Ez a fesztivál minden tekintetben valószínűtlen esemény. A nevét alapítója, művészeti vezetője, igazgatója és mindenese, Gémesi Géza karmester-zeneszerző-zongorista-tanár saját formációjától, a Rondino Együttestől kölcsönzi, ez viszont Dukay Barnabás nevezetes kompozíciójának - "Rondino, amely a szívhez szól" - címéből vétetett. A hangversenyek színhelye a helyi katolikus templom (befogadóképessége pótszékekkel száz fő), ez azonban szimbiózisban áll a pár lépésnyire található kultúrházzal, ahol mindig akad egy pohár bor a szünetben vagy koncert után oda betérő vendég vagy művész számára. A belépés ingyenes, egyáltalán, minden informális és barátian laza. Meghökkentő - és persze örömteli -, hogy a tíz- vagy százezreket megmozgató kulturális eseményeket preferáló korszellemmel szemben egy ilyen parányi és dacosan autonóm fesztivál egyáltalán életben marad - noha tartalmi erényei igen jelentősek.
Gémesi a lehető legmagasabbra állítja a mércét, és szemmel láthatóan nem jut eszébe, hogy ebből bármilyen megfontolásból (persze a teremméret korlátjától eltekintve) engedjen. Ez öngerjesztő folyamatot indít be, minek következtében a fesztivál állandóan csúcsra jár. A hat hangversenyen idén négy ősbemutató hangzott el Sáry Lászlótól, Dinyés Dánieltől, Vidovszky Lászlótól és Csapó Gyulától (egy tervezett ötödik mű nem készült el), további három szerző, Sári József, Soós András és Serei Zsolt egy-egy művének pedig új változata került első ízben a közönség elé. Az élő magyarok közül még Kurtág György és Jeney Zoltán művei szólaltak meg. Emellett, a Rondino Fesztivál jó szokása szerint, Konrád György és Závada Pál felolvasóestje is gazdagította a szellemi kínálatot. Végül pedig a fesztivál augusztus 3-i záróhangversenyét követő héten még Gémesi Géza is tartott zenekari kurzust "a felnőtt korosztálynak".
Vidovszky
Július 31-én adott koncertet a Rondino Együttes. Ezt csak felvételről hallhattam (köszönet az MR3 Bartók rádiónak) - bár Pernye András szigorúan azt tartotta, hogy a hangfelvétel az előadás értékéről semmit sem mond, de ő persze imádott sarkítani. A három szólóművet, Vidovszky 2. hegedű-rádió szonátájának részleteit és Soós András teljes együttest igénybe vevő művét felsorakoztató koncert legnagyobb eseménye a Vidovszky-bemutató volt. Az Alvin Lucier-nek ajánlott műből elhangzó részleteket Krulik Eszter játszotta hegedűn és a szerző elektronikus eszközökön. A darab, melyben a hegedű inkább szóló-, az elektronika pedig inkább kísérő hangszerként viselkedik, torokszorítóan gyönyörű. Krulik Eszter lebilincselően adta elő a sokszor klasszikus-romantikus-20. századi gesztusokat, akkordokat, skálákat felidéző hegedűszólamot, melyet varázslatos színekkel vett körül az elektronikus hangszer. A maga módján szintén varázslat volt Jeney Zoltán cimbalomdarabja, a Búcsú Ligeti Györgytől, a maga puha, suhanó, mégis súlyos lépdelésével, fájdalmas-érzékeny harmóniáival, a derűig tisztuló gyászzenéjével; Vékony Ildikó nagyszerűt teljesített.
Kurtág, Liszt
Két nappal később, augusztus 2-án Klukon Edit és Ránki Dezső négykezes zongoraestjének már a helyszínen voltam tanúja. Előbb Kurtág György két Bach-korál-feldolgozás-átiratát játszották, melyek közül a második, a hatalmas "Aus tiefer Not" lenyűgözően szólalt meg. A hangverseny második felét Liszt kései monumentális műve, a Via Crucis alkotta. Ez a tizennégy tételes szenvedéstörténeti tabló talán a legerőteljesebb és legmesszebbre ható kompozíció Liszt utolsó, egészen újszerű kifejezési eszközökre találó korszakából, s ez teszi olyan természetessé megjelenését egy kortárs zenei fesztiválon. A választás persze elsősorban a Ránki-Klukon házaspárt dicséri, ezt a két nagyszerű és rokonszenves művészt, akik ugyancsak valószínűtlen jelenséget alkotnak a magyar zenei életben, párosítva a zéró píárnyüzsgést a maximális kihívások iránti szenvedéllyel. A Via Crucis tizennégy tétele ilyen maximális kihívás: hiába van Liszt régen túl a virtuozitás kergetésén, kései zenéjének mélysége, ábrázolásának és lírájának sokszínűsége és gazdagsága elmélyült, érzékeny és eszközökben gazdag előadót kíván, olyat, mint ők ketten, akiknek előadásában csodák elevenedtek meg a hegymagasi templomban. Ugyanazon a napon este 10 órakor is volt hangverseny, amelynek műsorán a(z elsősorban) Franciaországban (másodsorban persze Hegymagason) élő dzsesszgitáros, Gadó Gábor kompozíciói szerepeltek. A többi szólamot ezen az estén - a Rondino Együttes színeiben - Klenyán Csaba (klarinét), Rozmán Lajos (klarinét és basszusklarinét) és az egészen fiatal Stankovszky Endre (cselló) játszotta. Gadó Gábor nyolc elhangzott műve őrületesen nehéz és intenzív darab. Az összhatásnak meghatározó eleme volt Gadó erőteljes kisugárzása: virtuozitása és teljes öszszeforrottsága hangszerével. A darabok nyelve és hangzása rendkívül eredeti, az érzelmes-akkordikus fordulatoktól a legrafináltabb, szinkopált, prestissimo előadott unisonókig terjed, mégis erőteljesen koherens. Gadó előzékenyen úgy állította össze a műsort, hogy mindegyik művésznek nyíljon tere a szólózásra; rám a legnagyobb hatást mégis az erre a koncertre összeállt együttes hallatlanul csiszolt összjátéka tette.
"Bordal a Föld nyomorúságáról"
A vasárnapi, augusztus 3-i záró hangverseny hegymagasi körülmények között zenekari estnek számított. A műsoron Serei Zsolt "Éstets blickend in die Höh'" című, angolkürtre és kamarazenekarra komponált darabjának új változata, illetve Mahler nagy zenekari dalciklusa, a Das Lied von der Erde Schönberg-féle - Rainer Riehn által befejezett - kamaraegyüttes-átirata szerepelt. Mindkét darabot Gémesi Géza vezényelte. Serei darabja rendkívül eufonikus, színekben gazdag, sőt varázslatos kompozíció. Az angolkürt szólószólamát Horváth Béla szólaltatta meg, ideálisan szép hangon és magabiztos muzikalitással; az ugyancsak kiemelt fontosságú trombitaszólamot Komlóssy Gábor játszotta. A Mahler-átirat ezúttal ismét Gémesi maximális kihívások iránti vonzalmát tükrözi. Szögezzük le, hogy a Dal a Földről - az első tétel címe, "Bordal a Föld nyomorúságáról" lett a fesztivál mottója - kamaraegyüttes-átiratának előadása számára nem kedvező tér a hegymagasi templom. A Serei-művel ellentétben, amely valóban nagyobb kamaraegyüttest kíván, itt egy óriási teret kívánó zenekar kicsinyített másának lett volna szüksége legalább valamivel több térre ahhoz, hogy a hangszerek hangja valamilyen egységbe olvadjon össze, "mint a jó rakott burgonyában az ízek" (© by Dobszay László). Ez itt nemigen valósult meg, jóllehet az együttes minden részében kitűnő volt; hadd emeljem ki név szerint is a koncertmestert, Mérey Annát és az immár oboára váltó Horváth Bélát. Hogy mindezek ellenére a darab mégis megszólalt, azt elsősorban három kiváló művésznek köszönhettük. A két énekszólistának, Csordás Klárának és Pataki Potyók Dánielnek, valamint Gémesi Gézának. Pataki ragyogó szépségű hang tulajdonosa és hibátlan zenész, s ha helyenként túlságosan erős volt ez a MűPa hangversenytermére méretezett hang, ugyanúgy a hely adottságai miatt nem olvadt bele a hangzásképbe, mint egyes hangszeres szólamok. Csordás Klára kissé talán sötétített, de izgalmas és tökéletesen kontrollált hangja viszont tökéletesen alkalmazkodott környezetéhez; s ami még sokkal fontosabb: érzékenysége, kifejezésének mélysége és ereje az egész előadást, különösen pedig a csodálatos zárótételt bevilágította. Végül pedig Gémesi Géza a hatalmas opust olyan átgondoltsággal, szuggesztivitással és magabiztossággal, részre és egészre egyaránt koncentrálva szólaltatta meg, amiről csak azt mondhatjuk: óriási.
Hegymagas, július 31.-augusztus 3.
