Úgy tűnik, az ezredfordulóig lényegében lezárul az a folyamat, amelynek a végeredménye évtizedekre meghatározza majd a Mi Hazánk társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális helyzetét. Akkorra - a negyedik szabad választások küszöbén leszünk, elvileg - feltehetően egyértelműsödik a politikai paletta, ma még létező (parlamenti) pártok tűnnek el, s vélhetően ugyanez lesz a helyzet a gazdaságban is: aki még akkor is nagymenő lesz, annak már az oknyomozó újságírók sem tudnak ártani (ámbár ez már manapság így van), nagy vagyon pedig - mivel a privatizációként eufemizált eredeti tőkefelhalmozás addigra lecseng - nemigen keletkezik. Innen nézve egyáltalán nem meglepetés, hogy az idei év egyrészt pártpolitikai, másrészt korrupció(gyanú)s botránykrónikaként írható le: 1996 annyi mocskot hozott a felszínre, amennyivel egyszerre, ilyen mennyiségben még nem találkozhatott a hon polgára.
‚
Ebben magától értetődően része van annak, hogy 1994-ben a választások abszolút győztese az egykori állampárt jogutódja lett. Ezek az emberek, az 1989 előtti funkcionárius réteg legmobilabb része, nemhogy túlélték az 1990-1994 közti időszakot (amire, különösen a ciklus elején, nem sokan fogadtak volna), de további pozíciókat is tudtak szerezni (a köztársaság legsötétebb s egyelőre föl nem tárt ügyének, az orosz államadósság rendezésének a kezdetei is arra az időszakra esnek). 1996 e helyzet egyenes következménye: a botrányok ugyanis azzal a mértékvesztéssel magyarázhatók, amely a túlhatalom következtében lett az úgynevezett szocialista elit legjellemzőbb sajátja: minden megengedett, miénk itt a tér, még (már) a látszatra sem szükséges ügyelni. (Ezt viszont 1994-ben gondolták kevesen: hogy ez idáig fog fajulni.) E magatartás fedezhető föl a Szokai-Tocsik-ügy minden momentumában: abban, ahogy a dolgok Szokai ÁPV Rt.-s igazgató korában mentek, meg abban a cinizmusban, amivel a mondott (ex)hivatalnok a parlamenti vizsgálóbizottság előtt viselkedett: a rendszerváltás utáni magyar demokrácia feje nagyot koppant ekkor a padlón, és ez nem kis dolog. Szokai Imre 1996 emblematikus figurája, az Év Hőse: ő, a hatalom legbelsőbb köreiből előpöndörödött, gátlástalan síboló, a "modern közép-európai szocialista párt" című absztrakció történelmi konkretizációja. Szomorú tulajdonképpen. A "kommunista restaurációnak" ennyi a lényege. Persze azt se rossz hallgatni, amikor különféle szocialista politikusok, tanácsadók, értelmiségiek - bár esetükben használjuk inkább a tárgyszerűbb diplomások kifejezést - fanyalognak azon, hogy mivégre is kellett ez a rendszerváltósdi, de hát hadd mondják.
Az MSZP egyfajta halvány idegenkedése a demokrácia intézményeitől abban is tetten érhető, ahogy a "tisztelt közvéleménnyel" kommunikálni bírnak: Horn és az olajgate-ben érintett, de természetesen "egészségi okokból felmentett" Dunai miniszter például fél évre hallgatási fogadalmat tesznek; virtuálisan indoklás nélkül rúgják ki az ország számos fontos hivatalnokát (miniszterek hosszú sora, a főrendőrök, az adóhivatal elnöke); Nikolits főtitoknok, miután nagy nehezen hajlandó az olajgate-et vizsgáló parlamenti bizottság kérdéseire írásban válaszolni, az anyagot legott nyolcvan évre titkosítja is - és a többi. Hogy miért? Csak. Mert semmi közünk hozzá.
‚
Kudarcot vallott az a - halványan a Kádár kori reflexre emlékeztető ("belülről reformálni!") - elképzelés, hogy az a párt, amelyik az egypártrendszer legkövetkezetesebb ellenzékéből szerveződött, majd jól szemmel tartja a szocialistákat, és baromi nagyot húz a kezükre, ha az rossz helyekre téved. Az SZDSZ vajmi keveset valósított meg abból, amiért belement e természetellenes szövetségbe. Ugyanúgy hiába küzd a kormányzati apparátussal, mint az előző kormány; a szocialisták káderpolitikában verhetetlenek. Az ÁPV Rt.-ben történtek a legjobb példa arra, hogy a gátlástalansággal és a zárt alakzatban előrajzó régi barátokkal és üzlettársakkal szemben mennyire tehetetlen volt az SZDSZ. Hasonlóan majmot csinált belőlük az MSZP a törvényhozásban is. Nézzünk egy, a párt önképe szempontjából központi ügyet: a lapzártánk utáni napokban vélhetően megszületik végre az összeférhetetlenségi törvény. A dolgok jelenlegi állása szerint ráadásul abban a formában, amelyben a kisebbik koalíciós párt ambicionálta, vagyis a törvény a többségi állami tulajdonú cégekre is kiterjed, és a MOL Rt. vezetője, Pál László szocialista párti képviselő választani kényszerül: parlament vagy cégvezetés. De a szabad demokraták tévednek, ha ezt a maguk győzelmének hiszik. Inkább arról lehet szó, hogy Horn belátta: a Szokai-Tocsik-ügy utáni közhangulatban kockázatos - tehát fölösleges - kizárólag Pál személye miatt egy olyan elképzeléshez ragaszkodni, amely az adott helyzetben csak árthat a Pártnak. (Különben is, ha Pál a MOL-t választja - s meglepő lenne, ha nem így tenne -, a szocialista érdekkörök ottani erős befolyása nem változik, s ez a fontos.) Amíg az MSZP (Horn Gyula) nem akarta, nem volt összeférhetetlenségi törvény. És mert Horn Gyula akarta, végül is lett Központi Bűnüldözési Igazgatóság; és a főrendőröket sem tudta akkor meneszteni a belügyminiszter, amikor Horn Gyula még nem akarta.
Nagyobb horderejű ügyekben az SZDSZ-nek még ennyi szava sem volt. A legújabb alkotmánykoncepcióba, nyár eleji elképzeléseivel ellentétben, az SZDSZ engedte becsempészni a szociális jogokat, és az engedményért semmit sem kapott. (Itt jegyezzük meg, hogy az MSZP-nek ez a trükkje, a júniusi alkotmánykoncepció meglékelése volt az év legaljasabb politikai húzása.) Nem lett igazi államháztartási reform sem. Az SZDSZ ugyan körülbelül ez év közepéig meglehetősen élesen vetette föl a pazarló társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolását, ám az utóbbi időben ebben a kérdésben is az MSZP vette át a kezdeményezést. Érthető: egyfelől a tb-vagyont kezelő MSZOSZ-csoportok Horn Gyulán kívül mással nem hajlandók egyezkedni, másfelől lépni - megint csak - akkor lehet, ha azt a miniszterelnök is úgy akarja. Talán akarja: a tb állandósuló deficitje kezelhetetlen, az IMF türelme véges, valami tehát történni fog, az bizonyos. Medgyessy Péter pénzügyminiszter, ha nem is olyan vehemensen, mint elődje, Bokros Lajos, megpróbál tenni valamit az éves állami költségvetést rendre felborító társadalombiztosítással szemben. Horn politikai technikáját ismerve átmeneti s legfeljebb rövid távú megoldás születik, hiszen 1998 túl közel, a tb-t uraló szakszervezeti lobbi túl erős, ráadásul - hála a Bokros-csomagnak - van is miből költségvetési lyukakat tömködni.
‚
Noha az utóbbi hónapok történései mára jószerivel elfeledtették, az év Bokros Lajos jegyében indult. Februári lemondásának éppen az a felismerése volt az oka, hogy az MSZP-MSZOSZ-elitek, illetve meghatározó pénzügyi-gazdasági tényezők közötti érdekszövetség blokkol minden olyan kezdeményezést, amely az államháztartási reform lényegi megkezdését - s aztán végigvitelét - jelenthetné. Ám maga a volt pénzügyminiszter is hibás. Nem használta ki az 1995 március-áprilisában kialakult helyzeti előnyét: a stratégiai fontosságú kérdések (például a tb-nek mint MSZOSZ-hitbizománynak a felszámolása) helyett piszlicsáré ügyekre (mint például a családi pótlék körüli felhajtás) fecsérelte energiáját. Bukása pontosan kijelölte annak a reformpolitikának a határait, amelyet egyébként a kormánypártok - az SZDSZ markánsan, de Békesi László révén az MSZP is - az indulásnál meghirdettek. Ami 1996-ra megmaradt belőle, alig több, mint a semmi. Valami elkezdődött a felsőoktatásban, és kóstolgatják az egészségügyet is, de hogy mikor lesz ebből normális ország, és hogy annak milyennek kéne lennie, nem tudja senki.
‚
A MaNcs-szavazáson az év belpolitikai botránya címet magasan kiérdemlő Szokai-Tocsik-ügy elsősorban nem a korrupció elleni harc miatt, hanem pártpolitikai szempontból kiemelkedő esemény. Ami ugyanis szeptemberig alig hihető volt, az manapság nem csupán ellenzéki po-litikusok kötelező optimizmusának tekinthető: az ellenzék ´98-ban akár győzhet is.
Pedig az év nem így indult: a Polgári Szövetségnek nevezett Fidesz-KDNP-MDF-együttműködés ügye a kereszténydemokraták ellenállása miatt még előző év végén ad acta helyeződött, március elején pedig hosszú, szívós rákészülés után a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt, az MDF baltával sújtott önhomlokára. S miután Torgyán doktor nyílt parlamenti buzizással, illetve Kossuth téri féregirtási akciójával minden eddiginél erőteljesebb ellenszenvhullámot keltett magával s pártjával szemben, úgy tűnt, a koalíciót semmi sem mentheti meg a következő választások megnyerésétől. Ám az állandósult s a közvélemény nagyobb része számára csak a nagyobb koncért való marakodásként értelmezett koalíciós torzsalkodások, Horn Gyula rendszeres rögtönzései meg a Szokai-Tocsik-affér megfordította a szeleket.
A kisgazdapárt relatív felfutása 1995-ben kezdődött, 1996-ra pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZP melletti legnagyobb párttá nőtte ki magát. Szimpatizánsai a katekizmusra meg a pályaudvari vendéglők hajnali törzsközönségének eszmevilágára emlékeztető közérthetőségét, egyszerű szavú ("há´ komcsik ezek") és egyértelmű koalícióellenességét díjazzák. A kisgazdapárt - hagyományos, idős és vidéki publikumán kívül, amelynek egy része azzal együtt is csak az FKgP-re hajlandó szavazni, hogy Torgyánt komolytalan pojácának tartja - idén megszerezte a vándorszavazók jelentős hányadának rokonszenvét: azokét, akik 1990-ben az MDF-nek, 1994-ben meg az MSZP-nek nyerték meg a választást. A tradicionális magyar szélsőjobbnak - s ezen nem a Szabó Albert-féle nyilasokat, hanem például a Fradi-pályán zsidózó kispolgárság nem elhanyagolható tömegét értjük - sem marad más választása, mint Torgyán: Csurkáék kifulladtak. A Vezér alkatának e közeg képviselete felel meg a leginkább, ugyanakkor Csurkával ellentétben mintha érzékelné, hol húzódik a parlamentarizmus kereteibe még beleférő jobboldali radikalizmus határa. Amikor Torgyán március 15-i nyílt színi uszítása után a párt népszerűségi indexe statisztikailag is jelentős mértékben csökkent, a kisgazdák képesek voltak bizonyos következtetéseket levonni: Torgyán néhány hétre visszafogta magát, majd, noha demagógiában továbbra is verhetetlen, visszatért a jól bevált, inkább röhögést, mint félelmet gerjesztő trükkjeihez: Vitéz Lászlóként látja őt a mi népünk, ki nagymamucikája báli legyezőjével csépeli a kommunista ördög rút buciját.
‚
A pártpolitikai mozgások tekintetében azonban 1996 a Fidesz éve. Úgy tűnik, előretörésük jövőre is folytatódik, s valószínű az is, hogy a fiatal demokraták jelenlegi népszerűségi mutatói egyértelműbbek, mint az előző ciklus félidejében. Összejött nekik minden: a riválisok sorra kidőltek mellőlük. Márciusban az MDF esett el, mint Für Lajos, s a KDNP-ben tavaly év vége óta folyó s egyre élesebb belső hatalmi harc végül szétforgácsolja a kereszténydemokratákat is. Orbán Viktorék ezt pontosan felmérték: a kereszténydemokrata törzsközönség becserkészéséért tett tudatos s e körökben visszhang nélkül aligha maradó fontos lépés volt az a december eleji konferencia, amely a Katolikus Püspöki Kar körlevelét s a Fidesz vitairatát méltatta. Ami biztos: a hajdani MDF és a KDNP értelmiségi bázisának java a Fideszt és Orbán Viktort elfogadta.
A fiatal demokraták arra spekulálnak, hogy az általuk elképzelt "mérsékelt jobboldali" szavazónak, ha le akarja váltani a szocialista-liberális kormányt, nem marad más választása, mint ők. Innen nézve az MDF és a KDNP térvesztésével megnyílhat az esély az "európai jobbközép párt" előtt, a Fidesznek a szövetség érdekében ugyanis nem kell engedményeket tennie olyan pártoknak, amelyeknek Lezsák Sándor vagy Giczy György az elnökük. Persze ha Orbán Viktor saját magának tesz engedményeket, akkor az bír olyan lenni, mintha Giczynek vagy Lezsáknak tenné őket. A Fidesz bedarálta az ellenzéket: MDNP-s és Giczy-párti KDNP-politikusok mondogatják újabban, hogy a Fidesz nem csupán a "nemzeti liberális eszmeközösség" miatt biztatta (biztatja) Szabó Ivánékat meg most Latorcaiékat kitartásra és a harc végigvitelére, hanem számításból. Ügyes. Antall József csettintene.
‚
Jól teljesített az ellenzék a parlamenti tényfeltáró munkában: kiszúrták maguknak az orosz államadósság, a Co-Nexus meg a Szokai Imre ügyét, és szorgalmasan ugrálnak is rajtuk. Az állandó bizonyítási kényszer azonban számos esetben nettó demagógiát eredményez. És most nem Torgyánról van szó, hanem például a rendőrtábornokok menesztése kapcsán elmondott Szájer-beszédről, amelyben a Fidesz frakcióvezetője azzal magyarázta Pintérék leváltását, hogy a rendőrök, úgymond, túl messzire jutottak a Tocsik-ügy felgöngyölítésében. Az egyik leglátványosabb összellenzéki önbutítást azonban a magyar-román alapszerződés rendkívüli szeptemberi vitanapján, majd most, a ratifikációkor mutatták be az érdeklődőknek. Az alapszerződés aláírása előtti, szeptemberi nemzetmentő és -féltő beszédek többségéről bebizonyosodott, hogy hülyeségek, és hogy az őket előadó művészeknek fogalmuk sincs semmiről. Nem jött be az, hogy Horn Iliescut segíti ezzel újra hatalomhoz, nem jöttek be az RMDSZ végső összeomlásáról szóló próféciák, az új román államelnök még az egyházi javakat is visszaadhatja, és végül nem kis mértékben az alapszerződés tényének következtében (no meg persze főként az RMDSZ figyelemre méltó politizálásának következtében) magyar nemzetiségű tagjai vannak az új bukaresti kormánynak. Ami kelet-európai kontextusban egészen fantasztikus fejlemény. Ezek fényében a fideszes Németh Zsolt államférfi ama felszólalását, miszerint mondjon, ki mit akar, az alapszerződés akkor is Horn Gyula elvtársi segítsége volt Iliescu propagandájához, a megátalkodott hülyeség régiószerte párját ritkító darabjának tekinthetjük (pedig mennyi a hülye errefelé, te szent isten). Jeleznénk még, a miheztartás végett, hogy ha a Fidesz 1998-ban kormányra kerül, Németh á. f. feltehetőleg fontos kormányzati poszthoz jut majd a "kisebbségi vonalon". (Hacsak nem a koalíciós partner Kávássy Sándor kapja azt - csak vicceltünk.)
‚
De 1996 nem csak a pártpolitikáról, hanem a civil szféráról is szólt: emlékezetes és le nem zárt vitákat kavart a nonprofit törvény tervezete (amelynek során tisztes vagyonátmentésben megőszült egykori ifjúkommunisták kérték ki maguknak igen határozottan, hogy az állam belepofázzon civil alapítványukba), és a koalíció sokat tökölt a személyi jövedelemadó egy százalékának felhasználása körül is. Végül mégis maradt az állami költségvetés mint a történelmi egyházak finanszírozásának forrása: az egyházaknak inkább nem kell a hívek adója (adott esetben: pluszban sem), csak ne derüljön ki, hogy hányan (feltehetőleg: milyen kevesen) támogatnák őket.
Politikailag megerősödött, anyagilag némileg konszolidálódott a civil szféra, a társadalom önszerveződése, egyre többen állnak ki jogaikért, a pedagógusoktól kezdve az állatvédőkig - de százszor el kell mondani, hogy semmmiképpen se soroljuk ide a "civil" logóval operáló politikai manipulátorokat, Szöllősi Xénia Istvánnétól kezdve az ál- és "reális" zöldeken, hatalompolitikai egészségvédőkön, Barabás Béketanács Miklóson át egészen Balaton Kisgazdaszövetség Péterig.
1996 kétségkívül a média és törvényének éve is volt - so what? Feltűnt valakinek? Januárban életbe lépett az, amire annyira várt már mindenki, hogy mire meglett, már nem is örült neki; persze ami ma médiatörvény, az nem egészen az, aminek indult. "Bebetonozódás" volt az év egyik kulcsszava, és aki egy kicsit is betette a lábát a száradó betonba, mind nyomkodta a kavarógép gombját: kuratóriumok álltak fel, bizottságok pofáztak bele, pártok jelentettek fel, civilek sorsolták ki egymást Európa Házhoz méltatlan módon.
A közszolgálati gondok egyik gyökere, hogy valami katasztrofális oknál fogva mindenki félremagyarázta a pártatlanság fogalmát, lásd még: hírműsorok pártpolitikai, paritásos alapon történő kiegyensúlyozottsága, ilyenek, teljesen a 90-es csurkai médiafilozófia nyomán. Az Országos Rádió- és Televízió Testület és "panaszbizottságának" pártküldöttei, ezt határozottan állíthatjuk, nem műsorcenzorok, hanem a részvénytársasággá alakult két közszolgálati médium felett álló társadalmi ellenőrző szerv tagjai. Mint arról az önmagára egyre érzékenyebben figyelő sajtó többször írt, sem ők, sem az MR és az MTV közalapítványának kuratóriumai nem szólhatnak bele műsorba, és pláne nem feladatuk, hogy valami múló pártelnök közérdekű feljelentésére ugorva lebasszanak szerkesztőket, műsorvezetőket. Tény azonban, hogy kínos kis kompromisszumok után Peták István lett az MTV elnöke, Hajdú István a Magyar Rádióé, és annak rendje és módja szerint meg is kezdődött a visszarendeződés. Vagy: az oda. Petákról nem tudni pontosan, a Maszop csapatában focizik-e, vagy épp ellenkezőleg: mondják, még Pálfy G. munkavállaló is feltámadhat a keze alatt, olyan erős neki a kisugárzása. Márpedig a jövő évben mindenki a választásokra izzít már, és nem lesz mindegy, hogy ki és mire használja majd a tévét.
Meg minket.
- bojtár, bundula, seres -
