Lemez: Tíz-tizenöt efféle (Baaba Maal: Missing You)

szerző
m. l. t.
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Manu Chao: Proxima Estacion: Esperanza

Vélhetően szeretett olvasóim legmélyebb megvetését fogom kiváltani. Nincs kertelés: egyáltalán nem bírom Manu Chao dalait, ráadásul az sem dob fel, hogy különben szívesen időzöm a margón gyanús ízlésemmel. Azzal pedig aligha rúghatok labdába, hogy magát a pasit kimondottan rokonszenvesnek találom.

Annak találtam tíz évvel ezelőtt is, a Mano Negra zenekar élén, sőt akkor kimondottan a punkból-flamencóból-skából-tex-mexből-raiból szőtt zenéjéért rajongtam - a történetükről csak később hallottam. Azt hallottam, Manuel és testvére + unokatestvére a párizsi metró utcazenészeiből toborozta a zenekart, egy andalúziai anarchista csoportot választva névadóul. Amilyen radikálisan gondolkodtak, éppen úgy játszottak és éltek, különös tekintettel latin-amerikai kalandozásaikra.

Aztán széthullott az a zenekar, Manu pedig Spanyolországba költözött, illetve Brazíliát, Mexikót, Chilét, Perut járta. Nincs annál jobb, mondta egy interjúban, mint betérni egy bárba, ahol muzsikálnak a helyi erők, és kivárni, amíg neki is jut egy gitár.

Így jött össze ´98-ra Clandestino című szólóalbuma, az itt-ott felcsippentett muzsikusokkal itt-ott rögzített dalokból. Clandestinónak azokat a vándormunkásokat hívják, akik munka reményében szöknek át a határon, és ez a romantikus-plebejus íz éppúgy süt a korongból, mint a tequilás-marijuanás kocsmafíling. Csak hát vesszek meg, mintha rákentek volna még valami negédes-szirupos mázt is, és akárhányszor nyaltam bele, mindig azt éreztem. És amiatt én azt nagyon nem bírtam.

Mindazonáltal a Clandestino (még nálunk is) kultikus lemez lett, kétmillió körül jár a világon, és jelentős érdemeket szerzett Latin-Amerika felfedezésében. Manun persze nem fogott ki a dohány, eztán is lófrált erre-arra, mint korábban, és akkor volt a legbüszkébb a lemezére, amikor egy argentin utcazenész megvallotta, hogy ha a számait játssza, biztos összejön az aznapi kajára. Hát így, mondom, igen-igen jó srác ez a Manu.

No és már a második lemeze is kapható. A Proxima Estacion: Esperanza (Következő megálló: Remény) Manu szerint jócskán különbözik a Clandestinótól, szerintem viszont nem, de az én véleményem nyilván indifferens ebben a problémakörben. A rossz nyelvek szerint mintha azok a számok kerültek volna elő, amelyek lemaradtak az előző albumról, ez persze disznó túlzás. Mondjuk inkább így: a keresetlen hangszerelés, a rádióadók-hangosbemondók talált hangjaiból összefont környezet és a lo-fi berendezkedés, ha úgy tetszik, ennek az "amatőrségnek" a melegsége éppúgy a régi, mint ahogy a dalok "kicsit feldobott, de kicsit azért szomorú" hangulata is közeli ismerős. S ugye az a negédes-szirupos máz...

m. l. t.

Virgin/EMI, 2001

szerző
m. l. t.
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...