Zene

Egyeseknek akkor esett le a rendszerváltás, amikor a világpremierrel egy időben kezdte játszani a Szikra az új James Bondot (A magányos ügynök), másoknak ehhez feljebb kellett mennie a körúton. A Művésznél már azoknak is gyanússá válhatott a dolog, akik kommerszre nem ültek be: az Oktogonnál egy amerikai fiatalembert ünnepelt az értő közönség - Hal Hartley volt ő, az amerikai független film nagy reménysége.

Nem, a novelláskötet címadó kisrealista történetében nem tud repülni a nagyapó, de nem azért, mintha az abszurditásnak nem lenne helye a szerző világában; akad ugyanis itt groteszk éppúgy, mint víg anekdota vagy "mágikus realista" dramolett. Épp csak egyvalami hibádzik: a Nagy Koppány Zsolt-i világ.

Ilyen se volt még, hogy épp Hollywoodból jöjjön a figyelmeztetés: jubilál egy klasszikusunk. Persze mi más is lehetne a dolga egy klasszikusnak, mint hogy rendszeres időközönként jubiláljon, de ennél is lényegesebb, hogy George Clooney újraforgatta az idén 25 éves Régi idők fociját.

Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minőségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütős, mint az Unearthből mostanra már kiebrudalt Mike Justian.

Történetünk viszszanyúlik a messzi múltba, amikor úgy esett, hogy a távoli India egyik mesebeli szektája (némi reszelgetések után Indiana Jones ügyeiben játszanak vissza) 1965-ben soros emberáldozatára készül, azt kell kibelezni, akin a csodálatos gyűrű van. A kitűnő Richard Laster Help! c.

A 2006-os Mozart-évben, amikor mellesleg az ünnepelt szerző mind a 22 színpadi műve szcenírozva került színre a Salzburgi Ünnepi Játékokon, hét szólóénekes és a Daniel Harding vezényelte Bécsi Filharmonikusok részvételével tartották meg a gálakoncertet. Nagy erénye, hogy mentes a nagyképűségtől, a megalomániától és a körülményeskedéstől.

"Zgemba a körmével lekaparja az emberi agyat a zsírospogácsáról. Jobb kézzel tép belőle, és a szájába teszi" - így szól Faruk Sehic egyik fejezetkezdő mondata.

Aligha egyszerű dolog hozzányúlni egy olyan életműhöz, mint amilyet Bowie ránk hagyott - régóta tudni véljük, mekkora hatást gyakorolt a poptörténet tán legtöbb eposzi jelzővel illetett ikonja kortársaira és a közeli-távoli utódokra. S itt eshet szó zenéről, szövegről, attitűdről, stílusról, Gesammtkunstwerkről - és akkor nem szóltunk az elöl rövid, hátul hosszú mulletről, amely azóta is vissza-visszatérően megszabja a focista-hajviselet térformáit.

Az a rettenetes helyzet alakult ki, hogy a vietnami háború egy viszonylag korai szakaszában (tán 1966-ban) Christian Bale (máshol Batman) fogságba esett Laoszban. Ettől persze még nem kéne berezelni, majd csak kivágja magát szorult helyzetéből. Ám az már komoly aggodalmakra adhat okot, hogy az ő (Dieter Denkler szerepében Bale) természetesen színigaz történeten alapuló hányattatásait Werner Herzog vitte hollywoodi vászonra (no jó, nem eltúlzott büdzséből).

Ez a fesztivál minden tekintetben valószínűtlen esemény. A nevét alapítója, művészeti vezetője, igazgatója és mindenese, Gémesi Géza karmester-zeneszerző-zongorista-tanár saját formációjától, a Rondino Együttestől kölcsönzi, ez viszont Dukay Barnabás nevezetes kompozíciójának - "Rondino, amely a szívhez szól" - címéből vétetett. A hangversenyek színhelye a helyi katolikus templom (befogadóképessége pótszékekkel száz fő), ez azonban szimbiózisban áll a pár lépésnyire található kultúrházzal, ahol mindig akad egy pohár bor a szünetben vagy koncert után oda betérő vendég vagy művész számára. A belépés ingyenes, egyáltalán, minden informális és barátian laza. Meghökkentő - és persze örömteli -, hogy a tíz- vagy százezreket megmozgató kulturális eseményeket preferáló korszellemmel szemben egy ilyen parányi és dacosan autonóm fesztivál egyáltalán életben marad - noha tartalmi erényei igen jelentősek.

A "történelem alulnézetből" iskolája, azaz a mikrohistóriai irányzat szerencsére nem új fejlemény a magyar történelemtudományban, de a könyvkiadásban sem. Idén a L'Harmattan kezdett új szériába; elsőként egy valóban izgalmas munkát tett le az olvasók asztalára: Sebők Marcell formabontó monográfiájából a laikus, ám a magyar és európai kultúrhistória iránt mélyebben érdeklődők is bízvást okulhatnak.

Két éve, miután Ady Endre és Brüll Adél (Léda) szerelméről szóló kötete megjelent, Péter I. Zoltán azzal a szándékkal fogott a költő és Boncza Berta (Csinszka) kapcsolatának megírásához, hogy "minél tárgyilagosabban, pártatlanul tárja az olvasó elé a valóságot", mivel korrigálni akarta az Ady feleségéről élő, irodalomtörténészek által is táplált negatív képet. Ehhez "kettejük levelezését kiegészítettem a kortársak viszszaemlékezéseivel, mindvégig ügyelve arra, hogy a lehető leghitelesebben mutassam be Ady és Csinszka mátkaságát és házasságát" - írta előszavában, ám e módszer, valamint az új, saját kutatás hiánya ahhoz vezetett, hogy könyve a korábbiakhoz képest nem szolgál újdonsággal.

Alkotói segédkönyv, meseországbeli és budapesti tébolyok: a közelmúltban három igen különböző, ám szándékait tekintve egységesen komoly képregény került a boltokba.

Egy osztálytalálkozó általában privát ügy; többnyire azért zajlik nyilvános helyen - étteremben, kocsmában, hajón -, mert ott férnek el az osztálytársak. De ha az osztály tagjai a nyilvánosság előtt dolgoznak (olykor élnek is), akkor miért ne lehetne a szokásosnál gyakoribb, éves találkozójuk is nyilvános?