A 2006-os Mozart-évben, amikor mellesleg az ünnepelt szerzõ mind a 22 színpadi mûve szcenírozva került színre a Salzburgi Ünnepi Játékokon, hét szólóénekes és a Daniel Harding vezényelte Bécsi Filharmonikusok részvételével tartották meg a gálakoncertet. Nagy erénye, hogy mentes a nagyképûségtõl, a megalomániától és a körülményeskedéstõl. 93 perc, és ebben benne vannak a tapsok, sõt a teljes Prágai szimfónia is, a tartalom súlyához méltó könynyed-elegáns elõadásban.
A szólisták elsõrangú sztárok - ezen a szinten a legtöbb skrupulus az egyéni ízlés függvénye. Én nem rajongok Michael Schade tenorjáért: a mély regiszterben elfakul, és úgy gyõz a szólamon, hogy megküzd minden hangért (két lehetõsége közül különösen a Dalla sua pace kezdetû Ottavio-áriában). Patricia Petibon is csak látszatra könynyed a Mitridatét író gyermekzseni koloratúrfutamaiban. René Pape szépen, behízelgõen énekli Leporello regiszteráriáját, csak a férfias mimikrit kell erõltetnie. Thomas Hampson bár nem hibátlanul, de elánnal, fölényesen és humorral adja elõ Guglielmo (Mozart által a bemutatóra kihúzott) Rivolgete a lui lo sguardo kezdetû áriáját a Cos“ fan tuttéból. Magdalena Kozena remek: testes hang, drámai erõ, belsõ tûz (Sextus áriája a Titus kegyelmébõl). Az Idomeneóból kettõst is énekel Ekaterina Siurinával, aki vokálisan finom jelenség. A végén jön Anna Netrebko Elettra áriájával, és mindenkit elsöpör: egy tûzhányó, amikor kitör. A hangmatéria, az elõadásmód végletes szenvedélye, a személyiség - itt már skrupulusa sem lehet a skrupulusnak, ahogy Shakespeare mondaná.
Universal/Deutsche Grammophon, 2008
**** és fél
