Ma már nincsenek ilyen filmek, és nem kell ahhoz a hajdanvolt aranykor, elkorcsosult jelen közkedvelt nézetét vallani, hogy ezt mondjuk; elég elnézni a napi moziverzumot. Akik harminc éve, a hangosfilm legfényesebb éveinek vége felé látták az Amarcordot, más mesterművek közeli szomszédságában, talán fel sem fogták, hogy megismételhetetlen csodával van dolguk. Akkoriban még nem keveredett kétes hírbe a szerzői film, a filmművészetet még nem szitokszóként használták, sőt határozottan úgy tűnt, hogy csak most jön a java, a határ a csillagos ég. (Bizonyos értelemben ez így is lett: az üzemszerű mozgóképgyártás csillagászati összegeket kezdett jövedelmezni.)
Mellőzném a szuperlatívuszokat, nehogy a megkövült klasszikus gyanújába keverjek egy eleven, e világi, dögös mozidarabot. De a csodából nem engedek. Az Amarcordban együtt van minden: remek történetek, figurák, képek, zene (Nino Rota!). Költészet és vulgaritás. Nevelődési és családregény, (ön)életrajz, történelem és politika. Szerelem, szex és humor.
Az Amarcordban Fellini harmadszor tér haza szülővárosába, Riminibe, ezúttal istenigazából. Ha úgy vesszük, innen indult el rendezőként is: első jegyzett filmje, a Bikaborjak Riminiben játszódik (és ennek hősei köszönnek vissza az Amarcordban a Grand Hotelban vitézkedő gigolók képében). De ez régen volt (1953). Közelebbi eset a Bohócok (1970), amelynek természetes kezdete a gyerekkorba, tehát Riminibe megy vissza. Az Amarcord kamasz hőse, Titta a rendező alteregója, de ugyanilyen joggal tekinthetjük főszereplőnek az egész családot, az egész iskolát. Magát a várost. Rimini egyszerre valóságos hely a harmincas évek fasiszta Olaszországában, és a mesék, álmok varázslatos színtere, ami már nincs vagy sosem is létezett. Lakói életében szép szabályszerűségével váltják egymást a munkás hétköz-napok és az emlékezetes ünnepek: a téltemetés, a falusi kirándulás, a hatalmas óceánjáró ("A fasizmus büszkesége") visszatérése Amerikából, a városszépe Vegyevigye esküvője. A fiúk számára merő kaland és izgalom az élet, amire még csak készülnek: nők, nőhegyek, dús keblek és ringó farok felvonulása, végtelen mozielőadás (a zsöllyében a füstbe burkolózó Ninolával), népünnepély és autóverseny, idétlen tréfák, jó mocskos disznólkodások, határtalan szabadság a család korlátozó, csárdás pofonokat osztó, biztonságos szeretetében.
Bárhonnan közelítunk, bárhol csapunk bele a lecsóba, minden jelenet, minden egyes kép remekbe szabott: az asztali cirkuszok, a tanárok ragyogó gyorsfényképei, a vidéki kirándulás a bolond Teo bácsival ("nőt akarok!"), a fasiszták hol röhejes (parádé az óriási papírmasé Mussolini-fejjel; a gramofon kilövése), hol félelmetes (a papa megalázása) tobzódásával, a fehér cukormázas tortára emlékeztető nagyszálló, képzeletmozgató idegen vendégeivel. Fellini úgy játszik velünk, ahogy csak akar, ámulatból bámulatba esünk, könnyesre röhögjük magunkat, megindulunk és megrendülünk. Még önfeledt macsóságát is megbocsátjuk: innen, az Amarcordból érthetjük meg Fellini filmjeinek különös, néha egyenesen vérlázító nőképét: érett férfiként és öregen is a gyerek szemével látta, bámulta a nőt, minden alakjában, minden változatában. Volpinát, a nimfomán bolond lányt, a bordély hivatásosait, az amatőr, szentimentális és romlatlan Ninolát, a döbbenetes termetű, egyszerre vonzó és megfélemlítő trafikosnőt, a Grand Hotel élveteg hölgyeit, a bögyös és fasiszta matektanárnőt. Az örökösen zsémbelő, sápítozó mamákat, akik nélkül meghalna az élet. (És egy hol Cabiria, hol Gelsomina, hol Júlia nevű tüneményt.)
Az Amarcord, ami szülőföldje nyelvén azt jelenti, emlékezem, Fellini legszemélyesebb filmje. Ez a személyesség más, mint a 8 és fél szélsőséges önreflexiója, Az édes élet elidegenedésvíziója, a Bohócok és a Róma magánmániája. Szívenütő szépsége máshonnan jön, mint a Szatirikon vagy a Casanova formalizmusa. Fogalmam sincs, hogyan éri el, de ezek a képzeletben és nosztalgiában megforgatott, stilizációba burkolt emlékképek együtt azt az érzetet keltik, hogy ez itt az élet. Nem békaperspektívából, unott, megfáradt szemmel nézve, hanem valahonnan a vége felől visszatekintve, amikor egyszerre dúsgazdagnak, titokzatosnak és elérhetetlennek látszik mindaz, ami annak idején a miénk volt, csak nem vettük észre, hogy mi van a birtokunkban.
Fogalmam sincs, hogy csinálta. Az a mázli, hogy nem kell érteni. Elég elnézni az egymást váltó évszakok csodáit, a máglyán elhamvadó telet, a nyárpelyhek szállongását, a sűrű ködben tévelygő nagy-papát, a farkát kitáró pávát a hó-esésben. És már semmi kétségünk afelől, hogy miért volt mégis érdemes feltalálni a celluloidot.
Bori Erzsébet
Forgalmazza a Warner Home Video Inc.
