Régi idõk filmre vett opera-elõadásai általában csalódást keltenek. A színház is ki van téve az elavulásnak, de az élõ felvétel legalább konzerválja és dokumentálja az aznapi spontán hangulatot, míg a stúdióba vitt opera többnyire steril és kulisszaszerû, megterhelve az utószinkronnal, amely az éneklés fizikai megnyilvánulásának eltüntetésével az éneklés illúzióját is eltünteti. A Deutsche Oper 1962-es Fidelio-elõadásának 1970-ben készült filmváltozata a kellemes kivételek közé tartozik. Az akkori operafilmekhez képest kevésbé statikus, többet mozog a kamera, sok a premier plán és az egy beállításon belüli élességátigazítás, ami értelmezi a helyzeteket. Nincs "szünet", a felvonáskezdõ Florestan-ária alatt a foglyok hosszú vonulását látjuk a felszínrõl a pincemélybe. Az eredeti színházi rendezés - Gustav Rudolf Sellner munkája - hagyományos ugyan (még nem volt divat a náci Németországba helyezni a cselekményt), de a prefasizmus szelleme már benne van a Pizarro-jelenetekben, a himnikus befejezés pedig oratórium helyett igyekszik életszerû maradni.
A zenei stúdiófelvétel megõrzi Gwyneth Jones parádés Leonóráját, amely a szólam (és a karakter) teljes skáláját kibontja. Az énekesnõ jelenléte és prózája is hiteles. Elfogadható megoldás (minden szereplõnél), hogy az intim szövegrészek belsõ monológként hangzanak el. Florestanként James King hõstenorja megküzd a kényes magasságokkal, a szenvedõ embert póztalanul ábrázolja, megszabadulását mintha maga sem hinné. Josef Greindl mint Rocco igazi, joviális nyárspolgár. Gustav Neidlinger Pizarrója - ami a hajviseletét illeti, félúton Napóleon és Hitler között - szálkás hivatalnok-gyilkos. A nyitány alatt a karmester Karl Böhmöt ereje teljében õrizte meg a kép. A hang pedig mindvégig a szigorú és egyensúlyt teremtõ zenei formálás mestereként.
Deutsche Grammophon, 2008, Universal
*****
