- té.pé -
Zeneakadémia, 2004. október 16.
HHHH
lemez
Beethoven: B-dúr és c-moll zongoraverseny E két nagyszerû darab a repertoár törzsanyaga, elõadásuk ezért (is) oly nehéz: valami újat kellene mondani velük, de hogyan, amikor értelmezéseiket kimerítették, gondolhatja a kétségbeesett elõadó. A mûsorfüzet leírása szerint korunk egyik legnagyobbja, az argentin Martha Argerich is szorongva kezdett a feladathoz, hiszen a c-moll koncertet mindössze kétszer játszotta korábban - majd harminc éve. És a hihetetlen mennyiségû éjszakai próbát és próbálkozást siker koronázta, a 2004 februárjában Ferrarában rögzített felvétel gyönyörû, ihletett elõadást örökít meg. Argerich romantikus hévvel veti bele magát az eseményekbe, technikailag szinte teljesen makulátlanul muzsikál (egy-két lyukas futam azért kicsúszik a keze alól), különösen megragadó a második tétel befelé forduló, filozofikus hangja, a harmadik pedig egészen kirobbanó, a pianista hölgy mélyen átélt ritmikával és lendülettel sodorja maga elõtt a zenét. Szárnyal, és ez szárnyakat ad a zenekarnak is.
Magam nemrégi budapesti fellépésük óta (lásd: Magyar Narancs, 2004. április 8.) vagyok Claudio Abbado és a Mahler Chamber Orchestra térdre borulós híve. Együttmûködésük a zongoramûvésznõvel különösen a B-dúr zongoraversenyben sikerült, ritkán hallani ilyen tisztán kamarazenés hangulatú együttlélegzést a fafúvósokkal. És noha a vonóskar olykor egy kissé nehézkes, ez nem zavarhat komolyan senkit. Egészen üde elõadás.
- csont -
Universal/Deutsche Grammophon, 2004
HHHHH
web
www.filmintezet.hu Megújult a Magyar Nemzeti Filmarchívum weboldala, és mi tagadás, nagyon rá is fért. Végre kiviláglik, mennyi mindennel foglalkozik az intézet és igazgatója, Gyürei Vera. A nyitóoldal optikai csalódás, a mûfaj nagy hoaxa. Mindenféle magyar filmek míves plakátjai jönnek szembe, ha az adott képre toljuk a kurzort, viszont nem lehet õket kinagyítani, megnyitni vagy elmenteni, úgyhogy ne kattintgassunk eszeveszetten se az Állami Áruházra, se a Díszmagyarra, mert begyulladnak a klikkelõ izmaink. Menjünk inkább csak tovább higgadtan a nyilak mentén, és fedezzük fel a honi filmokosságok hivatalos nagy turkálóját, az adatbázisokat, kiadványokat, amelyek immár katonás rendben és formában sorakoznak a rendelkezésünkre. Ugorhatunk innen a Filmkultúra oldalra és olvashatunk aktuális kritikákat, interjúkat kevésbé hivatalos hangvétellel, és mehetünk az Örökmozgó programjára, ha megunnánk a filmvirtuálét. A gyakorlatiasoknak és célirányosan kutatni vágyóknak nagy kincs a Filmobserver, az angol/magyar filmirodalmi szakadatbázis vagy a Filmévkönyv címû szakmai kiadvány elektronikus változata. Megtudhatjuk végre, mi az a Filmspirál (a Filmarchívum egykori tudományos csoportja által alapított filmelméleti közlöny) és a Moveast (kelet-európai országok közös, angol nyelvû lapja, amelyet az egykori Magyar Filmintézet kezdeményezésére hoztak létre, és ami manapság már csak árnyéka önmagának).
Hogy ne csak nézzünk, nézzünk szét is.
- sisso -
HHHH
lemez
BEAT DIS: GENETIK GIFT Megjelent az elsõ valódi triphop lemez, ez a több tekintetben is egyedülálló produkció, melyre méltán gondolhatunk úgy, mint zenei alapvetésre.
Magam a Csalánleves Fesztiválon láttam-hallottam elõször a Beat Dist, s mivel a koncert legelejérõl lemaradtam, dermedten hallgattam a két szám közötti átvezetõt hibátlan magyarsággal prezentáló énekest, aki egy perccel korábban még akcentusmentes angolsággal reppelt; én tényleg azt hittem, hogy egy angol klubzenekart hallok, valahonnan Bristol környékérõl. Tévedtem, s ebben nem kevés öröm van: itt van egy "kezdõ" zenekar, akik olyan határozottan, megalkuvásmentesen és pózok nélkül adják elõ magukat, mintha három-négy lemezzel, számtalan koncerttel és nemzetközi fesztivállal több lenne mögöttük. Szimpatikus módon nem akarnak semmirõl meggyõzni, kerülik a klisészerû megoldásokat, a magukat elsõ hallásra agybadöngölõ dallamokat: látványosan nem a slágergyártás motiválja a zenekart, hanem a magukkal szemben felállított minõségi követelmény. (Ezzel együtt simán belefér, hogy két-három számuk valóban slágerré váljon - már ha a média nem csak a legkönnyebben emészthetõ tucatáruval foglalkozik -, más számaikat pedig érzésem szerint "underground" dj-k nagy élvezettel fogják felhasználni.) Mindezek mellett a lemez rendkívül jól is szól: minden a helyén van, érezhetõen és élvezhetõen jó arányérzékkel keverték az anyagot; a dallamvilágban pedig semmi utánérzést nem lehet fel-fedezni, legfeljebb egy-két utalást; talán furcsa (és ezért is jegyzem meg), de a magyar mezõnybõl a Trabant és a Kontroll Csoport hatását érzem még leginkább.
Elnézést kérek a sok szuperlatívuszért, nem állítom, hogy nem lehetne még jobb a lemez (így nézve minden lehetne még jobb), de a Beat Dis számomra a Massive Attack, a Morcheeba és a Ralph Myerz legjobb pillanatait idézi, nem egy esetben a krushi magasságot (azaz mélységet) is elérve. Ez a zenekar engem tényleg meggyõzött.
- kkabail -
Mama Records, 2004
HHHHH
színház
Martin McDonagh Vaknyugat címû darabja alighanem a leggyengébb mind közül, amit az amúgy igen tehetségesnek, de témáját, világát és tónusát tekintve immáron kicsit szûkítettnek látszó fiatalember eddig írt. A pesti színházi elõadásban ez annak ellenére eléggé világos, hogy Gothár Péter - akihez közel áll ez a, mondjuk, sötétbarna színvilág - furmányos díszlettel körbeülhetõvé tette a játék terét, amely egyébként a boksz terére emlékeztet, nem céltalanul amúgy, hiszen bokszolnak benne.
Egy testvérpár, akik nyilván öröktõl fogva meg még majd örökké a gyûlölet és összeszokottság ketrecében él egymással; primitív emberek, szimpla rugóra járnak, és nemigen ébresztenek együttérzést; ez aligha pusztán Gothár rendezõi elképzelése. Viszont ha a közönségnek nincs érzelmi vagy szellemi köze McDonagh alakjaihoz, akkor unalom van, hiszen a csökkentett üzemmódú mûködés - figuráké, helyzeteké, sztorié - gyorsan kimeríti önnön lehetõségeit. Ráadásul Varró Dániel fordítása ezúttal igen monotonra és kevéssé szellemesre sikerült: mindenki egyformán beszél és használja a mondigál, dobigál szavakat.
Az elsõ rész hosszúra nyúló atmoszféradrámája a második részben kissé cselekményesebbre változik: a fiúk egymásra licitálnak egykori gonoszságaik elmesélésében. A pap ekkorra már meghalt, a negyedik szereplõ pedig - Kicsilány - kívül marad a történeten. Mi is, jobbára.
A színészek igen nagy elszánással dolgoznak, mint Gothárnál mindig. Alighanem ízlés kérdése, hogy valakinek a természetesebben létezõ, leginkább hajléktalanra emlékeztetõ figurát játszó Epres Attila vagy a maga primitív, majdhogynem retardált módján fifikásan kegyetlen fivért játszó Hegedûs D. Géza "jön be" - nekem ez utóbbi, mert benne végig láttam némi lehetõséget a váratlanságra. Hajdu István a pap szerepében korrekt - erre szokták ezt mondani -, Csonka Szilvia a gyereklány figurájában gyereklány.
A darab végén pontosan ott tartunk, ahol az elején. Kezdõdhetne újra - avagy nem is történt semmi. Ja, a pap meghalt.
- ki -
Pesti Színház, szeptember 24.
HHH
könyv
Bíró József: Trakta A különös, eleddig is szabálytalan pályafutású "összmûvész" (költõ, író, grafikus, mûfordító, kritikus és performer-elõadó) negyedik kötetét is összetéveszthetetlenül egyedi hangvétel jellemzi. A groteszk - helyenként prózaversnek ható - miniprózák egyszerre ironikus bölcselkedések és a hagyományos példázatok és bölcs aforizmák paródiái.
A 3x21 minipróza (Huszonegy, Plusz huszonegy, É És még egyszer huszonegy) tematikailag is többé-kevésbé elkülönül: az elsõ ciklus a mindennapi élet és halál történeteinek, sorsfordulatainak groteszk tükrözése, ironikus bölcsességeket rejtvén a groteszk-abszurd fordulatok közé, a második prózasorozat darabjai fõképp a történeti-politikai és társadalmi problémákra reflektálnak szatirikus iróniával (Trianontól '56-ig és a szegénységig), míg a harmadik, É És még egyszer huszonegy címû sorozat pedig elsõsorban az ideológiák kiürülésével foglalkozik és a vallási-eszmei degenerálódásra fogalmaz meg példázatos-ironikus reflexiókat. Az erõsen szaggatott, töredék mondatokra tördelt, kihagyásos és "túlközpontozott" szövegek gyakran önmagukat is idézõjelbe teszik, illetve sokszor "negatív szentenciaként" mûködnek. A szándékolt többértelmûség (néhol alig-értelmezhetõség) is az értelmezések gyakori leszûkítõ egysíkúságára utal ironikusan. E problémákra különösen a harmadik sorozat néhány aforisztikus szövege reflektál komor iróniával.
- marczi -
Hungarovox Kiadó, 2003, 80 oldal, 1000 Ft
HHHH
lemez
Helmet: Size Matters Nem tudom, feltûnt-e önöknek, hogy mára mintha kihalt volna az amerikai noise-rock, akár az õshüllõk. Nem a Sonic Youth-féle lírai vonalra gondolok, annak még csak-csak vannak nyomai a jelenben, nem, én azt a vad és kibukott megszólalást hiányolom, ami a kilencvenes évek közepéig a Jesus Lizard, a Hammerhead vagy az Unsane sajátja volt. No meg a Helmeté - már legalábbis a legelsõ lemezén, a Strap It Onon bizonyosan, s ha engem kérdeznek, én a mai napig azt a harmincpercnyi disszonáns pokoljárást gondolom a Helmet legvonzóbb oldalának.
Mindazonáltal a zenekar áttörését meghozó Meantime vagy a rá következõ Betty kontrolláltabb, letisztult minimalizmusa is kimagasló teljesítmény volt: Page Hamilton, a Bartók-rajongó gitáros/énekes és társai pimaszul ravasz módon vezették elõ a pár hangos szögeléseket is, és ezt a zavarba ejtõ ritmikai érzéket nem is tudta megközelíteni egyik követõjük sem. Ám bármilyen kiváló zenészek alkották is a zenekart, az 1997-es Aftertaste-re egyszerûen kifáradt a dolog; a társaság szétszéledt, Hamilton azóta többek között Bowie mellett tevékenykedett, végül egy megújult felállás élén a közelmúltban ismét életre hívta a Helmetet.
Most mit mondjak? Szívemnek kedves a viszontlátás egyfelõl, a hosszú szünet után elkészített új lemez azonban egyértelmûen csalódás. Hogy nagyon rossz munka volna, arról éppenséggel nincsen szó, végül is megbízhatóan hozza azt, amit az Aftertaste is nyújtott: az érett Helmet-hangzás koffeinmentes változatát. Ám Hamilton ezúttal még biztonságosabb utakon halad; a töretlenül masszív gitártémák javából hiányzik a kiszámíthatatlanság, a dalok élét rendre letompítják az aránytalanul nagy szerephez jutó dallamos énekpróbálkozások. A Size Matters középutas rockzene, merõben ártalmatlan hallgatnivaló: nem ezt a lemezt tesszük majd fel, ha azt kívánjuk, hogy megremegjen a világ.
- greff -
Universal, 2004
HHH és fél
film
Collateral - A halál záloga Michael Mann a szakmunkások védõszentje. A thrillerekben kimondottan erõs rendezõ állhatatosságát ismerve hamarosan a hõs gázóra-leolvasók is megkapják a saját mozijukat, de addig is a bérgyilkos és a taxisofõr egyéjszakás adok-kapokján a sor: miközben keresztül-kasul beautózzuk Los Angeles válogatottan ronda, ám felettébb fotogén ipartelepeit és pálmák szegélyezte beton útvesztõit, a két egymáshoz láncolt derék munkásember szorgalmasan vívja élethalálharcát a sötét éjszakában. Speciel ez az autókázás nem rossz, persze ez sem több afféle gyengéd utalgatásnál arra a másik taxizós mozira, amiben az Audioslave helyett Bernard Herrmann jazz-score-jára pöfögött a yellow cab, de még így, erõs idézõjelekkel is mûködik a program, kár, hogy a dögös panorámaképekhez csak egy ilyen vékonyka kis sztorit sikerült passzítani. Ha thriller, akkor hulla kell: a nélkülözhetetlen dramaturgiai fordulat egy harmadik emeleti ablakból zuhan a szélvédõre, s ezzel már át is léptünk a jóféle turistafilmbõl a rossz képregények dimenziójába. A becsapódás pillanatától kezdve ugyanis csupa olyan blõdség hagyja el szereplõink száját, melyek kizárólag az olyan filmekben teremnek meg, ahol Tom Cruise játssza Robert De Nirót. Ahelyett, hogy a kamera kedvére imádhatná a bûnös várost, az utastérben zajló okoskodásra szûkül a történet, ráadásul minden marhaságot kétszer kell elmondani; például azt a városi legendát is, mely szerint történt egyszer LA-ben, hogy a metró megholt utasát még napokig szállította a szerelvény, mielõtt bárki is észrevette volna. Komoly ember ezek után már sejti, hogy kinek a mije is zötykölõdik majd a Los Angeles-i holdvilágnál a hajnali metrójáraton.
- kövesg -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
HHH
