1996 meghozta a nem várt, de várható áttörést a tudatmódosító szerek frontján, kiszorult a piacról a marihuána, már csak unatkozó családanyák és kiveszőben lévő újságírók fogyasztják jobbára, másodlagos szer lett, amit csupán arra használnak, hogy csillapítsa az egyéb anyagok kiürülésekor jelentkező feszültséget, viszont tarol
az XTC és a speed,
soha nem látott mennyiségben borították be az országot, csinálják itthon, hozzák kintről, a legkisebb településeken is beszerezhető. A minőség persze ingadozik, kiszámíthatatlan, de ez senkit sem zavar, szedik, szívják, isszák, lövik a kamaszok, adandó alkalommal belehalnak, sokszor pedig nem. Kevesebb figyelmet kapnak az ópiumszármazékok, elsődlegesen persze a heroin, hiszen ezen szerek használói kerülik a feltűnést, elvannak csendben, míg meg nem halnak, vagy le nem buknak egy elvonásban elkövetett rablási kísérlet közben. A tendencia mindenesetre ijesztő, mi is csak állunk hülyén, nincs nagyon ötletünk azon kívül, hogy pontos és hatékony felvilágosítással megpróbáljuk legalább életben tartani azokat, akik már úgyis csinálják, hogy ne a tudatlanságukba haljanak bele, és legyen idejük esetleg meggondolni magukat.
A szórakozóhelyek átalakulása pontosan követi a fenti tendenciát, a nagyobb komplexumok egyszerű DJ-cserével átálltak a rave- és house-partikra, a kisebbek tönkrementek, egy-két kivételtől eltekintve be is forrasztották a sörcsapot, az újak pedig eleve ezekre az igényekre bazíroznak. Tartja még magát a Libella vagy a Blueskocsma, de aki kaszálni akar, az befedi a Csillaghegyi strand nagymedencéjét és energiaitalt csapol reggel hatig, aztán továbbáll, keres egy még extrémebb helyet. Állandó helyet nyitni veszélyes, védelmi pénzt szednek, esetleg felrobbantják a 96-os divat szerint.
Két-három napos acidpartik zajlanak több ezer fős részvétellel, egyre jobb DJ-k növik ki magukat, lézer, pszichoperformance, tűz, hóesés és minden, ami belefér. A nyarat tulajdonképpen végig lehetett volna csinálni úgy, hogy partiról partira jár az ember egyetlen pihenőnap nélkül. Ezt érdemes megjegyezni, mert nem lesz még egy ilyen.
A gyorsulás azonban nem maradt meg a tánctermek és katlanok keretein belül, az aranyozott ifjúság kitört a közutakra, hogy ott bizonyítsa, mire képes alatta a vas. Kezdeti Tilos Rádió-s időket idéző hajszákkal szórakoztatták az újságírókat, majd amikor egyértelművé vált, hogy márpedig a nép
gyorsulási versenyeket
akar, és ebből nem enged, élelmes vállalkozók legális keretek közé terelték az egészet. Ezzel valószínűleg sikerült a TeleSport kis színesei közé bepasszírozni a dolgot, amennyiben nem merül fel a lehetőség arra, hogy valaki rettenetes sokat keressen a versenyeken.
Míg a feltuningolt autókat a gyorsulási versenyek esetleges megszűntével közlekedésre is lehet használni,
a harci kutyáknál
a helyzet kissé bonyolultabb, mert igaz, hogy szerencsés esetben nevük hallatán odamennek a gazdihoz, esetleg még az eldobott kopjafát is visszahozzák, de valójában csak arra jók, hogy szétmarcangolják egymást, esetleg a gyanútlan nyugdíjasokat. Így a kutyaviadalok divatjának leáldozása nehéz döntés elé állította a tenyésztőket és tartókat: vagy életük végéig etetik az egyre szenilisebb és cikibb állatokat, vagy csöndben lemészárolják őket. Némileg ismerve őket, inkább az utóbbi megoldást tartom valószínűnek.
Ez az év azonban nemcsak a harci kutyák fénykorának végét jelentette, hanem sajnálatosan a flipperekét is. Egyre kevesebb kocsmában lehet flipperezni, a nagy helyet foglaló és viszonylag kis hasznot hajtó gépeket felváltották a sikkesen fal mellé sorakoztatható nyerőgépek, póker- és gyümölcsautomaták. Itt nincs mit tenni, csupán kedvezményes áron beszerezni egy kiöregedett gépet és felállítani otthon vagy a munkahelyen.
Idén kiderült,
miért is jó magyarnak lenni
A testkultúrfelelősök egészen a megnyitóig olimpiában utaztak, a "ne bocsátkozzunk jóslatokba" kezdetű mondatok általában úgy értek véget, hogy "tizenöt-húsz arany", miközben a mosoly-vágóhídra terelt veterán bajnokok vegyültek ifjú reménységekkel. Schmidt Pál jelenléte állandósult a képernyőn, az atlantai repülőjegyért zajló megyék közötti vetélkedőn majdnem tettlegességre került sor, sőt legyártották a "Vigyázat, dicsőség" KRESZ-tábla prototípusát. Aztán eljött a várva várt Nagy Játék, amiről pillanatok alatt kiderült, hogy nem nagy és nem is játék, csak egy disneylandi koreográfiát alkalmazó, véresen komoly, gigantikus live show, ahol a szerencsésebbek is legfeljebb Miki egér vagy Pluto kutya szerepében dicsőülhettek meg két reklám között.
De a hét aranyérem mégiscsak hét aranyérem, még akkor is, ha fátyolos szemű edzők kényszerültek eszméletlen hülyeségek kimondására magyarázat gyanánt, miközben az igazi szégyent nem is ők vagy a sportolók, hanem a magukat riporternek álcázó tévéalkalmazottak jelentették, kiegészülve Cserhalmi Tyutyu reklámszerződésből fakadó fejeskedéseivel. A valódi botrány ez volt, nem a sportlövők vagy a női cselgáncsozók szereplése, az pedig már fel sem tűnt, hogy az olimpikonok közül természetesen
a focisták
égtek a legjobban. Hiába voltak szimpatikusak és majdnem egyenrangú partnerei Nigériának vagy Brazíliának, a későbbi bajnoknak és a harmadik helyezettnek, a búcsúmeccsen Japán a 90. és a 92. percben lőtt góljaival megfordította az eredményt, és ezzel lenullázta a csapatot. Azok pedig, akik ezt a válogatottat tekintették a legvalószínűbb fénynek az alagút végén, ugyanúgy leszállhattak a felhőről, mint a Fradi Bajnokok Ligája-szereplését követően, és elkezdhettek reménykedni a nagyválogatottban, a kirúgott Mészöly Kálmán (Nigéria?) helyére lépő Csank János csapatában, amely - a kínos zakók mellett - nyerni is tudott, ráadásul tétmeccseken.
A hazai klubok bajnokságnak nevezett bohózatán ismét a Fradi szerezte meg az első helyet. Az NB II-ből fölkerült negyven-ötvenvalahány év után a III. kerületi TVE, úgyhogy az őszi műbalhésorozaton már nyolc fővárosi csapat indulhatott. A budapesti túlsúly a Magyar Labdarúgó Szövetség avantgardistáinak is megmozgatta a fantáziáját, az NB I létszámát tizennyolcra emelték, sőt egy laza mozdulattal eladták a bajnokság nevét kizárólagos tabellahasználatra a Raab Karchernek.
A Ferencvárost
és néhány regionális villongást leszámítva, általános érdektelenség kísérte a legtöbb csapat szereplését, így aztán nem csoda, hogy az év legjellegzetesebb eseménye az volt, amikor egy elégedetlen szurkoló nemes egyszerűséggel betörte az Újpestről átigazolni kívánó Egressy orrát, mivel a csatár húszmilliót kért Megyeri úti szerződésének meghosszabbításáért.
A szociális érzékenység ilyen jellegű agresszív megnyilvánulása valamennyire túlmutat a labdarúgáson, de hogy ne csak negatívumokat említsünk, kellemes meglepetésként könyvelhetjük el, hogy a magyar futballisták elkezdtek leszokni a több mint húsz évvel ezelőtt Ebedli és Törőcsik által meghonosított "futásban, fejelésben, fésülködésben nem zavar" frizurákról. Illés Béla és az újpesti Wéber szinte utolsó mohikánoknak tekinthetők, máskülönben viszont sosem látott variációsorozat jelent meg a pályákon az öcsi-hajtól (Telek, FTC) az apródon át (Horváth Ferenc, FTC) egészen a loboncig (Hamar, MTK) a legkülönbözőbbek. A legnépszerűbbnek mégis a jobboldali fiatalok-Vialli-Simon Tibor-tengely ismeretterjesztő munkájának köszönhető bőrfejű-megnyilvánulások.
Említést érdemel továbbá az MTK páratlan őszi menetelése, a közhangulattal ellentétben ma sikerült először egy csapatnak időlegesen veretlennek maradnia, mínusz egy antikvárium eredménnyel.
Valahol a begyorsult nullásgépek hozadéka a
baseballsapka és a bőrmellény
elképesztő kommercializálódása, de az év végére már a bőrnadrág is nagyon feljött. A lófarok és flaneling már-már tévedésnek tekinthető, a körszakáll viszont tartja magát, főleg a Német Nemdemokratikus Szövetségi Köztársaságból importált tévévetélkedők műsorvezetőinél és a Közterület-fenntartó Vállalat kommandósainál. Az év öltözködési szenzációja azonban mégis a püspöklila, almazöld és párducrózsaszín öltönyök eltűnése, amit viselőik diszkrétebb színű (fekete, szürke, sötétkék), ám feltűnően rossz szabású kétsorosokkal váltottak ki. A közép- és felső osztály körében röhögés nélkül felvehető egysoros, háromgombos öltönyök térhódítása egyelőre várat magára.
Miként egy férfi,
egy üdítőital népszerűsége is függ az üveg esztétikai alakjától, a rajta lévő matricától, és hogy a színek passzolnak-e a tegnapról megmaradt babfőzelékhez. Csak az nem számít, amit az ember megiszik. Ezt használták fel azok, akik az 1996-os évben a legnagyobb néphülyítő játékok egyikét újra divatba hozták. Kezdetben volt a Márka-kupakok gyűjtése, most már elég kirakni a répát, aztán irány Atlanta. A játék végén megkeseredett arccal gyalogolhatunk nagy zsák színes kupakunkkal oda, ahova legszívesebben azokat küldenénk, akik újra hülyét csináltak belőlünk.
A homokos tengerpart hazájából importált brazil filmsorozatok üde színfoltjai
a szappanoperák
sokaságának. Az egzotikus sorozatok előnye, hogy a húszórás napsütés és a korlátlan mennyiségű statiszturista lehetővé teszi, hogy lóbadzset alapon, a geostratégiailag adott pálmafás háttérrel végtelenségig folyhasson a nyál.
Az evésben sem voltunk lassúk az idén, olyannyira, hogy legtöbben képtelenek rá visszaemlékezni, mi volt az a szilárd táplálék, amit utoljára magukhoz vettek. Otthon
hirtelenlevesek fortyogtak
a fazekakban, a mirelit felett végképp győzedelmeskedtek a granulátumok, egészen a vidéki rokonok disznótoros csomagjaiig. A porevőket csak az újra felbukkant és meglehetősen olcsó bácskai, vérsajt és tepertőkrém tántoríthatta el. Evési idő hiányában megposhadtak a hűtőkben a kartonszámra vásárolt zsír- és joghurtmentes joghurtok, viszont esti éheket gombamód szaporodó multikulturális, leginkább kínai gyors- és méggyorsabb éttermekben lehetett enyhíteni. A lakosság táplálkozására vonatkozó kurrens táplálkozástudományi jelentések szerint a magyarok életmódja nem alkalmas az egészség megőrzésére, és erre már csak azért is érdemes odafigyelni, mert ez a tény a hatvanas évek óta alig változott. Derék- és csípőhányadosa szerint 20-25 százalékunk túlsúlyos, ami azt jelenti, hogy zsírból és fehérjéből jóval többet eszünk titokban két gyorsleves között.
Miközben száguldunk, csakis mobiltelefonon vagyunk képesek érintkezni embertársainkkal, ráadásul anélkül, hogy ennek a hirtelen támadt divatnak az udvariassági játékszabályait valaha elsajátítottuk volna. A föld alatt nincs energiamező.
Hihetetlen mélységeket,
magasságokat, távolságokat és mennyiségeket múlunk alul és felül. A koldusok egyre többen vannak, egyre igénytelenebbül néznek ki, és egyre csökken az átlagéletkoruk. Visszatértünk a századelőhöz a gyermekek megnyugtatását illetően, a kolduló anyák mákteával, illetve pálinkás kenyérrel bírják türelemre vacogó és éhes gyermekeiket. Így ülnek a kövön az egyre magasabb talpakon kopogó cipők között. A magas talpú cipők tulajdonosai többnyire nők, akik még ezekkel a talpakkal sem haladják meg egy sudár afrikai teknős vertikális csúcsát. Emiatt jöttek talán divatba az alacsony pasasok. Gólyalábú, hosszú combú nők és legalább tíz centivel elmaradó párjuk extravagáns látványa kevert egy kis színt az unalmas cyberdivatreklámoktól zsúfolt kirakatsorok utcáinak forgatagába.
Aki kicsit emeltebb fővel jár, annak nem kerülhette el figyelmét az óriásplakátok témaváltása sem. Egyre veszettebb dolgok kerülnek fölénk. A reklám a gigantománián kívül a rémálomlátomásokban teljesíti ki magát. Pitbullba harapó kedves iskoláslányok/-fiúk, a cigarettát taposó lánctalpas bakancsok uralkodnak. Cigarettázni egyébként egyre egészségesebben lehet, egyrészt piacra kerültek a lightok, superextralightok és a superextrahiperlightok amellett, hogy a bostonifojtogató-típus, azaz az egyre hosszabb papírba töltött szemét is reneszánszát éli.
A trendnek megfelelő
színek a fekete és az ezüst, tekintettel az apokalipszisre meg a sebességre, mert ezek gyorsulás közben is jól mutatnak és elég egyértelműek.
Persze vannak pozitív tendenciák is, például a menedzser-alkoholisták egy jelentős rétege végre átváltott a szokásos sör-töményről a borra, amiben ez a szerencsétlen ország megint kezd felkapaszkodni. Meglepő, de Magyarországon ismét lehet rendes borokat kapni, iható, élvezhető italokat, amit szőlőből készítenek. Lebegjen ez az idea előttünk, ahogy elkezdjük a következő rettenetes évet.
Parkinson-kórus
