Magyar Narancs: A Gentry Sultan a Pop Ivanból nőtt ki, a Pop Ivan pedig a 40 Labor összművészeti kollektívából. Hogyan jött be a filmezés és a képzőművészet mellé a zene?
Hevesi Nándor: Mindig is ott volt. Tízévesen zeneiskolába jártam, de kirúgtak, mert elkezdtem komponálni, mielőtt megtanultam volna zongorázni. 13 évesen vettem egy basszusgitárt, és hallás után elkezdtem leszedni a basszust a nótákból. A főiskolán már több zenekarom is volt. A 90-es évek elején nagyon ment itthon a rhythm & blues, és Szabó Attilával, a Csík zenekar későbbi prímásával játszottunk gyapotszedő bluesokat, meg basszusoztam a Csebokszári Lakótelep nevű bulizenekarban. Közben hiányzott, hogy valami avantgárd dolgot csináljak, de a főiskolán szerencsére találkoztam Szilágyi Kornéllal és Vereb Szabival, akik szaxofonoztak, és Horváth Lacival, aki kiváló furulyás-fuvolás volt, és épp akkor kapott egy trombitát. A 40 Laborral happeningszerű zenés performance-okat csináltunk, amelyeken eleinte archív filmeket vetítettünk, és azokat a leghülyébb szövegekkel narráltuk. Bujdosó János is járt ezekre Szolnokról, és mondta, hogy szívesen csatlakozna. Ebből lett a Pop Ivan.
MN: Miért vágytál valami avantgárdra?
HN: Ez talán nem független attól, hogy tízévesen már Bizottságra ugráltam az unokatesómmal. Borító alapján vettem meg a Kalandra fel!-t a hajdúnánási könyvesboltban, és kívülről fújtuk az egész lemezt. Kamaszkoromban alapvetően blues, alter és pszichedelikus zenéket hallgattam, emellé jött az elektronika, a trip hop, a punk és Tom Waits. A főiskolán már experimentális modern zenéket hallgattunk, jazzből is inkább a free-t, Albert Aylert, Ornette Colemant, Sun Rát, Joe McPhee-t. A gimnáziumban jazzből kb. csak Jan Garbareket ismertem, és amikor meghallottam Colemant és Archie Sheppet, az kivitte belőlem a levegőt. A háttérben ott volt az irodalom és a film is, a dadaizmus, az anarchista eszmék. Egyértelmű volt, hogy valami összművészeti őrületet kell csinálni, amivel felszabadítjuk magunkat és másokat is. Az egri szakkollégiumban laktunk, általában felkeltünk másnaposan, elmentünk gombászni, megfőztük, amit találtunk, aztán zenéltünk. Az utcáról meg a kollégiumi szobákból hívtunk embereket, akik nem tudnak zenélni – mert az felszabadító. Mindenki tud zenélni, még az is, aki nem tud.
MN: Kísérleti filmesként egy élő, inspiráló hagyományba kerültetek be itthon, ami a BBS-től mondjuk a Közgáz Vizuális Brigádig ívelt. Zenészként kihez tudtatok kapcsolódni?
HN: A Bizottság zeneileg elég más volt, de szellemileg fontos inspiráció. Mindenki mást hozott a Pop Ivanba: Bujdosó inkább a metálból és az alternatív rockból jött, Horváth Laci és Vereb Szabi főleg jazzt hallgattak, de mindenkinek ott volt a klasszikus és a népzene. Ezek mind bekerültek a mi zenénkbe is. A Pop Ivanban nem voltak műfaji határok. Amit mindannyian szerettünk, az a Lounge Lizards volt, Marc Ribot és Ornette Coleman. Az elején még nem is tudtuk, ki az a John Zorn, később persze ő is hatott ránk. Aztán ebből az egészből gyúrtunk egy kelet-közép-európai fílinget. Egy dolog volt fontos: hogy szabad legyen. A Pop Ivannal eleinte nem voltak számaink, csak felöltöztünk elegánsan, és nyomtuk, ami a csövön kifért. Persze voltak témák, amelyek egyszer csak bejöttek – vagy nem. Aztán a free jazzes és szabadzenei improvizációkból idővel kikristályosodtak számok, amelyekben továbbra is hagytunk teret a rögtönzésnek. Ez így működik a Gentry Sultanban is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
