Zene

Végre egy társaság, végre egy koncert, amit megmutathatok az én külföldi ismerőseimnek. Nem kell a szövegét érteni, nem kell a múltját ismerni, se rokona, se ismerőse - csak úgy egyszerűen jó hallgatni meg nézni. Hallgatni meg nézni, és közben ábrándozni egy kicsit, milyen jó lehet, milyen jó lehetett volna egy ilyen társasághoz tartozni. December 12-e van, este, Korai Öröm-lemezbemutató a Katona József Színházban. Jó színház: utoljára Cseh Tamást láttam benne, és az Európa Kiadót is, valamivel korábban.

Volt először is az a hipnotikus Massive Attack-klip, az Unfinished Sympathy: fekete énekesnő, sátáni Jagger-hangminta a háttérben, végtelen pillanat, mint maga a járda, ahol méltóságteljes léptekkel halad, és miközben hallod, hogy a zene észbontó stúdiómunkával keveredett olyanra, amilyenre, a képen egyetlen rohadt vágás sincs. A korszellem azt diktálta, hogy valamirevaló klipet miszlikbe kell aprítani, ők viszont totál szembementek az MTV egyirányú forgalmával. Ettől kezdve a Massive Attack fogalom, viszonyítási pont, pont.

Fürjes Pétert ne keressük az Új Magyar Irodalmi Lexikonban. Se folyóiratok tartalomjegyzékében.

Paris Trout, miután nyolc pisztolylövéssel leterített egy fekete nőt és egy 14 éves leánygyermeket, ijedtében megőrül, annak rendje és módja szerint megöli anyját, feleségét és saját ügyvédjét, végül önmagát.

A mai ember gondolkodási és nyelvi kategóriái szerint az Újszövetség egyik központi állítása, az Ige testté lett, legalább olyan értelmetlen, mint a címünkben szereplő mondat. Northrop Frye - akit az angolszász irodalomkritika egyik legnagyobb huszadik századi művelőjeként tartanak számon, és akit kevés számú magyarországi ismerője egymás között csak "az öreg Frye"-nak becéz - páratlanul eredeti és nagyszabású vállalkozás keretei között igyekszik valamelyest eloszlatni a jogos értetlenkedést.

Az InterCom videója.

A kérdés nem az, hogy 1996 a botrányok éve volt-e - a közvélemény szemében az év belpolitikai szimbóluma alighanem a Szokai-Tocsik-ügy -, hanem az, hogy miért éppen 1996 lett az. És hogy a botrányokon kívül történt-e még valami itt idén.

Háború jobbára nem volt az idén, a viszonylagos békében volt idő, hogy összeérjenek a dolgok. Az első és a második világ például, amennyiben létezik ilyesmi, egyre több tekintetben árul el hasonlóságot, lassan már azt is nehéz eldönteni, melyiküknek kéne először gratulálni ehhez. Darabolódik a harmadik, tagolódik be Latin-Amerika, Ázsia külön hatalom, Afrikáról meg lassan el kellene dönteni, mi legyen vele.

Látszólag egy év, a gépekben azonban gyorsul az órajel: exponenciális növekedés, bazi nagy forradalom, idén már nem kell magyarázni. Az év embere a számítógép, korunk hőse a rendszergazda, a kedvenc drog az Internet. Ketchup, bomba, mangapornó: 1996, virtuálisan.

Idén csak kettő és fél évszak volt, korrekt tél, aztán azonnal nyár, majd valami gyanús átmenet. Ez az év azonban nem csak az éghajlati változások miatt volt különleges: befejeződött a váltás, a rockandroll-életformának végleg leáldozott, teljes pompájában tárult fel egy új kor, ami teljes életmódváltást követel azoktól, akik meg akarnak kapaszkodni a dolgok felszínén. Ez persze csak a zajos kisebbség, a többieknek továbbra is marad a munka és a szerelem, bíbelődés az örök dolgokkal.

A Botond elnevezésű, 18 karátos aranyórától a Honfoglalás című P. Mobil-lemez reneszánszáig 1996 minden ízében a millecentenárium éve volt. Országszerte ezernyi kulturális rendezvényt szenteltek az évfordulónak, s aki ott volt, állítja: leghangulatosabbra a kis közösségek ünnepei sikerültek. Amit viszont nagyobb szabásúnak képzeltek el a szervezők, az inkább visszafelé sült el.

Nem volt könnyű. Az év sem és az összesítés sem. Minden eddiginél több válasz érkezett be szerkesztőségünkbe: december 3-án kora délután Svájcból hozattunk lavinamentőket, az utolsó pillanatban - de három munkatársunkat azóta sem találjuk, szag után sem. Általános tanulság egyébként, hogy az olvasó alig változik, aki egyszer bekerül a listára, az ott marad. Az idei értékelés legszórakoztatóbb momentuma az erőteljes Horn-Torgyán-párviadal volt. Látni kell azt is, hogy Torgyán doktor és Clinton elnök elmozdíthatatlan, Hegyi Barbara nemkülönben. Voltak érdekességek is: az értékelés kezdetekor úgy tűnt, hogy legtöbben a barátnőjüket vagy a feleségüket tartják a legvonzóbbnak a világon. Aztán mégis: Sharon Stone. A férfiego viszont megerősödött, legtöbben szerényen magukat tartják legvonzóbbnak. Volt persze olyan huncut is, aki saját művét nevezte egy kategóriában. Nincs a listán - kevesen volt. Zárójelben a tavalyi helyezések láthatók.

Hamvas málnaszínben, dekoltáltan tűnik elő egy lágyra érett, szép szőke asszony, rázuhog a fény, az arcán béke, túl fájdalmakon és megfáradáson. Néhány taktus határozott zongorabillentés, és recsegve, fájdalmasan előzuhog a Hang. Még nem a dallam, csak a hangsúlyok, a keserűség, a feszültség, a finom ritmus, csavarosan fintorog mögötte a zongorakíséret. Aztán darabról darabra a jelzésekből dallam lesz, az érzelmi utalásokból dráma, és Marianne Faithfull a mikrofont magához szorítva tényleg örül a tapsnak. A zongora mögött fáradt arcú, rezzenetlen öltönyös úr, Paul Trueblood, belül jár ő is, valahol messze, innen kalandozza, karcolja körül a dallamokat.

"John Coleman mindeddig hat verseskönyvvel jelentkezett, Sailor´s Prayer (Tengerészfohász, 1983); Sunsnow (Naphó, 1988); Kick off, Horace! (Dögölj meg, Horác!, 1993); And Other Throws of Dice (És egyéb kockadobások, 1994); Pennsylvanian Trifles (Pennszilván picsipácsik, 1994); Hounds in the Wind (Vadászkutyák a szélben, 1995); illetőleg a közelmúltban (éppen 1996-ban) kiadatott egy hetedik verseskötetet is Bike Rodeo (Biciklirodeó) címen... Jelen kötetünk tulajdonképpen ezen utóbbi művet, az időközben botránykővé vált Jack Cole-féle Daloskönyvet tartalmazza, továbbá a The Damnation of John Coleman (John Coleman elkárhozása) című hosszabb, részben önéletrajzi véttetésű szöveget."