Magyar Narancs: Rockzenészként milyen volt filmezni, megszenvedett a szerepével?
Roma Zver: Ez így nem teljesen igaz: a koncertjeleneteket például kifejezetten élveztem, hiszen én a színpadon érzem otthon magam. De a többi rész felvételénél, akármilyen hülyén is hangzik, nagyon zavartak a kamerák. Meg, hogy úgy kellett tennem, mintha nem is játszanék. Egyáltalán nem irigylem a színészeket, annyi mindentől függnek, rendezőtől, operatőrtől, producertől, de még a sminkestől is. A színész olyan, mint az agyag, valamit formálnak belőle a forgatás során. Ahonnan én jövök, a zene világában én vagyok a főnök, senki sem mondja meg nekem, mit csináljak. Szerencsére a színészek segítettek a prózai jelenetekben, mert látták rajtam, néha milyen nehezen is megy a színészkedés. Cserébe zenésztársaimmal mi is támogattuk a Cojt megformáló Teo Yoot, akit gyakorlatilag a gitározástól kezdve az olyan apró részletekig, hogy fellépéskor hova álljon a mikrofon mögött, mindenre meg kellett tanítani.
MN: Kirill Szerebrennyikovot a forgatás alatt tartóztatták le. Ezt hogyan élte meg a stáb, és személy szerint ön?
RZ: Sokkoló volt az egész, teljesen váratlanul ért. Éjszaka vitték el. Befejeztünk egy forgatási napot, kidőltünk, majd másnap megjelentünk a próbán, minden úgy tűnt, mintha haladna tovább a rendes kerékvágásban. Csak egy hibázott: Kirill nem volt sehol. Aztán jött a hír, hogy letartóztatták. Három napig ott maradtunk Szentpéterváron teljes bizonytalanságban. Senki sem akarta otthagyni a produkciót, ugyanakkor egyikünk sem tudta, mit várhatunk a következő napoktól. Végül folytattuk a forgatást: Kirill annyira jól előkészített mindent – mondhatni, megfertőzött minket az elképzeléseivel –, így organikus, természetes módon mentek tovább a dolgok nélküle is. Látszólag… Mert valójában közel sem volt ugyanaz, mintha ott lett volna, hiányzott az a mindent átfűtő energia, ami őt jellemzi. Mégis, a legtöbb hátralevő jelenetet, amelyeket korábban már elpróbáltunk az ő jelenlétében is, nélküle is le tudtuk forgatni.
MN: Sikerült végül mindennel elkészülni a tervezett időre?
RZ: Dehogy, számos jelenetre már időnk sem volt, a zenéket utólag, a vágással egy időben fejeztük be. Sejtheti, ez milyen nehéz volt, így, hogy egyáltalán nem volt élő kapcsolatunk a rendezővel. Vegyük csak A hangulatom című számot – a lakásban indul egy szál gitárral, majd az egész zenekar csatlakozik, s akkor már a háztetőn játsszuk tovább. Legalább nyolc hangszerelésben megcsináltuk, de borzasztóan frusztrált minket, hogy Kirill nem lehetett ott, hogy kiválassza, melyik tetszik neki. Nekünk egyik változat sem tűnt az igazinak. Már majdnem feladtuk, amikor egy nap a vesztesek nyugalmával bementünk a stúdióba, és felvettük azt a verziót, amelyik végre jó lett, s a filmben is szerepel.
MN: Amikor a filmben a főhős, Mike és a Zoopark számait játsszák, mennyire van ott a dalokban Roma Zver és a Zveri zenéje is?
RZ: A két zenekart nehéz lenne összevetni. A Zoopark zenéje igazi underground, nem túl finom vagy éppen profi, se nem összetett, se nem strukturált. Tehát maga a zenekar is amatőrnek számított, úgy játszottak, ahogy tudtak. Az én együttesem viszont profi zenészekből áll – ha a mi zenénkhez igazítjuk az egészet, zenei szempontból túl jól, vagy éppen modernül játszottuk volna a számaikat. Szóval vissza kellett fognunk magunkat. Kerestük az arany középutat: bemutatni, hogy milyen lehetett a Zoopark zenéje anno, ugyanakkor adaptálni azt a mai ízléshez is. A szkeptikus figura a filmben ezért is mondja mindig: ez igazából meg sem történt. Mert pontosan semmi sem úgy hangzott el, vagy volt, ahogy az a filmben van. És ez nem is lehetne a cél, Kirill esetében főleg nem. Viszont ahhoz, hogy a régi hangzás is visszajöjjön, korabeli hangszereken játszottunk: a mai, modern gitárokon ugyanezt az eredményt lehetetlen lett volna elérni.
MN: Azért nem csak a hangszerekben volt más az egykori Szovjetunió rockszcénája, mint manapság az oroszországi.
RZ: Igazi rockra gondol? Olyasmi már nem is létezik. A rock lényege, hogy nagy általánosságban nem egy szóló-műfaj: a tehetség mellé zenekarok is kellenek, hogy négy-öt ember együtt be tudjon futni, ahhoz tökéletes interakció, kölcsönös megértés szükségeltetik. Örök példa erre a Beatles: mindenki egyként volt szerzője és előadója is a számoknak. Ma a technika és a popkultúra fejlődésével, átalakulásával akkor is be lehet futni, ha az ember nemhogy hangszeren játszani, de még énekelni sem tud, vegyük csak a rappereket. A rockzenekarok, nagyobb és kisebb együttesek helyébe egyének és individuális zenei projektek léptek.
MN: A Zveri viszont még mindig képes zenekarként is elismert lenni Oroszországban. Nem fél attól, hogy hátrányok érik, mert szerepeltek a Nyárban?
RZ: Az orosz könnyűzenei ipar, „show business” 95 százalékban az államtól függ, és megvannak a saját szabályai. Tizenöt éve, amikor megalapítottam a zenekaromat, még én is ezeket a szabályokat követtem. De amikor kitisztult előttem a kép, hogy hogyan is működik az orosz könnyűzenei világ, szembeszegültem, és elutasítottam minden megkötést. Arra gondoltam, így sohasem adódik lehetőségem arra, hogy olyan igazan és szabadon fejezzem ki magam, ahogy azt én akarom. Az együttesemmel gyorsan lekerültünk a nagy állami tévék képernyőjéről, végre csak a művészetre koncentráltunk. Büszke vagyok arra, hogy ahhoz a két vagy maximum három zenekarhoz tartozunk Oroszországban, amelyek tényleg függetlennek mondhatják magukat. Már megszoktam tehát, hogy mindennap megfizetek a függetlenségemért. Viszont mivel így is folyamatosan érek el szakmai sikereket, én ezt megengedhetem magamnak – nem mindenki ilyen szerencsés Oroszországban. Hogy játszottam ebben a filmben, higgye el, ebből a szempontból semmin sem változtat.
MN: Ön szerint a Nyár megteremtheti az orosz zenei filmek új iskoláját?
RZ: Viccel? Ilyen film eddig még nem készült nálunk, és szerintem nem is fog a közeljövőben. Elég jól ismerem az orosz színészeket, rendezőket, a körülményeket, ahogy a filmeket forgatják. Szerintem a következő húsz évben nem lesz ehhez hasonló produkció, és személy szerint ezért én sem szeretnék újra filmet forgatni egy-két évtizeden belül.
| Nyár Leningrádi rockzenészek ülnek az asztal körül, isznak és dohányoznak, közben arról ábrándoznak, hogy a zenéjüket Amerikában is megvennék. A nagy egyetértés addig tart, míg a legjózanabb meg nem jegyzi: „Ott csak a régieket, Csehovot, Csajkovszkijt veszik.” A nyolcvanas évek elején járunk, és ez a párbeszéd ugyanígy hangzott volna, ha a fiúk Amerika helyett Magyarországot mondják. Nálunk ma is az járja, hogy Budapest volt a KGST szórakoztatóiparának központja, a Vörösmarty téri üvegpalotából (ORI-székház; 2005-ben lebontották) rajzottak ki a piros útleveles rockzenészek a szélrózsa minden irányába, ennek nyomán az Omegától a Skorpióig magyar zenekarok légiója vált a keletnémet, a lengyel, a bolgár fiatalok kedvencévé. De fordítva már nem működött a dolog, hogy is működhetett volna? Pár lengyel jazzistát leszámítva a baráti előadóművészeknek nem sok babér termett Magyarországon, ezért sokan még azt sem tudják elképzelni nálunk, hogy az olyan országokban is dübörgött valamiféle „nemzeti” rock, mint Ceaușescu Romániája, Husák Csehszlovákiája vagy éppen Brezsnyev Szovjetuniója. Amikor Kirill Szerebrennyikov Nyár című filmjében szovjet rockzenészek ülnek az asztal körül, máskor meg hőstörténetet írnak torzított gitárral, az nem valamiféle görbe tükör a „pangás éveiről”, hanem a színtiszta valóság. De még az is, hogy létezett egy Mike (ejtsd: Májk) Naumenko nevű gitárhős a Zoopark nevű zenekar élén, míg egy másik gitáros-dalnok, Viktor Coj a Kino nevű new wave zenekarával vált akkora sztárrá, hogy a peresztrojka idején már a Luzsnyiki Stadionban koncerteztek telt házzal. Persze Szerebrennyikov ezeket a dolgokat az orosz rockot nem ismerőknek nem magyarázza el külön, így legfeljebb sejtéseink lehetnek arról, hogy a filmben szereplők nem a képzelet szülöttei. De ennél is nagyobb meglepetés a zene! Úgy tűnik, hogy az orosz rock egyáltalán nem volt ódivatú a maga idejében; Naumenko és Coj nagyon jó számokat írt remek szövegekkel. Az már kevésbé meglepő, hogy milyen körülmények között működhettek ezek a zenekarok. A fellépések egy ún. rockklubban zajlottak, ahol a közönségnek muszáj volt ülnie, és csak a számok végén tapsolhatott; a klubot pedig egy bizottság vezette, amely nemcsak cenzúrázott, de a felsőbb kapcsolatának el is kellett magyaráznia a szövegeket. Nem csoda, hogy fellépések híján Naumenkóék többnyire akusztikus lakáskoncerteket adtak, annál különösebb, hogy mégis stúdióba mehettek, lemezt készíthettek, amit akkoriban sok magyar zenekar is megirigyelt volna. Ezek azonban csak az „egzotikus” kulisszák, Szerebrennyikov sztorija konkrét rocktörténet, azt meséli el, hogy 1981-ben hogyan indult az akkor 19 éves Viktor Coj karrierje, és ezt hogyan segítette a nála hét évvel idősebb Naumenko. Ráadásul van egy párhuzamosan futó szerelmi szál is (Naumenko felesége beleszeret Cojba), de úgy tűnik, hogy a 49 éves rendező számára ez az egész Nyár valójában csak egy nosztalgikus kapaszkodó. Ha párhuzamot keresünk, Todd Haynes Velvet Goldmine-ja ugrik be; ahogy Haynes a maga képére formálta gyerekkora divatos irányzatát, a glam-rockot, ugyanígy járt el most Szerebrennyikov is a saját gyerekkorával. Hősei néha teljesen váratlanul rajzfilmfigurákká válnak, miközben az elektricska utasai a Talking Heads Psycho Killer című számát éneklik, a leningrádi troli utasai meg Iggy Poptól a Passengert. És persze a punkok akkor sem halnak meg, ha önkéntes rendőrök verik őket agyon. Ráadásul a színészek, különösen a Naumenko feleségét játszó Irina Starshenbaum, illetve a német-koreai Teo Yoo Viktor Coj szerepében inkább nyugati sztároknak tűnnek, mint lázadó szovjet ifjaknak 1981-ből. Noha többnyire fekete-fehér képeket látunk, a díszletekben pedig a lehető leghitelesebben (vagyis roppant nyomasztóan) ábrázolják a korabeli Leningrádot, mégsem szabadulunk attól, hogy Szerebrennyikov valamiféle múltszépítéssel próbálja levakarni a korszak mocskát, méghozzá azzal az igen egyszerű üzenettel, hogy a rock and roll még a pangás éveit is képes volt virágba borítani. Más lapra tartozik, hogy miközben a vásznon Szerebrennyikov képzelete felülírja a valóságot, Szerebrennyikov valósága a képzeletet múlja felül. A film rendezője már egy éve házi őrizetben van, hivatalosan sikkasztással vádolják, nem hivatalosan „melegpropagandával”. A házi őrizetet a nemzetközi tiltakozás ellenére épp a múlt héten hosszabbították meg. A Mozinet bemutatja Legát Tibor |
