Az ötvenes évek második fele két szempontból is kirívó. Egyrészt ekkor alakult meg Miles első "klasszikus" kvintettje, melyben John Coltrane szaxofonozott, s amely utóbb Cannonball Adderleyvel szextetté bővült. A ´Round Midnight és a Kind of Blue ennek a korszaknak a legendája, s hogy töretlen, az a kitüntetett három darabból (´Round Midnight, Bye Bye Blackbird, So What) is minden további nélkül kiderül. A szakirodalom iskolateremtőként tartja számon a Kind of Blue-t, mint Gonda János írta: "A zárt akkordrendszer áttörésével Davis megnyitotta az utat a free dzsessz teljesen lineáris szellemű, atonális rögtönzési stílusa felé." Számomra azonban még vonzóbbak Miles ugyancsak ekkor rögzített nagyzenekari albumai, így a (Gil Evans hangszerelte) Miles Ahead, a Porgy And Bess és különösképp a Sketches of Spain, más kérdés, hogy az utóbbiról (a The Pan Piper helyett) inkább a tényleg rendkívüli Concierto De Aranjuez kívánkozott volna ide.
A következő állomást, a következő három idézett albumot (a hatvanas évek második feléből) Miles másik "klasszikus" kvintettje fémjelzi. A Miles Davis-Wayne Shorter- Herbie Hancock-Ron Carter-Tony Williams felállású zenekar tovább feszítette a harmóniai és ritmikai kötöttségeket E. S. P., Nefertiti, Filles De Kilimanjaro (illetve az itt mellőzött Miles Smiles) című korongjain, mégsem billent át a freebe, hanem végül egy újabb forradalmi lépést tett az elektronizált, rockos-funkos hangvételű, fúziós dzsessz felé.
Miles dzsesszrockos periódusa 1975-ig tartott, és persze jóval több múlhatatlan anyagot produkált, mint amennyi (a Bitches Brew, a Live-Evil és az On The Corner albumok kiemelésével) e válogatásra került. A választást bizonyára megnehezítette, hogy felvételeinek némelyike lemezoldalnyi (az Aghartán kétoldalnyi) terjedelmű, mindazonáltal az In A Silent Way című alapműről sem lett volna szabad megfeledkezni. Amit hallunk, az egyébként megint vadonatúj, és nemcsak Jimi Hendrixre vagy a Sly And The Family Stone-ra reflektál, de az indiai és afrikai tradíciókra is; ehhez az új zenéhez olyan frissiben "felfedezett" közreműködőkkel, mint John McLaughlin, Joe Zawinul, Chick Corea, Lennie White, Keith Jarrett, Michael Henderson, Sonny Fortune s így tovább, így tovább.
Aztán az Agharta és a Pangea után (két elképesztő s itt nélkülözendő dupla koncertlemez, az egyiket matinéban, a másikat este adta Osakában ´75. február 1-jén, s már többet időzött szintetizátorral, mint trombitával) Miles leállt. Mögötte autóbaleset, rendőrségi zaklatások, kábítószeres és fegyveres ügyek, megviselt pszichikai és fizikai állapot, többen már temették. Majd hat év múltán talpra állt. Utolsó évtizede, bármily termékeny volt is, valóban emlékezetes lemezeket már nem eredményezett, ugyanakkor az igazán izgalmas volt, ahogy a futó popsztárok slágereit a magáévá tette, lásd Cyndi Lauper: Time After Time a You´re Under Arrest albumról. Maga elé tolt, megint, jó pár fiatalt, ezek voltak azok az évek, amikor Mike Sternről, Marcus Millerről, Kenny Garrettről először hallhattunk, és talán ezek voltak azok az évek is, amelyek a "populáris" és a "rétegzenék" egymásba bucskázását elővetítették. A nyolcvanas évek végén Miles utolsó nagy turnéja érintette a Sportcsarnokot is; úgy emlékszem, viszonylag ritkán ragadta magához a kezdeményezést, hanem olyankor összeszorult a gyomor, olyankor pöröghetett az ifjúság, elöntött és magához emelt az a melankolikus, szomorkás, fátyolos meleg. Amely nélkül, miként e százötven perc java is tanúsítja, nem tanácsos élni.
Marton László Távolodó
Sony/Columbia, 2001
