Magyar Narancs: Apád bokszoló volt, és te is nagy rajongója vagy a sportágnak. Esetleg Papp Lászlónak is?
Michael Poulsen: Róla sajnos még nem hallottam, de utána fogok nézni, mert minden érdekel, ami az ökölvívással kapcsolatos. Apám régi vágású, kemény bunyós volt, én pedig vele együtt néztem a meccseket. Sokkal többet tudtam a bokszról, mint a zenéről, mégis zenész lettem, mert elcsavarta a fejemet az 50-es évek rock and rollja, Elvis, Johnny Cash vagy épp Fats Domino, akiknek a lemezeit a szüleim éjjel-nappal pörgették otthon.
MN: A tükör előtt állva, belőtt séróval utánoztad Elvist?
MP: Inkább a tévé előtt. Van rólam egy kép, a földön ülök, Elvist nézem a tévében, és próbálom olyan feketére festeni a hajamat, amilyen az övé volt. Gyerekként megbabonázott Elvis fazonja és hangja, de zenészként sosem akartam egy az egyben utánozni. Énekesként James Hetfield, a Metallica frontembere legalább akkora hatást gyakorolt rám, mint Elvis, de mostanra, úgy érzem, megtaláltam a saját hangomat, ami érdekes módon egybeesett azzal, hogy befutottunk. Manapság ritka, hogy egy új zenekar előrukkoljon valami eredetivel, és a mi zenénkből is kikandikálnak a hatások, de a különböző források, a Metallica-féle riffelős metál, a Johnny Cashtől eredeztethető country és a tempós punk egybeolvasztásából mégis valami újszerű született.
MN: Ezek szerint csak némi eredetiség kell a sikerhez? Manapság már nem igazán születnek rocksztárok, a Volbeattel viszont pár év alatt eljutottatok odáig, hogy 15 ezres arénákat töltötök meg.
MP: Lehet, hogy maradi vagyok, de szeretném azt hinni, hogy azért lettünk sikeresek, mert azt játsszuk, ami a szívünkből jön. Ez korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek hangzik. A 90-es években egy viszonylag jól futó death metal zenekarban, a Dominusban játszottam, de egy idő után meguntam, hogy csak extrém metált írok. Ha felkaptam a gitárt, rockdalok gördültek ki belőlem, én pedig nem akartam kompromisszumot kötni, és a death metalnál maradni csak azért, mert addig azt játszottam. Azt mondták, hogy senkit nem fog érdekelni ez az 50-es évek rock and rolljába oltott metálzene, de makacs voltam, és mentem a fejem után. A kitartás és a kemény munka pedig meghozta az eredményét: a rádiók elkezdték játszani a dalainkat, a Garden’s Tale-t vagy a Fallent, a Metallica is elvitt sok helyre előzenekarnak, felfigyeltek ránk az emberek. Kellett az is, hogy jókor legyünk jó helyen, de a siker egy idő után beindít egy öngerjesztő folyamatot: ha valakinek bejön a zenéd, majd a koncerted is, az újra és újra meg akar nézni élőben, neked pedig egyre többet kell turnéznod, amihez már az is elengedhetetlen, hogy jó előadó legyél.
MN: Nem az hozta meg az áttörést, hogy az előző pár lemezen már rádióbarátabb zenét játszotok?
MP: Inkább arról van szó, hogy jobb dalszerzők lettünk, és fogósabb dalokat írtunk. Imádom az 50-es és a 80-as évek nagy, grandiózus rockslágereit, én is olyanokat akartam írni, csak nem sikerült rögtön. Az első pár lemezen még metálosabb számaink voltak, de ahogy fejlődtünk, egyre közelebb értünk a célhoz, ami pedig nem más, mint hogy jó rockslágereket, vagy ha úgy tetszik, pop-rock slágereket szerezzünk.
MN: A stílusotokkal kötöttségek is járnak. Nem érzed úgy, hogy dalszerzőként ismétled magadat?
MP: Dehogynem, csak én ezt pozitívumként fogom fel. A legtöbb zenekar sokat kínlódik, mire megtalálja a saját hangját, nekünk viszont ez már az első lemezen összejött. Mindegy, hogy hány albumot fogunk még készíteni, az alapokon nem változtatunk, mert ez a védjegyünk. Olyannyira, hogy még most is azon a gitáron játszom, mint az első lemez idején. Teljesen jogosan merül fel, hogy egyes dalaink emlékeztetnek valamelyik régebbire, de ez legalább azt jelenti, hogy van egy felismerhető hangzásunk. Manapság, amikor a legtöbb rockzenekar annyira egyformán szól, hogy meg sem lehet különböztetni őket egymástól, ezt különösen meg kell becsülni. Amikor Lemmyt megtalálta egy újságíró, hogy az aktuális lemezük pont olyan lett, mint a korábbiak, ő megköszönte a bókot, és azt mondta, hogyne szólna a zenéje ugyanúgy, amikor még mindig a Motörheadben játszik. Ha a Volbeat is bekerült abba a klubba, amibe az AC/DC, a Motörhead vagy King Diamond, akik azért ismétlik magukat, mert a saját stílusukat játszszák, az csak büszkeséggel tölt el.
MN: És mi a helyzet a közösségi médiával? Anélkül ma már egy zenekar sem érvényesülhet, te viszont azt szoktad mondani, hogy az internet kiölte a lelket a zeneiparból.
MP: Kétségtelen, hogy ha minél több emberhez akarod minél gyorsabban eljuttatni a zenédet, akkor az internet praktikus és hatékony megoldás. Ettől még az is igaz, hogy kiöli a rejtélyt a zenéből. Régen, ha az emberek bensőséges kapcsolatot akartak kialakítani egy zenekarral, oda kellett menniük korábban a koncerthelyszínre, és levadászni a zenészeket, underground magazinokat vásárolni, hogy kihámozzák belőlük az új infókat, vagy elbiciklizni egy lemezboltba, és végigböngészni a polcot az új lemezért. Rajongónak lenni olyan volt, mint amikor a helyükre passzintod a kirakós darabkáit. De az ezzel járó izgalom elpárolgott az internettel, ahol két kattintással minden elérhető. Ez nem panaszkodás, egyszerűen csak törvényszerű, hogy amit azonnal megkaphatsz, azt nem tiszteled annyira.
MN: De Elvist tiszteled, pedig róla is tudsz már mindent, még azt is, amit nem akarnál.
MP: Elvis azért rejtélyes, mert halott. Lemehetsz bármikor a klubba, ő sosem lesz ott a színpadon. Az én hőseim azok a zenészek, akiket nem látsz nap mint nap fura videókban vicceskedni. Például Mike Ness a Social Distortionből, aki a garázsában elvonulva bütyköli általában a verdáit, de ha feláll a színpadra, átvedlik titokzatos rocksztárrá. Manapság a zenekarok egyfolytában szem előtt akarnak lenni, és prostituálják magukat a figyelemért, de ezzel épp az ellenkező hatást érik el. Én nem szeretném látni mindennap a kedvenceimet, mert akkor rájuk unok. Az internet elkényelmesíti a rajongókat, de elkényelmesíti a zenekarokat is, akik elhiszik, hogy elég az online térben jelen lenniük. Mi még abból a generációból származunk, akiknek mindent kemény fizikai munkával kellett elérniük. Mivel nem tudtuk magunkat reklámozni a Facebookon, ki kellett menni az utcára, plakátokat ragasztani, fanzine-eket árulni, kazettát cserélgetni, és minden egyes klubnak a nyakára járni. Az olyan legendás bandák, mint az Iron Maiden, a Judas Priest vagy a Metallica, részben épp azért lettek legendásak, mert szétdolgozták magukat, és ez olyan hitelességet adott nekik, amitől a hírük is jobban terjedt. Szuperhősök lettek a rajongók szemében.
MN: Te érezted magad valaha szuperhősnek?
MP: Mi is szétturnéztuk magunkat az elmúlt tizenvalahány évben, de két lábbal a földön járunk, ha erre gondolsz. Ha viszont tényleg a szuperhősökre, akkor a Cape of Our Hero című dalunk klipje jut eszembe, ami arról szól, hogy minden gyerek szuperhősnek látja az apját. Én is annak láttam, és az motivált, hogy megmutassam, vagyok olyan jó, mint az én öreg harcos édesapám. Akkor fogom szuperhősnek érezni magam, ha ez sikerül. Meg akkor, ha jó apja leszek a kislányomnak.
