligha kellenek ilyen évfordulók rá gondolni, és azoknak a most megjelent The Essential Miles Davis című válogatás sem mond újat. (Különben is, olyan lehetetlenül hangzik, mintha Shakespeare-t egy negyvenoldalas "fő műveire" próbálnánk zsugorítani.) Hanem ha arra a nemzedékre gondolunk, amely önhibáján kívül Miles után cseperedett fel, akkor talán nem hiábavaló ezzel a százötven perccel elbíbelődni. Miles vagy három-négy évtizeden át mégiscsak egyet jelentett a dzsessz történetével - hogy ezen a megkerülhetetlen közhelyen már a felvezetésben túlessünk.

Manu Chao: Proxima Estacion: Esperanza

Jóllehet hátrányos helyzetből startolt, hiszen nem a zenészek kasztjába született, továbbá Dakarban a kisebbségi fulani törzs tagjaként is "idegennek" számított, a kilencvenes évekre a legnagyobb hatású nyugat-afrikai előadóvá nőtte ki magát a szenegáli Baaba Maal. Európai ismertségét, Mory Kantéhoz és Salif Keitához hasonlóképp, ő is a párizsi éveinek-felvételeinek köszönhette, ugyanakkor azzal a kérdéssel is szembesülnie kellett, hogy hol húzódik a tradicionális afrikai és az elektronizált globális hangzás között a legvonzóbb határ. És úgy tűnt, legalábbis Maal így nyilatkozott, az 1994-es Firin´ in Fouta albummal sikerült megtalálnia, mely előtt nekifutott már öt alkalommal. Ezt követte ´98-ban az év kimagasló sikerének számító Nomad Soul, és most itt van a Missing You, mintegy meglepetésként.

AMűcsarnokban lévő hatalmas olajképek természetesen más technikával készültek, mint a Raiffeisen-beli kisebb akrilfestmények. Ezek jóval játékosabbak, "könnyedebbek", de nem könnyebbek, mint a nagy, reprezentatív darabok. Az erős kékek-sárgák-vörösek-feketék az ecsetek (spatnik, hengerek) vastagságának megfelelően más-más szélességű sávokban, izgalmas ritmusokban kerülnek a felületre. Bár a megjelenő formákat és vonalakat leírhatjuk négyzeteknek, téglalapoknak, átlóknak, egyeneseknek,

Negyven dal szerepel azon a dupla albumon, amit maga Paul McCartney állított össze legkedvesebb saját szerzeményeiből. A slágerek és história alcímet viselő válogatás az 1969 és 1984 között született McCartney-számok felfedezésere inspirál, különös tekintettel

A Papp Márta által rendkívüli gonddal és odaadással szerkesztett kötet az elmúlt évek valószínűleg legérdekesebb magyar klasszikus zenei kiadványa. Egyrészt példásan elővezetett dokumentumtár - 1954-től 1993-ig éves lebontásban közli Richter összes Magyarországon adott hangversenyének műsorát, nem feledkezve meg a ráadásokról sem, másrészt a magyarhoni Richter-befogadás és -legendárium kompendiuma. Bánkódjunk és gondolkozzunk, ahogy Kocsis Zoltán írta Richter-nekrológjában.

Bár jómagam tízévesen mással voltam elfoglalva, meg az Avas amúgy sem volt az események centruma, minden nehézség nélkül el tudom képzelni sokak tekintetét, amikor 1972-ben Oravecz Imre a Marsról a magyar irodalomba megérkezett. Abba a környezetbe máshonnan ugyanis nem jöhetett, hiszen itt, a Földön épeszű ember így nem beszélt. Nézték erről, nézték arról, de sehogy sem értették,

Kezdjük a kályhánál! Milyen kályhánál? Anyád kályhájánál, amiben a használt falvédőkkel fűtött. Egyszer, mer´ ideges volt a szomszéd meg a vízdíj miatt, véletlenül eltüzelte a fater fél könyvtárát is, valami szótárfélét, Hungárizsa A-K vagy mi, azóta folyton a maradékot (L-Zs) falod, ha bekrepál a videó.