mit akar ez a marslakó,
amikor más, rendes költő a szárszói sínekre feküdt - általában letegezett - Attila ébresztésével foglalkozik, cifraszűrt vagy kisködmönt ölt, sámánként virraszt, a mindenséget felügyeli, s közben Dózsa György elégetéséről számon kérő éllel, elítélőleg nyilatkozik. Bár a kortársi recepció meglepő módon nem volt teljesen homogén (csak hülyének nézték, pedig ki is nyírhatták volna), a Celan, Trakl, Mallarmé felől támadó Héj megjelenése körülbelül olyan szánakozó riadalmat, megütközést, döbbenetet keltett, mintha ma valaki gőzerővel csodaszarvasozni, sírva-ríva vejnemöjnenezni kezdene, odacsapván minden strófavégre felemelt mutatóujjal a haj, regö rejtem rímeket, hogy ne legyen tévedés, s a nyomaték is meglegyen.
A legnagyobbat mégis akkor tévedte a korabeli olvasat, amikor úgy gondolta, mindezt Oravecz majd kinövi. Hogy nem gondolja-gondolhatja komolyan. ´ ugyanis már 1965-ben, a könyv első darabjainak megszületésekor
véresen komolyan vette
ezt a dolgot, a költészetet, csak teljesen másként, mint a többiek, s ez az elszántsága - enyhén szólva - máig megmaradt. Egyenesen azt is állítanám, ez az alapgesztus, a komolyan vevés időközben az életmű legfőbb, speciális karaktervonásává nőtte ki magát - olyan megkülönböztető jellé, mely a most helyreállított formában újra kiadott első kötet eleven hatásának is meghatározó összetevője, záloga, védjegye. A Héj - ma is éppúgy, mint hajdanán - idegen test abban az egészben, amit kortárs magyar líraként ismerünk, csakhogy ott van mögötte mindaz, amit Oravecz s a magyar líra időközben elvégzett, megcsinált: amit lebontott és amit újraalkotott. Megkönnyebbült feloldódást, játszadozást, nyelvi önélvezetet nem ismerő, befeszült humortalansága, képi egzaktsága, nyelvi minimalizmusa, geometrikus formavilága immár az Egy földterület... leíró tárgyiassága, a Hopik könyve mítoszalkotása, az 1972. szeptember vallomásos versprózái vagy a Halászóember megörökítő epikussága felől engedi érteni magát, másrészt pedig avval a költészettörténeti szituációval megy szembe, ami Tandori, Petri, Tolnai és mások nyomán épp Oravecz Imre lírájának köszönhetően állt elő.
Nem lepne meg egyáltalán, ha ebben a helyzetben, a mai verskultúrában a Héj csendesen, de hasonlóképp felborzolná a kedélyeket, mint egykoron - ha a kifejezés megrögzötten elszánt, mereven szigorú, rigorózus megkalapáltsága, vázaira csupaszított, zárt rendszere, minden fölösleget tűzzel-vassal kiiktató, végletes sűrítettsége és puritanizmusa most is sokakat idegesítene. De, kérdezem, mivel lehet nyomatékosabban jelen, hathat-e egy költő erőteljesebben, mint hogy minden egyes könyvével - még egy újra kiadott, ősrégi kötettel is - örökösen ellenszélben jelöli ki az útirányt? Tehet-e autentikusabbat, mint hogy - "felszerelve a mértékegységgel - a pontos kétséggel" - egy korszakot, egy olvasási elvárást és módozatot, befogadói technikát állandóan provokál; egy trendet, stílust, poétikát, uralkodó beszédmódot folytonosan opponál? Ha pedig fárasztónak tetszik, hogy mindeközben ennyire következetesen komolyan veszi önmagát, arról nem ő, hanem az ilyen fokú absztraktságot s alkotói monomániát egyáltalán nem díjazó versértésünk tehet. Nincs ebben a versvilágban tényleg semmi megnyugtató, ám éppen ebben rejlik az ereje: a foszlányok és törmelékek, metszések és repedések, a kimerevített látványok, tömbbe fagyott belső képek, kővé dermedt érzületek kemény, pontos lírája ez. A dolgok burkát, a betokosodott értelmeket, a lényegi mélységeket rejtő, magába záró hideg felületet örökíti meg - kíméletlen elvontsága a csonthéj feltöréséhez nem ad kulcsokat. Végső soron arról szól, hogy nincs remény: a szó és a jelentés közti kapcsolat végképp megszűnt, elveszett, a köztük hidat verő nyelv, szintaxis romokban hever.
A Héj azt mondja, hogy lehetetlen - koncentrált erőfeszítéssel láttatja és látja be, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. A huszonéves Oravecz nagyszabású kísérletben számolja fel a költészetet, az összes kiábrándult mozdulata az elhallgatás, a csönd felé mutat. Hogy később a pályája nagyon nem ezen a nyomvonalon haladt, az semmit sem von le a teljesítmény maradandó értékéből, hisz
a kétely ma is
éppúgy aktuális,
mint harminc évvel ezelőtt: a mostani, második kiadást nagyobb súllyal indokolja, hogy erre emlékeztetőleg, súlyosan rámutat, mint hogy - visszaállítván az eredeti szerkezetet - közreadja az elsőből kicenzúrázott, amúgy teljesen ártalmatlan verseket. Ez az ízig-vérig bizalmatlan ember, ez a "nagy parasztköltő", állítja e csöppet sem megkopott kötet 2001-ben, éppoly elsőrangú hermetikus lírikusnak is. És milyen igaza van.
Keresztury Tibor
Jelenkor, 2001, 1000 Ft
