Zene

Amit látunk: a díler (kábítószer-kiskereskedõ) egy napja, ha akarom, az ember tragédiája, ha akarom, út a keresztfáig. Utóbbin belül elsõ blikkre még választási lehetõségünk is támad: kit követünk, az egyik latrot vagy magát Jézust?

Ma már nincsenek ilyen filmek, és nem kell ahhoz a hajdanvolt aranykor, elkorcsosult jelen közkedvelt nézetét vallani, hogy ezt mondjuk; elég elnézni a napi moziverzumot. Akik harminc éve, a hangosfilm legfényesebb éveinek vége felé látták az Amarcordot, más mestermûvek közeli szomszédságában, talán fel sem fogták, hogy megismételhetetlen csodával van dolguk.

A [re:jazz]-széria ötlete az InfraCom! kiadó két dj/producer guruja, Jan Hagenkötter és Namé Leonard-Vaughn, továbbá a zenész/lemezlovas Matthias Vogt agyában fogant meg - vegyük kezelésbe kedvenc dzsessz, funk, soul, brazil/latin bázisú, nagyjából elektronikus tánczenéinket, és fordítsuk le õket akusztikus (persze könnyed, laza, populáris, neue) dzsessznyelvre.

World music: elöljáróban Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers: Get On Your Knees And Pray. A képen látható négy derék sírásó a blues terepén munkálkodik: az énekes Big Daddy úr észak-carolinai, a gitáros Wolfgang Feld német, a herflis Oláh Andor és az énekes Orosz Andrea pedig a Dr. Valter & The Lawbreakers zenekarból való.

p align=center>koncert A Fesztiválzenekar a zeneirodalom ritkán játszott mûveit vette elõ hangversenyén. Az átlagos komolyzene-kedvelõ sem sokat tud Malcolm Arnold vagy Vaughan Williams munkásságáról.

Ha valaki a Hazámhazám láttán azt hitte volna, kész cirkusz, amiben élünk, most már tudhatja: kész színház. És tán ez az egyetlen vigasztaló elem az egészben.

Három szkeccs, három hulló levél a szélben, három lassú érzés. De bármilyen lassú is, szinte észrevétlen elsuhan, még huszonkét percnek sem tûnik. Pedig amirõl szólna, az leginkább az örökkévalósággal mérhetõ. Hogy van-e menekvés, van-e hová menekülni - bárki, bármi elõl is. S e három epizód különösebb erõfeszítés nélkül tekinthetõ kerek egésznek: eleje, közepe, vége van, talán pont ebben a sorrendben. (Ugyanakkor az sem kizárható megfejtés, miszerint egy eleje és két vége van neki.) Az már sokkal nehezebben megválaszol-ható, hogy a dolog jelen formájában tekinthetõ-e filmnek. Akár csak "rövidfilmnek" is.

A Pulitzer-díjas írónõ legfrissebb regényére (fordította: Szûr-Szabó Katalin) nyugodtan mondhatjuk, hogy nõirodalom, és nem a szó - nálunk sajnos annyira megszokott - negatív, hanem inkább a magasztos értelmében. Maradjunk annyiban, hogy nõirodalomról akkor beszélünk, ha a regényben megjelenik a nõi sors, az író nõként reflektál önmagára, illetve ha kontextusba helyezõdnek a nõi dolgok, a menstruáció, a kocsonyafõzés vagy a feketemosogatás. (Mûvésznõk nemegyszer bizonyították már, hogy efféle tevékenységek is lehetnek emelkedettek.) Ha van benne feminista polémia, nemi szempontú társadalomelmélkedés, akkor különösen nõi a próza. Aztán ennek számos változata lehet még, és a sikere attól is függ természetesen, hogy jól van-e megírva.

Odáig lehetnek az arab tánczenék rajongói: a három legnagyobb rai sztárnak szinte egyszerre jelent meg új albuma. Utoljára 1998-ban érezhettek így, amikor 1, 2, 3 Soleils címmel közös koncertlemezt készített Rachid Taha, Khaled és Faudel. Az éppen feltörekvõ Faudelt ugyan csak merõ jóindulattal lehetett csillagnak tartani - a fene sem értette, hogy mért nem Cheb Mami a harmadik -, de hát a tehetséggondozásnak is megvan a maga bája. (Arról nem beszélve, hogy Khalednek kõkemény riválisa a hátrányos helyzetû Mami, akit úgy könyveltek el, hogy csak "herceg" lehet, ha egyszer Khaled a "király", és hiába szorongatja, nem jön össze a robbantás. Ráadásul nem is ahhoz a kiadóhoz tartozik, mint Khaled, Taha és Faudel, vagyis adminisztratíve is macerás eset.)

lemez Leonard Bernstein Nem ígér sokat ez az új lemez, de azt korrektül teljesíti. Részleteket kapunk Bernstein színházi és filmzenéibõl, a legismertebbektõl az alig-alig játszottakig.

A nem egészen újszülött valószínûleg úgy van az ügynökkel, hogy sírva fújja a lehetséges "üzeneteket", akár évtizedekkel ezelõtt a kapitalizmus kritikájáról, akár mostanság a globalizációs hatásról dobbant: a kisember, az van nagyon tönkretéve itt. Ami engem illet, már ezen is túl vagyok: elég meglátnom a görbedt hátat és a két bõröndöt, s ha nem vigyázok, mély álomba zuhanok.

Korunk egyik legismertebb és legjelentõsebb szobrásza, a Németországban élõ angol Tony Cragg idõrõl idõre felbukkan munkáival a Knoll Galériában, hol a bécsi, hol a budapesti filiáléban. Most éppen itt van, négy mûvel, melyek két tényt reprezentálnak és illusztrálnak egyszerre: az idén ötvenöt éves Cragg lassan, de rendkívüli következetességgel alakuló pályáján új anyag és formálásmód tûnt fel, másrészt - az elmúlt húsz-huszonöt év mûvészettörténetének tükrében keletkezett látszat ellenére - még sincs vége a szobrászatnak, vagy ha igen, ha mégis, akkor még piheg egy-két érdemlegeset.

Milyen egy forradalmár lány szobája? Pedáns rend, édeskés berendezés, családi fotók, az ágyon két teddybear. Hát a forradalmár fiúé? Káosz, a falakon vörös poszterek, az asztalon világító Mao-lámpa. Ikrek õk egy hatalmas, elegáns belvárosi lakásban. Mindehhez hozzájön még egy költõ apuka, egy mindent elnézõ anyuka és egy kiapadhatatlan csekkfüzet. Éppen elbocsátják Henri Langlois-t, a filmmúzeum vezetõjét, a diákság tüntet. Lassan az egész város tûzben ég. Ez a baljós háttér, ám a mûsoridõ végéig eldönthetetlen, hogy miért ez. Az is felmerül, hogy Bertolucci esetleg saját régi baloldaliságát parodizálja. Ugyanis ahhoz, ami a filmben izgalmas lehet, mindennek nem sok köze van.

Ha ezt a két (összecsomagolt) lemezt az elején akarjuk kezdeni, Nick Cave-ben érdemes visszapörgetnünk 1996-ig. Gondolom, emlékeznek: a The Boatman's Call album állt össze abban az évben, csupa meghitt és Cave zongorájára központosított dal - új irányt szabva az életmûben, megosztva a rajongókat, s egyszersmind átrendezve Cave és kísérõzenekara (a Bad Seeds) viszonyát.