mégsem
beszélhetünk geometriáról,
a kompozíció szabályai nem ilyen értelemben szigorúak, a képek struktúráját valami leírhatatlan belső lüktetés határozza meg.
Az 1997-es Olaj/vászon katalógusban Nádler azt mondja magáról: "Az úton vagyok és haladok." Szűkszavúságával már akkor is kitűnt a többiek közül, nem magyarázott, nem elemzett, nem keresett kontextust, nem idézett, és erre művészettörténészt sem kért. Ha ebben a szellemben írnék, elég lenne pusztán annyit mondanom, amennyit a cím: Nádler megérkezett. Persze ilyen következetességet senki sem várhat el tőlem, úgyhogy megkísérlem a minden valószínűség szerint lehetetlent, leírni azt, hogy hová is érkezett most Nádler István. Egyáltalán mitől van a Műcsarnok látogatójának az az érzése, hogy valami egységes egészet lát, amihez semmi esélye idegennek valamit is hozzátenni? A kiállítás rendezése is érdekes: az első teremben a legfrissebb munkák fogadnak, és ahogy az apszis felé haladunk, úgy egyre több "régebbi" datálású képpel találkozhatunk. (A festmények az utóbbi öt évben készültek, úgyhogy régiségük ennek viszonylatában értendő.) A "régiek és újak" beszélnek egymással, a hátsó rész élénksége, sokszínűsége nem elkomorítja, hanem épp ellenkezőleg, furcsa módon élettel telíti az első teremben függőket. Ezek fegyelmezettségük, szigorú rendjük, koncentráltságuk ellenére érzékiek és líraiak. Hogy milyenek ezek az új képek? Ami első pillanatban rögtön feltűnik, a minimális színhasználat (fehér, fekete, ultramarinkék) és a képek közepén elhelyezkedő nagy, kalligrafikus ecsetvonás. Egy kicsit pontosítva a leírást: a Raiffeisen Galériában láthatóktól eltérően a vásznakon markánsan felosztott a felület, a színfoltok találkozása éles, egyenes vonal mentén történik, ezzel mintegy felidézik a több évtizeddel ezelőtti hard edge-es munkákat. Maga a felület befestése azonban itt már teljesen más, nem kemény - egyszínű, de mégsem teljesen homogén, az ecsetkezelések révén különböző felületi struktúrák keletkeznek. Az ultramarin alatt helyenként felsejlik a világos vászon, a töményebben felkent feketéknél az olaj fénylik az ecsetvonásoknak megfelelően. Nádler erre a kompozíciójában merev, többnyire szimmetrikus rendre és a lírai felületre helyez egy-egy lendületes kalligráfiát. Keleti meditációs zenére festettek ezek a gesztusok, koncentráltságukban is követik a keleti hagyományt. Köztudott, hogy az olajfesték lassan szárad, az így készülő képekbe hosszú ideig "bele lehet nyúlni", lehet korrigálni az esetleg gyengébbnek ítélt vonásokon. Nádler itt azonban nem él a technika adta lehetőséggel, következetes. Az európai kultúrából származó anyagot úgy használja, mint ahogy azt évszázadokon keresztül tették Keleten, egy teljesen más fizikai tulajdonságú, vizes közegű festékkel.
Szuverén módon, de következetesen
rendezi egymás mellé a különböző korok, helyek, stílusok jegyeit, a festészeti technikák lehetőségeit. Felhasználja, átírja az amerikai hard edge-et, Malevics szuprematizmusát, a lírai absztrakt irányzatokat, a színszimbolikát és az ázsiai festészet egyes elemeit. Eddig lehetetlennek tűnt, hogy az ennyire különböző festésmódokat, elméleteket egységgé tudja valaki kovácsolni; Nádler Istvánnak ez sikerült. Hosszú utat tett meg idáig, és hogy innen most merre megy tovább, a kiállítóhelyeken még nem, de a műtermében már biztos látszik.
Radák Eszter
Műcsarnok, Budapest XIV. ker., Dózsa Gy. út 37., július 8-ig hétfő kivételével 10-18 h; Raiffeisen Galéria, Budapest V. ker., Akadémia u. 6., július 29-ig 9-18 h
