Lemez: Tíz-tizenöt efféle (Baaba Maal: Missing You)

  • m. l. t.
  • 2001. július 5.

Zene

Manu Chao: Proxima Estacion: Esperanza

Vélhetően szeretett olvasóim legmélyebb megvetését fogom kiváltani. Nincs kertelés: egyáltalán nem bírom Manu Chao dalait, ráadásul az sem dob fel, hogy különben szívesen időzöm a margón gyanús ízlésemmel. Azzal pedig aligha rúghatok labdába, hogy magát a pasit kimondottan rokonszenvesnek találom.

Annak találtam tíz évvel ezelőtt is, a Mano Negra zenekar élén, sőt akkor kimondottan a punkból-flamencóból-skából-tex-mexből-raiból szőtt zenéjéért rajongtam - a történetükről csak később hallottam. Azt hallottam, Manuel és testvére + unokatestvére a párizsi metró utcazenészeiből toborozta a zenekart, egy andalúziai anarchista csoportot választva névadóul. Amilyen radikálisan gondolkodtak, éppen úgy játszottak és éltek, különös tekintettel latin-amerikai kalandozásaikra.

Aztán széthullott az a zenekar, Manu pedig Spanyolországba költözött, illetve Brazíliát, Mexikót, Chilét, Perut járta. Nincs annál jobb, mondta egy interjúban, mint betérni egy bárba, ahol muzsikálnak a helyi erők, és kivárni, amíg neki is jut egy gitár.

Így jött össze ´98-ra Clandestino című szólóalbuma, az itt-ott felcsippentett muzsikusokkal itt-ott rögzített dalokból. Clandestinónak azokat a vándormunkásokat hívják, akik munka reményében szöknek át a határon, és ez a romantikus-plebejus íz éppúgy süt a korongból, mint a tequilás-marijuanás kocsmafíling. Csak hát vesszek meg, mintha rákentek volna még valami negédes-szirupos mázt is, és akárhányszor nyaltam bele, mindig azt éreztem. És amiatt én azt nagyon nem bírtam.

Mindazonáltal a Clandestino (még nálunk is) kultikus lemez lett, kétmillió körül jár a világon, és jelentős érdemeket szerzett Latin-Amerika felfedezésében. Manun persze nem fogott ki a dohány, eztán is lófrált erre-arra, mint korábban, és akkor volt a legbüszkébb a lemezére, amikor egy argentin utcazenész megvallotta, hogy ha a számait játssza, biztos összejön az aznapi kajára. Hát így, mondom, igen-igen jó srác ez a Manu.

No és már a második lemeze is kapható. A Proxima Estacion: Esperanza (Következő megálló: Remény) Manu szerint jócskán különbözik a Clandestinótól, szerintem viszont nem, de az én véleményem nyilván indifferens ebben a problémakörben. A rossz nyelvek szerint mintha azok a számok kerültek volna elő, amelyek lemaradtak az előző albumról, ez persze disznó túlzás. Mondjuk inkább így: a keresetlen hangszerelés, a rádióadók-hangosbemondók talált hangjaiból összefont környezet és a lo-fi berendezkedés, ha úgy tetszik, ennek az "amatőrségnek" a melegsége éppúgy a régi, mint ahogy a dalok "kicsit feldobott, de kicsit azért szomorú" hangulata is közeli ismerős. S ugye az a negédes-szirupos máz...

m. l. t.

Virgin/EMI, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.