A szólisták megbízhatóan teljesítettek, közülük is kiemelkedett a remeklõ tenorista, Megyesi Zoltán és a szoprán Zádori Mária. A mezzoszoprán Meláth Andrea is szépen énekelt, de nem gyõzött meg arról, hogy a barokk oratórium az õ hangjának való, míg a basszus Cser Péter aligha õrzi meg ennek az estének az emlékét legmaradandóbb fellépései között. A vonósok viszont remekül muzsikáltak az este túlnyomó részében, leszámítva a néhány megmagyarázhatatlan rögtönzést, olyan kiérlelten, finoman és arányosan szóltak, ahogy a legnagyobbak közül is csak kevesen. Nagy kár, hogy a rendkívül hangsúlyos trombiták jóval rapszodikusabbnak hatottak, mintha nem is a mennyei szférák fanfárjai harsognának, hanem csupán néhány kóbor angyal tévedt volna a vásári forgatagba, ahol csak papírhangszer jutott nekik.
Csernus János
Zeneakadémia, március 7.
***
Lawrence Block: Ha a szent kocsma is bezár A szerzõnek több szériája is fut "Az év kiadója" címre egyre méltóbb Agavénál. Ezúttal a Matt Scudder-sorozat egy tagját kapjuk kézbe, melyrõl bízvást elmondható, hogy a bûnregény mûfajának kimagasló darabja. A bûncselekményekbõl mindjárt hármat is bonyolít Block, és a végén mindegyik szálat elvarrja természetesen. Ez az alapjelzõnk, ugyanis a regény legnagyobb erénye, hogy benne minden, még az összes rémtett is, teljesen természetes; a dialógusok, a miliõrajz, a cselekmény szervezése, a figurák élethelyzetének megformálása a legkisebb erõszakoltság nélkül tárul az olvasó elé. Ez már nagy írói tett, és Block könyvének újabb érdeme, hogy a hibátlan és lélegzetelállítóan izgalmas kriminalisztikai felépítést ugyanilyen tökéletes irodalmi igénynyel párosítja. A könyv szereplõi egytõl egyig alkoholisták, persze a legkülönfélébb mértékben és indíttatással. Block én-elbeszélõje, Matt, a nyomozó soha nem szól közbe, soha nem bölcselkedik, mindössze közöl és regisztrál, de a feljegyzett beszélgetések mindegyike felér egy pszichológiai és szociológiai mélyelemzéssel. Block engedi, hogy alakjai éljék a maguk életét - teljesen természetesen.
Pokoli társaság, mindenki bûnös és áldozat egyszerre, miként maga Scudder is. Ám a végén mindenki megkapja a maga büntetését, ráadásul úgy, hogy mindenki mindenkin bosszút áll, vagyis csak egy újabb bûn elkövetésével áll helyre az a bizonyos erkölcsi világrend. Lukácsi szellemû regény: a tökéletes bûnösség világának remekmûve.
- banza -
Fordította Varga Bálint. Agave könyvek, 2008, 222 oldal, 2480 Ft
*****
EZ3kiel: Battlefield Jelentõs, egyúttal paradox módon mégis jelentéktelen szcéna emelkedett ki Franciaországban: zenekarok, melyek szenvedélyesen értelmezik újra a hagyományos dubot, és ötvözik sanzonoktól kezdve a totális törtütemig mindennel. Jelentõs, mert a francia elektrodub fogalom - és jelentéktelen, mert alig tud érvényesülni, még odahaza is. A biblikus kontextust hekkeresztétikával ötvözõ nevet viselõ EZ3kiel megy talán a legmesszebb a kísérletezésben.
A Tours-ból indult zenekar 1999-ben adta ki elsõ EP-jét, akkor már csak három taggal az eredeti ötbõl. Elképzeléseik albumról albumra finomodtak - a 2006-os Naphtaline már olyan, mint egy Björk-lemez, amirõl lefelejtették az éneksávot. Filigrán, könnyed, kontrasztként pedig néhol kíméletlen és vad. A dub legföljebb az effektezésben érhetõ tetten, az alapokat sanzontól a hiphopig, zenedobozokat idézõ dallamoktól a masszív gitárriffekig bármi adhatja.
Az év elején kiadott Battlefield is csak annyiban dub, hogy egy dubból kiinduló banda hozta össze. Csemege a javából - igaz, olyan, mintha egy vizsgamunka lenne "Az elektronikus zene minden mûfaj-jal elegyíthetõ" címmel. Krimi és smooth dzsessz, trip-hop és hiphop, d'n'b és hardcore - ezek az építõkockák. A végeredmény pedig egy habókos kivitelezésû Tádzs Mahal, ahol minden torony más anyagból épült. Az összeomlástól az átgondolt effektezés menti meg. Minden darab megfürdött az effektpoklok üstjeiben: a Death in Vegast idézõ torz gitárok (Wagma), az r'n'b-s hangulatú hiphop (Alignment) és a kemény, rockos törtütem (Break Or Die) egyaránt csipogásokban, savas hangokban, neszekben lubickol. A maga 52 percével a Battlefield nem egy monstrum, de nem is laposodik el a végére. Kérdés azonban, hogy egy ilyen, a komoly- és a könnyûzene peremén lavírozó anyag, amiért tíz éve még fél karját adta volna akár DJ Shadow is, jelentõssé válhat-e manapság?
H. A.
Jarring Effects, 2008
**** és fél
Deus ex machina Rohan a Mikulás Názáretben, arab gyerekek kergetik, mi az? Hát persze, hogy az abszurd - fél óra tömény, igazi cseh újhullámos alapozás gyõz meg arról, hogy a szomszéd tehene nemcsak itthon elsõ a halállistán, hanem a 2000-es évek eleji Palesztinában is. Elia Suleiman - párhuzamos szerkesztéssel, remek jelenetekkel, s a kamera, a képek meggyõzõnek ható ismeretével - egy komplett rövidfilmmel indítja a nagyot. Palesztin életképekkel, hangulatjelentéssel, amelybe lassan egy ironikus szerelmi történet lesz bebugyolálva. A kamera sosem ábrázol, hanem rögtön ítél is, jelen esetben a totálok használatával, a közelik mellõzésével. Suleiman kamera-csipeszével példányról példányra emeli ki, majd ejti vissza kis terráriumának lakóit. Nincsenek miértek, megvilágító párbeszédek, még a szívroham is csak egy jelentéktelen epizód két labdakiszúrás között. E. S. nem babrál sokat apja betegségével sem, rohan szerelméhez, az egyetlenhez, aki ezen a Jacques Tati-szintû obszerváción segíteni tudhat. Az izraeli-palesztin határ parkolójában megejtett pásztorórák pedig vannak annyira lefojtottak, hogy elhiggyük, érdemes értük akár még élni is. De épp a szerelmet ne érintené a mindennapok szúrós rosszindulata, az álmokba beköltözõ napi feszültségek, a verbális és konkrét megaláztatások napi rutinja? Csoda, hogy itt az istent is egy szuperhõs helyettesíti?
Suleiman filmje túl van a konkrét sugalmazásokon, az összeráncolt homlokú, állsimogató mentalitáson. S nem tûnik túl optimistának sem: álmaink gépeibõl kilépõ isteneink csak ébrenléteink fullasztó légkörének démonai lesznek. Nemcsak Palesztinában.
- dercsényi -
Forgalmazza a Best Hollywood
****
Török Endre: Átragyogás (Az életmû foglalata)A kitûnõ russzista és formátumos böcsészkari egyetemi tanár, a 2005-ben elhunyt Török Endre írásaiból ad bõ válogatást e vaskos kötet, amelynek kiadásával néhány egykori tanítványa tisztelgett munkássága elõtt. Az összegyûjtött irodalomtörténeti tanulmányokat, eszszéket, "meditációkat" tartalmazó könyvet alapos életrajz és bibliográfia, valamint értõ és érzõ utószó teszi teljessé. Mindezt azért említjük rögtön az elején, mert a szöveggondozói és a klasszikus szerkesztési munka javát végzõ Havasi Ágnes, valamint a zárótanulmányt jegyzõ Reisinger János példásan alapos munkát végzett - és ez manapság már, fájdalom, még az ehhez hasonló komoly kiadványoknál sem magától értetõdõ.
Török Endre kutatásainak középpontjában a 19. századi orosz irodalom- és mûvelõdéstörténet állt. Az orosz mentalitás "öntörvényûségérõl" vagy a nagy nemzedék világirodalmi jelentõségû alakjairól (köztük is a Törököt leginkább érdeklõ Tolsztojról) írt tanulmányaiban minduntalan fölsejlik a létbe vetettség értelmét keresõ és megragadni kívánó ember erõfeszítése is. Noha maga a személyiség soha nem tolakodik az elõtérbe - a konkrét tárgy iránti alázat annál mindig is erõsebb a szerzõben -, a személyesség jelenléte elvitathatatlan írásaiból. Munkái így nem pusztán érzékeny mûértelmezések, hanem a bizonyosságot kutató, azt soha meg nem lelõ, de a megnyugvást az istenhitben végül megtaláló individuum dokumentumai is.
B. I.
Oltalom Alapítvány, 2008, 671 oldal, ármegjelölés nélkül
*****
Mini-a-Túrák címmel újabb sorozatot indított el a Trafó. Egy estén négy fiatal hazai társulás osztozik a színházi téren, ebbõl aztán logikusan következik, hogy sokfélék lesznek a produkciók, és - mint most, elsõ alkalommal is - eltérõ színvonalúak.
Esztétikailag talán a fotókiállítás-akció kategóriába tartozik a Sivatagtemplom címû elõadás az Élõkép Társulattól. Bérczi Zsófia Egyiptomban készült, erõteljes, a vörös, sivatagi magány és a fekete csador ellentétére építõ fotóinak hangulata az alap, a képeket végig lehet nézni a performansz alatt. A feketébe öltözött, szertartást mímelõ táncosok formagyakorlatai a fotókhoz már nem adnak túl sokat.
Snitt. A másik térfélen táncelõadás kezdõdik, Ahol az álmokat foglyul ejtettékÉ címmel Pataky Klári koreográfiája látható. Az est egyetlen, átgondolt produkciója. Alapos tudású táncosok lelógó lámpatestek fényében táncolják el az ismétlõdõ álmokat, mint valami különleges, beépített útvonaljelzõvel ellátott szentjánosbogarak. Lendülnek a lábak és a lámpák, s ha sikerül koncentrálni, akkor kimozdul a nyugalomból a tudattalan is. Kiülnek közénk a szereplõk, és nézik, amint iménti elõadásuk helyén bájos tárgybemutató zajlik, a HEPP nevû, tárgy- és ruhatervezõkbõl álló csoport élõképe, amit azért dizájn-színházi elõadásnak nevezni túlzás. Ám kétségtelen, hogy a Svédasztal szellemes, és ha nem az ártatlanul ügyetlen játékra figyelünk, akkor elképesztõen szép, északi ihletettségû kompozíciókat látunk - bõven lenyomják az IKEA-t.
Befejezésül elõkerülnek a bejáratnál kapott villamosjegyek, és feltaszigálják a nézõket egy díszlet jármûre, ahol megint csak az Élõkép Társulat performál Bársony Júlia ötlete alapján egy Villamost. A Blaha Lujza tértõl a Nyugati pályaudvarig siklunk, pereg a film, az elõadók köztünk járkáló ufók, de nõ bennem a zavar is, hogy hová kéne tennem ezeket a végig nem vitt jó ötleteket. A levegõben lógok, kérem a következõt.
- sisso -
Trafó, március 8.
***
V.A. - Controversy Nincs semmi kockázat abban, ha mindenekelõtt leszögezzük: az utóbbi három évtized egyik legbefolyásosabb szerzõje/elõadója a férfiú, akit csak Prince néven ismer a világ. Magától értetõdik ezek után, hogy sokan, tán túl sokan is próbáltak szemezgetni a popherceg daloskönyvébõl - a verziók nagy része tökéletesen érdektelen, akár profi adja elõ, akár dilettáns. A berlini Rapster kiadónál most összegyûjtöttek egy csokornyit az utóbbi években keletkezett érdekesebb Prince-adaptációkból - jelentjük, a kutatómunka nem volt hiábavaló, elvégre számos gyönyörû és tanulságos darabot sikerült egymás mellé rendezni. A nyitó, teljes epigonizmusban szenvedõ D'Angelo-számot akár át is ugorhatjuk, s akkor rögtön a törékeny hangú svéd csalogány, Stina Nordenstam teljesen valószínûtlen (amúgy már jó tízéves) Purple Rain-átdolgozásával kezdhetünk. Mindehhez remekül passzol a Blue States elegánsan retro Alphabet Streetje - igaz, ezt meg egy 2001-es másik Prince tribute-albumról (If I Was Prince) emelték át, együtt 7 Hurtz és Peaches szemtelen Sexy Dancer-átértelmezésével, a Broadway Projekt finom parafrázisával (The Ballad Of Dorothy Parker), no meg az akkor Hefnerként (manapság meg fõként a My My duó egyik feleként) ügyködõ Lee Jones finoman szétszakadt, pszichedelikus Controversy-verziójával. Végtére azért akad itt néhány (három) exkluzív darab is: a Susanna & Magical Orchestra kódnevû norvég duó például egészen meghatóan interpretálja a Condition Of The Heartot, a végén pedig elõbb az indusztrialista LB büntet, majd a dubstepkirály Kode9 és a megdöbbentõ hangú Space Ape tisztelegnek a Prinz elõtt egy egészen sötét dubbal.
- minek -
Rapster/Neon Music, 2008
****
Pánik Melyik a jó, melyik a rossz hír? 1. Till Attila megint egy tévéshow házigazdájaként lép elénk. 2. Most épp az általa írt és rendezett filmben.
A mûfaj tán romantikus vígjáték, bár romantika legfeljebb a két meleg rendõr (Kovács Lehel és Thúróczy Szabolcs) pisztollyal nyomatékosított veszekedését követõen fedezhetõ fel, akkor ellenben nem nagyon figyelünk rá. Ott érnek ugyanis össze az addig párhuzamosan futtatott történetek; és aztán még a hülye szerepre (a pánikklinika ügyeletes sarlatánja) kárhoztatott Schell Juditnak is van egy jó jelenete: öszszeverekszik a betegével (Gubík Ági). A Pánikban nincs egyetlen normális szereplõ sem - ki ilyen, ki olyan krízistõl és modern kori nyavalyától szenved, a maradék meg egyszerûen agyalágyult, és azt hiszi az anyjáról, hogy pokolbéli szörnyeteg, akit nem árthat elpusztítani.
Utóbbi persze kissé fáradt poénnak tûnik, de a többi történetszálban van annyi lendület, hogy valamennyire kompenzálja az ilyeneket. Hátborzongató például "nodi Eszter, a gyermekét betegesen féltõ anya fõjelenete, Kovács és Thúróczy párbeszédei a coming out elõnyeirõl és hátrányairól - kimondhatjuk, a poénok túlnyomórészt mentesek az izzadságszagtól. Amit még fel is dob az eltalált operatõri, vágói és látványtervezõi munka. Till nyilván nem nyit új korszakot a filmezésben, de magabiztosan használja a nagy elõdök bevált módszereit. Egy maximum közepesen komoly dolgozat egy (túl) hangzatos témáról - ha kicsivel is komolyabban vette volna magát, feleennyire sem örülnénk.
Kovács Bálint
A Hungaricom bemutatója
**** alá
