DVD: Emlékezzünk! (Federico Fellini: Amarcord)

  • 2004. október 21.

Zene

Ma már nincsenek ilyen filmek, és nem kell ahhoz a hajdanvolt aranykor, elkorcsosult jelen közkedvelt nézetét vallani, hogy ezt mondjuk; elég elnézni a napi moziverzumot. Akik harminc éve, a hangosfilm legfényesebb éveinek vége felé látták az Amarcordot, más mestermûvek közeli szomszédságában, talán fel sem fogták, hogy megismételhetetlen csodával van dolguk.

Ma már nincsenek ilyen filmek, és nem kell ahhoz a hajdanvolt aranykor, elkorcsosult jelen közkedvelt nézetét vallani, hogy ezt mondjuk; elég elnézni a napi moziverzumot. Akik harminc éve, a hangosfilm legfényesebb éveinek vége felé látták az Amarcordot, más mesterművek közeli szomszédságában, talán fel sem fogták, hogy megismételhetetlen csodával van dolguk. Akkoriban még nem keveredett kétes hírbe a szerzői film, a filmművészetet még nem szitokszóként használták, sőt határozottan úgy tűnt, hogy csak most jön a java, a határ a csillagos ég. (Bizonyos értelemben ez így is lett: az üzemszerű mozgóképgyártás csillagászati összegeket kezdett jövedelmezni.)

Mellőzném a szuperlatívuszokat, nehogy a megkövült klasszikus gyanújába keverjek egy eleven, e világi, dögös mozidarabot. De a csodából nem engedek. Az Amarcordban együtt van minden: remek történetek, figurák, képek, zene (Nino Rota!). Költészet és vulgaritás. Nevelődési és családregény, (ön)életrajz, történelem és politika. Szerelem, szex és humor.

Az Amarcordban Fellini harmadszor tér haza szülővárosába, Riminibe, ezúttal istenigazából. Ha úgy vesszük, innen indult el rendezőként is: első jegyzett filmje, a Bikaborjak Riminiben játszódik (és ennek hősei köszönnek vissza az Amarcordban a Grand Hotelban vitézkedő gigolók képében). De ez régen volt (1953). Közelebbi eset a Bohócok (1970), amelynek természetes kezdete a gyerekkorba, tehát Riminibe megy vissza. Az Amarcord kamasz hőse, Titta a rendező alteregója, de ugyanilyen joggal tekinthetjük főszereplőnek az egész családot, az egész iskolát. Magát a várost. Rimini egyszerre valóságos hely a harmincas évek fasiszta Olaszországában, és a mesék, álmok varázslatos színtere, ami már nincs vagy sosem is létezett. Lakói életében szép szabályszerűségével váltják egymást a munkás hétköz-napok és az emlékezetes ünnepek: a téltemetés, a falusi kirándulás, a hatalmas óceánjáró ("A fasizmus büszkesége") visszatérése Amerikából, a városszépe Vegyevigye esküvője. A fiúk számára merő kaland és izgalom az élet, amire még csak készülnek: nők, nőhegyek, dús keblek és ringó farok felvonulása, végtelen mozielőadás (a zsöllyében a füstbe burkolózó Ninolával), népünnepély és autóverseny, idétlen tréfák, jó mocskos disznólkodások, határtalan szabadság a család korlátozó, csárdás pofonokat osztó, biztonságos szeretetében.

Bárhonnan közelítunk, bárhol csapunk bele a lecsóba, minden jelenet, minden egyes kép remekbe szabott: az asztali cirkuszok, a tanárok ragyogó gyorsfényképei, a vidéki kirándulás a bolond Teo bácsival ("nőt akarok!"), a fasiszták hol röhejes (parádé az óriási papírmasé Mussolini-fejjel; a gramofon kilövése), hol félelmetes (a papa megalázása) tobzódásával, a fehér cukormázas tortára emlékeztető nagyszálló, képzeletmozgató idegen vendégeivel. Fellini úgy játszik velünk, ahogy csak akar, ámulatból bámulatba esünk, könnyesre röhögjük magunkat, megindulunk és megrendülünk. Még önfeledt macsóságát is megbocsátjuk: innen, az Amarcordból érthetjük meg Fellini filmjeinek különös, néha egyenesen vérlázító nőképét: érett férfiként és öregen is a gyerek szemével látta, bámulta a nőt, minden alakjában, minden változatában. Volpinát, a nimfomán bolond lányt, a bordély hivatásosait, az amatőr, szentimentális és romlatlan Ninolát, a döbbenetes termetű, egyszerre vonzó és megfélemlítő trafikosnőt, a Grand Hotel élveteg hölgyeit, a bögyös és fasiszta matektanárnőt. Az örökösen zsémbelő, sápítozó mamákat, akik nélkül meghalna az élet. (És egy hol Cabiria, hol Gelsomina, hol Júlia nevű tüneményt.)

Az Amarcord, ami szülőföldje nyelvén azt jelenti, emlékezem, Fellini legszemélyesebb filmje. Ez a személyesség más, mint a 8 és fél szélsőséges önreflexiója, Az édes élet elidegenedésvíziója, a Bohócok és a Róma magánmániája. Szívenütő szépsége máshonnan jön, mint a Szatirikon vagy a Casanova formalizmusa. Fogalmam sincs, hogyan éri el, de ezek a képzeletben és nosztalgiában megforgatott, stilizációba burkolt emlékképek együtt azt az érzetet keltik, hogy ez itt az élet. Nem békaperspektívából, unott, megfáradt szemmel nézve, hanem valahonnan a vége felől visszatekintve, amikor egyszerre dúsgazdagnak, titokzatosnak és elérhetetlennek látszik mindaz, ami annak idején a miénk volt, csak nem vettük észre, hogy mi van a birtokunkban.

Fogalmam sincs, hogy csinálta. Az a mázli, hogy nem kell érteni. Elég elnézni az egymást váltó évszakok csodáit, a máglyán elhamvadó telet, a nyárpelyhek szállongását, a sűrű ködben tévelygő nagy-papát, a farkát kitáró pávát a hó-esésben. És már semmi kétségünk afelől, hogy miért volt mégis érdemes feltalálni a celluloidot.

Bori Erzsébet

Forgalmazza a Warner Home Video Inc.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.