Nem, a novelláskötet címadó kisrealista történetében nem tud repülni a nagyapó, de nem azért, mintha az abszurditásnak nem lenne helye a szerzõ világában; akad ugyanis itt groteszk éppúgy, mint víg anekdota vagy "mágikus realista" dramolett. Épp csak egyvalami hibádzik: a Nagy Koppány Zsolt-i világ. Mind a kötet témái, mind a novellák stílusa, a szerzõ hatáskeltõ mechanizmusai, a stilisztika, a nyelvi eszköztár - és így tovább - olyannyira különbözõek minden egyes novellában, hogy a címlap nélkül azt is hihetnénk, hogy egy tematikailag kötetlen antológiát olvasunk. Ott azonban a szerzõ egyéni stílusa adta rendezõelvet önmagukban élvezetes novellákkal szokás "pótolni". A Nagyapám tudott repülni ezzel sem szolgál.
A szerzõnél a novella nem eszköz, nem cél, csak körülmény: pusztán rövidségük ad okot arra, hogy e megjelöléssel illessék õket, ám mindazt, ami a mûfajt élvezetessé vagy érdekessé tenné - így például a tömörítés jó használatát, sõt néha (a rövidségük ellenére is túlírt daraboknál) egyáltalán csak használatát - már nélkülözi, s nem fordítja mûvei elõnyére a forma kínálta lehetõségeket. Talán e stiláris körülmények teszik, hogy egyetlen novella sem erõs igazán, még a legérdekesebbõl vagy legjobb ötletet feldolgozóból is hiányzik valami, ami emlékezetessé tenné õket.
A kötet két részre oszlik - "Történelmek, mítoszok" és "Játékok, tragédiák" -, s mindkettõre jellemzõ, hogy csupa olyan archetípust fejt ki bennük a szerzõ, melyek már igen sok jeles írót megihlettek, s teszi ezt ráadásul sokszor felismerhetõen egyikük-másikuk hatása alatt. (Konkrét utalás azonban csak egyszer fedezhetõ fel: A jel címû novella fõszereplõjének neve K.) S míg ez az elsõ ciklusban csak unalmasabbá teszi a történeteket, addig a második szinte nem más, mint ál-csinovnyikok és kvázi-ivaniljicsek halálainak gyûjtõhelye, Spiró-figurák skicceivel és Örkény távoli integetésével.
Magvetõ, 2007, 152 oldal, 2290 Ft
**
