Annak találtam tíz évvel ezelőtt is, a Mano Negra zenekar élén, sőt akkor kimondottan a punkból-flamencóból-skából-tex-mexből-raiból szőtt zenéjéért rajongtam - a történetükről csak később hallottam. Azt hallottam, Manuel és testvére + unokatestvére a párizsi metró utcazenészeiből toborozta a zenekart, egy andalúziai anarchista csoportot választva névadóul. Amilyen radikálisan gondolkodtak, éppen úgy játszottak és éltek, különös tekintettel latin-amerikai kalandozásaikra.
Aztán széthullott az a zenekar, Manu pedig Spanyolországba költözött, illetve Brazíliát, Mexikót, Chilét, Perut járta. Nincs annál jobb, mondta egy interjúban, mint betérni egy bárba, ahol muzsikálnak a helyi erők, és kivárni, amíg neki is jut egy gitár.
Így jött össze ´98-ra Clandestino című szólóalbuma, az itt-ott felcsippentett muzsikusokkal itt-ott rögzített dalokból. Clandestinónak azokat a vándormunkásokat hívják, akik munka reményében szöknek át a határon, és ez a romantikus-plebejus íz éppúgy süt a korongból, mint a tequilás-marijuanás kocsmafíling. Csak hát vesszek meg, mintha rákentek volna még valami negédes-szirupos mázt is, és akárhányszor nyaltam bele, mindig azt éreztem. És amiatt én azt nagyon nem bírtam.
Mindazonáltal a Clandestino (még nálunk is) kultikus lemez lett, kétmillió körül jár a világon, és jelentős érdemeket szerzett Latin-Amerika felfedezésében. Manun persze nem fogott ki a dohány, eztán is lófrált erre-arra, mint korábban, és akkor volt a legbüszkébb a lemezére, amikor egy argentin utcazenész megvallotta, hogy ha a számait játssza, biztos összejön az aznapi kajára. Hát így, mondom, igen-igen jó srác ez a Manu.
No és már a második lemeze is kapható. A Proxima Estacion: Esperanza (Következő megálló: Remény) Manu szerint jócskán különbözik a Clandestinótól, szerintem viszont nem, de az én véleményem nyilván indifferens ebben a problémakörben. A rossz nyelvek szerint mintha azok a számok kerültek volna elő, amelyek lemaradtak az előző albumról, ez persze disznó túlzás. Mondjuk inkább így: a keresetlen hangszerelés, a rádióadók-hangosbemondók talált hangjaiból összefont környezet és a lo-fi berendezkedés, ha úgy tetszik, ennek az "amatőrségnek" a melegsége éppúgy a régi, mint ahogy a dalok "kicsit feldobott, de kicsit azért szomorú" hangulata is közeli ismerős. S ugye az a negédes-szirupos máz...
m. l. t.
Virgin/EMI, 2001
