Könyv: Gondolkozzunk! (Szvjatoszlav Richter Magyarországon)

szerző
Csont András
publikálva
2001/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Papp Márta által rendkívüli gonddal és odaadással szerkesztett kötet az elmúlt évek valószínűleg legérdekesebb magyar klasszikus zenei kiadványa. Egyrészt példásan elővezetett dokumentumtár - 1954-től 1993-ig éves lebontásban közli Richter összes Magyarországon adott hangversenyének műsorát, nem feledkezve meg a ráadásokról sem, másrészt a magyarhoni Richter-befogadás és -legendárium kompendiuma. Bánkódjunk és gondolkozzunk, ahogy Kocsis Zoltán írta Richter-nekrológjában.

A Papp Márta által rendkívüli gonddal és odaadással szerkesztett kötet az elmúlt évek valószínűleg legérdekesebb magyar klasszikus zenei kiadványa. Egyrészt példásan elővezetett dokumentumtár - 1954-től 1993-ig éves lebontásban közli Richter összes Magyarországon adott hangversenyének műsorát, nem feledkezve meg a ráadásokról sem, másrészt a magyarhoni Richter-befogadás és -legendárium kompendiuma. Bánkódjunk és gondolkozzunk, ahogy Kocsis Zoltán írta Richter-nekrológjában.Hogy min kell bánkódnunk, az nyilvánvaló. 1993-ben elveszítettük a huszadik századi előadóművészet egyik legnagyobbját, elveszítettük útmutatónkat, elveszítettük vigaszunkat, elveszítettük kiapadhatatlan élményforrásunkat, elveszítettük barátunkat. Noha az utóbbit csak kétkedő szorongással és mintegy reszkető kézzel írhatjuk le, hiszen minden volt, csak barátságos nem. (Ami persze nem jelenti azt, hogy barátságtalan lett volna...) Mint a kötet néhány visszaemlékezéséből kiderül - e tekintetben talán a legsokatmondóbb Kocsis Zoltán emlékezése a párizsi négykezes próbákról -, nem volt baráti sem a személyes érintkezésben, még kevésbé a koncertpódiumon. Nem volt,

nem lehetett kulcsunk ehhez az emberhez,

amikor a színpadon megjelent, tőlünk csillagtávolságnyira lépkedett a számára nyilvánvalóan menedéket jelentő zongora felé. Mint pódiumjelenség Richter inkább depresszióra hajlamos, introvertált személynek tűnt. Ám ezzel kiáltó ellentében áll, hogy ő volt az egyik legtöbbet koncertező zongorista a világon, saját kezűleg vezetett koncertnaplója tanúsága szerint 3589 hangversenyt adott, ami tökéletesen valószínűtlen szám. Ez pedig extrovertált személyiségre utal. Már itt kezdődik a feloldhatatlan ellentmondások sora.

A nyájasság vagy a közönséget megvesztegetni óhajtó, akár parányi engedékenység rendkívüli módon hiányzott belőle. Repertoárja is ennek megfelelően alakult, abban sem akadt semmi kompromisszumra mutató elem. Mert noha természetesen - különösen úgynevezett fiatal korában, ami mellékesen újabb rejtély forrása, hiszen Richter bizonyos értelemben sosem volt fiatal, alakjához nem kapcsolhatjuk a megkapó hamvasság vagy üdeség, netán kiforratlanság fogalmát - előadta a zenetörténet legnépszerűbb zongoradarabjait, rendszeresen játszotta az Appassionátát vagy Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, vagy az obligát Liszt-mutatványokat, ahol tűvé kell tenni a zongorát, éppoly gyakran tűzte műsorára a legeldugottabb, legismeretlenebb, manuálisan gyakran igénytelen, a zenetörténetnek inkább az előszobájában vagy még ott sem otthonos - remekműveket? Itt ismét kérdőjelbe bonyolódunk, mert ép esztétikai ésszel azt bizonyára senki sem állíthatja, hogy teszem azt Szymanowski II. szonátája a zongorairodalom méltatlanul elfelejtett csodadarabja lenne. Viszont Richter előadásában - legalábbis az eljátszásához szükséges mintegy negyven percben - mégis azzá vált. És ez a tény tökéletesen fölborítja az előadó-művészetről alkotott megszokott fogalmainkat. Egészen leegyszerűsítve a kérdést: mit játszik az előadó? Önmagát, a műnek önmagában megteremtett ideáját vagy magát a művet? Richter egészen ritka úgynevezett esztétikai megnyilatkozásai közül bizonyára a leginkább zavarba ejtő ama tétele, miszerint ő csupán a kottát játssza, és éppen ez legfőbb művészi ambíciója, a kottakép minél tökéletesebb megszólaltatása ugyanis. Nincs hely itt most belemerülni e kijelentés ellentmondásainak taglalásába - közülük a legégbekiáltóbb, hogy e szerint a kotta valami objektív lenne, amelyet csak elő kell bányászni, de ez nyilván nem hozható közös nevezőre az előbányászó, vagyis a művész szubjektivitásával -, de az enigma intenciója nyilvánvaló: Richter nem önmagát, hanem a művet magát kívánta előtérbe állítani. De - és ez minden előadó-művészet legnagyobb paradoxona - ezt csakis önmaga előtérbe állításával érhette el. Akkor hát mégsem Szymanowskit halljuk - hiszen egy mezei zongorista előadásában magasabb értelemben meg sem halljuk a derék lengyel unalmas próbálkozásait -, hanem Richter gigászi személyiségét élvezzük, de hát ezt mégis Szymanowski műve révén éri el - hogy is van ez, mit hallunk voltaképpen?! Továbbá: hogyan lehetséges az, hogy őt hallgatva alig érdekelnek az úgynevezett esetlegességek, nem számít például az, hogy elég gyakran üt mellé, ami már egy nem sokkal gyengébb muzsikusnál is nehezen elviselhető lenne. Jellemző, hogy ha jól tudom, egyetlen Liszt h-moll szonáta-felvétele sincs, melyen ne ütne mellé. Nem számít, mondjuk, és vállat vonunk. De ha nem számít, akkor mégis valami magasabb rendű nevében vagyunk ily szemtelenül toleránsak. Ha a zene számít, nem lehet melléütni. Ha a személyiség... Akkor hát az a bizonyos személyiség lenne a magasabb rendű? De most már legyen elég; itt véget érnek a kérdések,

be kell dobnunk az esztétikai törülközőt

Többek közt természetesen éppen ebben áll Richter nagysága, mint minden zseni, tevékenységével ő is arra világít rá, hogy a végső kérdések megválaszolhatatlanok. Tegyük fel a kérdéseket, ám felelet helyett tegyünk fel még egy Richter-lemezt. Tehát gondolkozzunk.

És ez a nagyvonalúan szerkesztett kötet lehetőséget ad arra, hogy az is föltegyen egy Richter-CD-t, akinek erre még nem nyílt lehetősége: mellékletként bő válogatást kapunk magyarországi koncertfelvételeiből. A technikai minőség nem mindig tökéletes, de kit érdekel ez - újabb paradoxon. Aki hallotta mondjuk 1958-as, iszonyatosan recsegő-zúgó szófiai felvételét (Muszorgszkij: Egy kiállítás képei), tudja, miről beszélek. Ha valaki nagymestert akar hallgatni, tegye fel a CD egyik Mozart-számát, a fiatalkori F-dúr szonáta (K. 280) Adagio tételét egy 1965-ös felvételről. Fogalma sincs Mozartról, aki nem ismeri ezt a felvételt. De ha valakit elragadnak a paradoxonok, mint most e sorok szerzőjét, az hallgassa meg Richter utolsó magyarhoni koncertjéről Grieg Emlékek című, minden tekintetben tökéletesen igénytelen szösszenetét. És mégis. Remélem, nem túlzok, ha azt gondolom, hogy valahogy

így zongorázott volna

az öreg Goethe

a Wilhelm Meister vándorévei - ne feledjük, alcíme: A lemondók (!) - fogalmazása közben. A tépett rezignáció hihetetlen emlékműve ez a parányi darab. Nincs mit tennünk: bánkódjunk és gondolkozzunk!

Csont András

Válogatta és szerkesztette Papp Márta; Akkord Zenei Kiadó, Budapest, 2001, 248 oldal, 3500 Ft

szerző
Csont András
publikálva
2001/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...