Zene

Szaddám Huszein annak idején óriási ziccert hagyott ki, amikor a katonáit nem Ministryvel tüzelte a harcok előtt. Al Jourgensen, a Ministry főnöke ugyanis képes olyan intenzíven gyűlölni az ifjabbik George Bush Amerikáját, hogyha nem félháznyi rajongónak, hanem ugyanennyi radikális muzulmánnak játszott volna, akkor másnap repülőgépek és robbanóanyagokkal megrakott teherautók százai indultak volna el utolsó útjukra.

A főszereplő a "Sivatagi viharból" tért vissza, maradandó, igen súlyos sérüléssel (sokáig titok). Feltesszük, szenved minden posztháborús traumától, de az biztos, hogy iszik és mélyen depressziós.

Akár tetszik, akár nem, a B-52's volt a hetvenes évek fordulóján felvirágzó posztpunk/new wave tánczene egyik alapzenekara. Látszólag brutálisan primitív, mégis célratörő riffjeikre, rockabillyből szublimált ritmusaikra és Schneider agresszíven értelmetlen szövegeire még azok is kényszeresen beindulnak, akiknek értelme amúgy tiltakozna ez ellen.

Addig remek, hogy ügyeletes szuperhősünk egy dülöngélő szeszkazán, de onnantól (tizedik perc) megáll a tudomány, és úgy marad. Pedig a nyakunk rá, hogy ha hagynák, Will Smith könnyűszerrel elbolondozna a vége főcímig, ami azért is valószínű, mert a popkultúra jelen mutatói szerint nincs ma nála megnyerőbb sztár e földtekén.

Tompa fények, túlfűtött hangulat, virtuóz jammelések, halk duruzsolás, füstös és buja terek - erre számítottunk, amikor nyakunkba vettük a várost, hogy belekóstoljunk az éjszakai dzsesszéletbe. Utánajártunk, hol, mit, milyen közegben és mennyiért adnak Pesten.

Régen elzengtek Sid Vicious napjai, egyfelől. Másrészt persze Punk's Not Dead. A bécsi kiállítás létrehozói (kurátor: Thomas Miessgang, rendező: Gerald Matt) valahova e kettő közé építették föl a tárlatot, a dokumentumok - a háttérben szóló dalok, az újságcikkek, ruhaversemények, plakátok, fotók és filmfelvételek - az egykori atmoszférát hozzák közel, míg a teljes anyag igyekszik szélesebb kontextusba helyezni mindazt, amit a punk címke alatt foglalhatunk össze. Ilyenképpen a hangsúly nem a biztosító- és egyéb tűkre, de még csak nem is a zenékre, hanem legfőképp a képekre, a film- és képzőművészetre kerül: a punkra mint fölszabadító hatással bíró látás- és gondolkodásmódra.

A zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára meghirdetett 2007-es Kodály-év nem sokat hozott a szellemi konyhára. De minden hangverseny-látogató emlékezetében élénken él a Fischer Ádám dirigálta koncert, tavaly a Művészetek Palotájában, ahol a Háry János félig szcenírozott változatát láthattuk-hallhattuk. Úgy tűnik tehát, hogy Fischer Ádám lesz az, aki a legtöbbet tette (teszi/teheti) Kodály életművének újrafelfedezéséért, hogy a zeneszerző elnyerje méltó, pontosabban korszerű helyét a repertoárban. Ez a megállapítás abszurdnak tűnhet, hiszen úgy hírlik, Kodály népszerű, mindenki által elismert zeneszerző. Ám ez még látszólag sem áll: életművét az utóbbi évtizedekben szinte a hallhatatlanság (és nem a halhatatlanság) szférájába szorította egykori nagy pálya- és harcostársa, Bartók; s a vetélkedésben Kodály csak vesztes lehet, és legkevésbé sem a "példamutató ikerpár" egyenértékű másika.

A gyulai várba illik a III. Richárd - ezért aztán tényleg kár, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban létrejött előadás nem ide készült, pontosabban ide nem készült, sem el, sem bele. Carmencita Brojboju zöld táblái szépen eltakarják a vár falait, és még a beépített lift is alkalmi emelvényre visz fel, nem a gyilokjáróra. Mondom, kár.

"Titus Pullo legionárius vagyok, a tizenhármasoktól." Próbálják ki üvöltve: "tizenhármas". Fog menni.

"Isten azáltal volt képes a teremtésre, hogy elrejtőzött. Másképp semmi sem volna, csupán ő maga" - írja Simone Weil. Ilyen örökös rejtőzésben él a költő is. Ha a saját problémái mozdítják, úgy látszik, mintha ő lenne, holott csak a színpadra küldött mása dolgozik a fénynyel telítődött térben. Ha azonban egészen idegen anyag mozdul benne, ez a vélt hasonlóság elenyészik. De ilyenkor is felelősséggel tartozik minden külső dologért, amit ő cipelt a színpadra.

Alulöltözött és túlsminkelt tinilányok betyárkodnak, övön aluli poénok és lábszárat dugó ölebek cikáznak a levegőben; Colin Firth és a hol nőnek, hol férfinak maszkírozott Rupert Everett egymáséi lesznek. Sokat mondok, ennyi emléket hagy maga után a St Trinian's - Nem apácazárda című film, mely - mint a beszédes alcím is jelzi - egy mérsékelten konszolidált közegben, pontosan egy rendkívül rossz hírű bentlakásos iskolában játszódik.

Elena Ferrante, a valódi nevének, személyiségének rejtegetésében és az irodalomban egyaránt sikeres kortárs olasz szerző 2006-os, vékonyka kötete az általában egyébként sem túl vidám anya-lánya regények közül az egyik legkegyetlenebb. A rossz, igazán rossz anya első személyben, emberi hangon meséli el életének egyes történeteit a szülői terrorról, amelyet a köznyelv még nem nevez annak, hiszen nincs kimondott zsarolás és pofon is "csak" kevés, de amelyről mindenki érzi, nagyobb kárt tesz vele a gyerekekben és egyúttal önmagában, mint bárhogy máshogy tehetne.

Régi idők filmre vett opera-előadásai általában csalódást keltenek. A színház is ki van téve az elavulásnak, de az élő felvétel legalább konzerválja és dokumentálja az aznapi spontán hangulatot, míg a stúdióba vitt opera többnyire steril és kulisszaszerű, megterhelve az utószinkronnal, amely az éneklés fizikai megnyilvánulásának eltüntetésével az éneklés illúzióját is eltünteti.

A Thomas August Darnell Bowderként (Bronxban, hol másutt) született, később Kid Creole néven elhíresült arc egyike volt a hetvenes-nyolcvanas évek legérdekesebb zenecsinálóinak - sok tekintetben megelőzte korát, ennek megfelelően dolgait még ma is szívesen játsszák a klubokban (ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy a maga idejében sikertelen lett volna). Első jelentős zenekarát a Dr.