Vannak örök dolgok, olyan kocsmák, nõk vagy mûsorok, amelyek sohasem változnak, nem hagy nyomot rajtuk, hiába inal felettük a csermelyléptû idõ, akár évek múltával is beléphetünk, becsengethetünk, bekapcsolódhatunk, ugyanazt kapjuk, mint egykoron. A Ki nyer ma? ilyen, már gyermekkoromban is ez jelezte az edédidõt, majd hosszú, rádió nélküli évek után újra rátaláltam. A Déli Krónika után általában nem kapcsolja ki az ember a rádiót, hagyja, hadd szóljon, mintegy jöjjön, aminek jönnie kell, és ez a Ki nyer ma?. Aki kérdez: istenem, nem lehet más, mint Czigány György, és aki válaszol: X. Y., a VII. kerületi önkormányzat elõadója, mint már annyiszor, tényleg, õ volt, aki három hete is nyert egy nagyon szép koncertre szóló belépõjegyet.
A mûsor játékosai évtizedek óta ugyanazok, posztjuk erõs, mint az elsõ titkári állás, csak haláluk után kerülhet más a helyükre, addig viszik a lemezeket, jegyeket és a megalázóan kevés pénzt, amit itt nyerni lehet, de nem ez a lényeg, nem a pénz, hanem az a pár perc nyilvánosság, amelyben a bénán hallgatózó ország tudomására lehet hozni, hogy õk igenis tudják, ki játssza, énekli, szerezte az aktuális mûvet, és ez nem semmi, mert felnõttünk itt jó néhányan, akik csak nézünk hülyén, fogalmunk sincs a szerzõrõl, és a Diótörõn, az V. szimfónián és a Requiemen kívül nem ismernénk fel semmit. Jó hallgatni õket, még ha keringenek is a pletykák bundákról, levajazott válaszokról, jó, mert egy kiveszõben lévõ faj utolsó képviselõi õk, egy kihalóban lévõ vetélkedõvel egyetemben.
Para-Kovács Imre
****
"Elég, ha annyit mondok, a helyzet változatlanul fennáll. Cicely eposzba illõ éjszakája már tizenhetedik napja tart, és feltartóztathatatlanul menetel tovább."
Így szól dr. Fleishmann részidõs alvásneurológiai jelentése az alaszkai kisváros legújabb törzsi baromságáról, mégpedig arról, hogy ebben a városban egyszer csak nem tudnak többé aludni az emberek. Hiába énekli el nekik Chris, a rádiós minden éjjel a Jó éjt, bikus kezdetû altatódalt, úgy hajnali négy körül már mindenki a Téglásban múlatja az idõt, ahova számos újabb szakácsot és felszolgálót kell szerzõdtetni, mivel senki nem bírja a végtelenített fasírtsütést. Unalmukban úgy kifosztják Ruth-Anne könyvesboltját, hogy végül csak Henry Kissinger visszaemlékezéseibõl marad egy példány, ezért akad, aki a turmixgép használati utasításának olvasására fanyalodik.
A várost elhagyni nem lehet, mert azonnal rájuk törne az alvás, amely még a ritkán becsapódó mûholdaknál is jobban veszélyeztetné testi épségüket. Nem tudni, mi okozza az eszmélet anomáliáját, a felerõsödött napfolttevékenység vagy lelki okok, de az tény, hogy a posta forgalma az alvás nélkül eltelt napok számával egyenes arányban nõ. Mindenki levelet ír távoli barátainak, családjának, pszichiátriai intézeteknek vagy a NASA-nak, esetleg buggyant levéljáték-láncokba bonyolódik. Ezekbõl a felbecsülhetetlen értékû jegyzetekbõl vázolódik számunkra újra a tévésorozatból megismert szereplõk kapcsolatainak hõbörödött pókhálója. Mert a világnak ezen a részén még az elülõ kiscsibékbõl is sas meg hóbagoly lesz, nem csoda, hogy az emberek kivetkõznek magukból a zord körülmények között. Különösen, ha a nap befejezésének és újrakezdésének normális ritmusa sem mûködik.
A szappanopera-paródia könyvbeli változata ponyvaparódia, egy alaszkai tó fagyos tükrébe karcol torzképet a túlzó és a valóságtól elrugaszkodott hollywoodi álomgyárnak. Vajon miért van, hogy kevesek kedvence lett mégis? Végül is Minnifield sem látta még elég fejlettnek földünket a Mercury ûrkabinjából, ezért lett belõle neurotikus magánhírközlõ Cicelyben.
- sisso -
Fáma könyvkiadó, 249 Ft, 223 oldal
****
Ha barokk zene, akkor az angol modellt tekintsük egyedül mérvadónak. Etalonnak ott a King´s Singers és a Gardiner-féle Monteverdi kórus. Magyarországon és világszerte mindenhol a klasszika elõtti zenék, a barokk és reneszánsz elõadásmódja az elmúlt évtizedekben elnehézkesedett, hömpölygõvé vált. E korok azonban, finom kis képzavarral, most reneszánszukat élik. Az elõadók közül egyre többen szakosodnak barokkra, míg az állami zeneoktatásban, a Zeneakadémián, e kor énektechnikája és hangszerkezelése még mindig üldözendõ. Ezért jó példa, ha egy évtizedek óta fennálló amatõr vagy inkább félprofi együttes nem ragaszkodik a begyöpösödött hagyományokhoz, hanem halad az új divattal, jelen esetben visszatér a múltba.
A Budapesti Monteverdi Kórus karácsonyra kiadott CD-je kizárólag a névadó mûveit tartalmazza. Az évek óta meglévõ repertoár ebben az évben bõvült néhány új darabbal. Ilyen a címadó Gloria is.
A reneszánsz végét és a barokk elejét jelentõ Claudio Monteverdi nem csak operában alkotott nagyot. Mûveinek jelentõs részét egyházi ihletésû darabok teszik ki. A szöveg szinte szóról szóra meg van komponálva, a zene tele szófestéssel, felkiáltásokkal, deklamálással.
Az eddig nem túl korhûn, a capella elõadott darabokra a kórus most fúvósokkal és continuóval bõvült. Monteverdi a híres Vespróba két Magnificat-tételt is komponált: ezek közül az egyik szinte semmilyen felvételen nem szerepelt eddig. A két szoprán szólista, Krasnyánszki Tünde és Bodrogi Éva épp kellõen manírosak e mostohán kezelt tétel szólórészeiben.
Monteverdi nem forog a sírjában, sõt még kicsit ki is húzza magát.
Boromisza Dóra
Karnagy: Kollár Éva
*****
A TÁP Színházat azért szeretjük, mert a néhai Tilos az Á kultúrörökségének egy része, amelynek szeletkéit szinte csak a Tilos Rádió és a Vákuum TV õrzi még szerényen, meg annak a néhány embernek a zenei ízlése, szókincse és italozási szokásai, akik a kezdetektõl ott élték társadalmi és kultúréletüket. Már akkor is meglepett a Tilos az Á Pinceszínház néhány vakmerõ elõadása. Azzal a céllal készültek, hogy szélsõséges emóciókat váltsanak ki nézõikbõl. És mi történt? A hálátlanok egy másodperc alatt kimásztak a pince homályából a felsõbb szinti pultokhoz. Emlékszem, egyszer hangosabban röhögtem, mint az elõadók, akik saját magukon szoktak elõadás közben, a Füves mesék premierjén. Így nagy közönséget sikerült toborozni és rekeszizomgörcsbe fullasztani a további elõadásokat.
Most komolyabb a munka, Homérosz- és Csáth-feldolgozások, de Vajdai rendezése még mindig több, mint bizarr. Ihlette õt kép, hang, fény, és hagyja elhatalmasodni mindezt meg vonzó elmebaját a darabokon, így téve gyakran nézõellenessé a színházat. (Következõ rendezésében, amelyet szintén a Merlinben mutatnak be, magát a virtuális valóságot alkalmazza színpadra. Hát persze.)
Az elidegenítés munkavédelmi elõírásainak sajátos értelmezése szerint Odüsszeuszt szuperhõssé változtatja: az ithakai kalandor, mint a Silversurfer egy videóklipen, bejár teret, idõt és lelki dimenziókat a magányos könyvtáros (Tóth Jocó) és a görög rap férfikórus narrációjával. Kísérik még kamerák, zene, nõ, Küklopsz szörnyû ûrbéli tekintete (Vécsei Tibor) és egy bátortalanul kibontakozó taps a végén.
- sisso -
Rendezte: Vajdai Vilmos
*** és 1/2
Az amerikaiakat szeretjük, mert azok politikailag korrektek, kisebb testi hibákon, hacsak nem a sajátjuk az illetõ, játszi könnyedséggel lesznek úrrá, náluk öt ember közül minimum egy vagy roki, vagy vak, vagy kínai, vagy például néma, de annyira, hogy sikítani se nem tud, ami 1 rendkívül súlyos eset, olyan súlyos, hogy még a fiziológia tudománya se ismeri. Csakhogy Amerika nemcsak a Harvard Egyetem patológia tanszékének, de Walt Disneynek is a hazája, ami sok mindent megmagyaráz, talán többet is, mint szeretnénk.
Mindjárt például ezt a filmet, amelynek posztszovjet Moszkvájában Pobjedák járják a zilált viszonyok éjsötét labirintusát, ahol a gengszterbandák valóságos Volga-konvojjal kerülik a feltûnést, Moszfilm-stúdióban Lenin elvtárs kísért, egyébként is mindenki trabáljnüj csilavék, minden artyisztyikúsan róhad, mátyuska fjószjerepljom rabótálá KGB-nél, és egyáltalán, rémes.
Becsületére legyen mondva a filmnek, hogy nem jobb Amerika sem, férfija többet nyivákol, mint a Nõszövetség kongresszusának zárónyilatkozata, nagykövetét, méghozzá tehát a moszkvait, ami pedig elvben bizalmi állásnak számítana, bárki megmalmozhatja, még olyan pitiáner bûnözõk is, akik ebben a filmben basztatják szegény néma tanút, aki, ha beszélni tudna, nyilván azonnal mindent elmondana az elsõ rendõrõrsön, és akkor fuccs volna ennek a filmnek, ami abból az ötletbõl indult ki, hogy nem tud beszélni, és innen nem jutott el egész egyszerûen sehová. Hogy nincs megírva, azt elnézné még az ember, volt már olyan, hogy rossz könyvet mégiscsak megmentett egy rendezõ, egy operatõr, esetleg a színészek, itt azonban a rendezõ egyebet nemigen tett, mint levezényelte a dolgokat, színészvezetésre nem jutott ideje, pedig ezeket a színészeket gondosan vezetni kellett volna, kézen fogva, kifele a szakmából, aztán odakint maradni velük együtt, amíg meg nem tanulják, ha nem is a szakma mesterfogásait, akkor legalább az alapokat, vagy ha azokat sem, akkor legalább azt, hogy a filmbeli Moszfilm-stúdióban azért készült egy s más, legalább meg lehetett volna nézni valamit a termésbõl, vagy legalább megtanulni oroszul annyit, hogy jop tvoje maty, ami nyomdafestéket talán nemigen tûr, de mindenképpen jobb szórakozás ennél a filmnél.
- kk -
**
Az Anima Sound System Shalom címû lemezérõl magas jelzõk kíséretében regéltünk úgy egy éve ezeken a hasábokon, nem kezdem elölrõl a sztorit. Elég annyi: néhány egészen különbözõ indíttatású ember találkozott ebben a zenekarban, és lassacskán évrõl évre megörvendeztetnek bennünket valami olyan zenei esszenciával, amilyet senki más nem csinál ebben az országban.
Elsõ kazettájuk, a 001/1994 szabadon áramló kísérletei után a Shalom album megnyugtató volt finom reggae- és egyéb népzenei íveivel. A Hungarian Astronaut, mint remek címe is jelzi, még távolabbi tájakra evez. A reggae szinte már csak nyomokban fedezhetõ fel, átadja helyét a triphop-, drum ´n´ bas- és house-techno-ritmusoknak, zenei és hangzástereknek. Mindezekkel együtt az Anima-látásmód továbbra is tetten érhetõ, ami elsõsorban a magyar népdalkincs szerves beépülésének, énekesnõjük csodálatos hangjának és persze a klarinétnak köszönhetõ; vagy egyszerûen annak, hogy az Anima tagjai mindennél többre becsülik egymás megértését, hiszen nem mindennapi felállású ez a csoport, jól megfér benne népzenész és house DJ.
Az albumon nagyjából három olyan dal van, ami leginkább "slágernek" tekinthetõ, ezek a Tilos, a Csángó és fõképpen a Light, de ha lehet, én két másik sarokpontot jegyeznék föl, az Isten, dob, basszus és a Hideg címûeket, mindkettõben klarinét biztosítja a lelki simítást, elõbbiben a techno és a jungle a ma, a másikban az ambient és a triphop a most.
Rácz Mihály
KO Records, 1996
****
Ez a jó tündér lehengerlõen gátlástalan, fütyül arra, hogy ki tart igényt a jótéteményeire, ráadásul pimasz, mindez azonban jól áll neki - és ebben Gubás Gabinak elévülhetetlen érdemei vannak: minden naiv-romlott megnyilatkozásával a giccs határán táncol, ám mégsem lehet egyetlen hamis hangon sem rajtakapni - kivéve, ha valóban hazudik. Márpedig e hivatásos jó tündér, vagyis a nõ, aki "a szívével csodát csinál", folyvást füllent. Naná, különben kibújna a szög a zsákból, a diszkréten kokettáló úrinõálcából, s elõbukkanna a csóró elemlámpás mozibeli "szentjánosbogár". Fénye körül ott zümmög egy miniszteriális államtitkár (Szakács Tibor), egy amerikai trösztelnök (Csankó Zoltán), egy szerelmetes pincér (Görög László) meg egy enyhén háborodott ügyvéd (Bajor Imre). Mindannyiuk játéka teljesen komoly, hiteles, lenyûgözõen kimunkált és visszafogott - a Molnár-féle helyzeti és nyelvi humor épp ezáltal és csakis így õrzõdik meg. (Egyedül Moldvai Kiss Andrea pakoló-jelenetbeli lihegése eltúlzott.) A Molnár Ferencben, valamint Radnóti Színházban járatos rendezõ (Úri divat, Radnóti Színház), Verebes István szerint "Molnárra jellemzõen pici a valóságalap, a többi pedig színpad és színház. Fontos, hogy az emberi báj mûködjön benne". És leállíthatatlan svunggal mûködik is: a tündér, akinek nem létezõ ügyvéd férjét gazdaggá akarja tenni a forró tündéri éjekben reménykedõ trösztelnök, mindenáron rá akarja borítani e kegyet valami pénztelen jogászra. A Jogi Szemle dohos cikkírója, a keshedt vén dr. Spórum (Bajor) viszont korántsem kap az alkalmon, hogy strici lehessen. A történet a harmadik felvonásra a hepiend felé kunkorodik, ám az elõadás egy utójátékkal, egy tíz évvel késõbbi tündérkedéssel végzõdik, hogy a felhõtlenség meleg vize után hideg zuhannyal akklimatizálódjunk.
Reuss Gabriella
****
Nem mintha ennek - vagy bármi másnak - jelentõsége volna, legfeljebb annyi, hogy Spike Lee nyilván nézett már hosszú és minden bizonnyal viszontagságos életében tükörbe, tehát tudnia kell: azzal a pónemmel, amit õ visel, normális ember az Elbától keletre az utcára nem lép ki. És nem azért, mert afrosatöbbi: Woody Allen hozzá képest hát minimum Wagner-tenor, de vasár- és ünnepnapokon akár NDK-s úszónõnek is érezheti magát.
A Girl 6 komédia, olyan, amilyenek a komédiák manapság lenni szoktak, inkább szelíden ön- mint szatirikusan közironikus, bár persze az amerikai fehér társadalom is kap néhányat a pofájába, miközben tetszése, illetve hajlamai szerint elábrándozik, esetleg rajtakapottan szégyenkezik, hûvösen viszolyog, vagy göcögve derül a gyönyörû, bár kissé felszilikonozott fõszereplõnõ kalandjain szárazon és nedvesen, megmerítkezik abban a meleg, illatos fészekben, amilyennek a férfiak hiszik a nõi közeget, elrévedezik vagy épp visszaretten amerikai torzképének láttán, kénytelen-kelletlen belátja, hogy Madonna mégiscsak színésznõ, megkönnyebbülten konstatálja, hogy a nagy Naomi Campbell milyen eszelõsen randa és kövér bír lenni, ha akar; és legislegelsõsorban megnyugszik, hogy a Malcolm X-apologéta és véresszájú fehérfaló hírében álló Spike Lee milyen rokonszenves, áramvonalas, csupa jobbító szándéktól vezettetett, teszetosza fiatalembernek mutatkozik, nemcsak filmbéli szerepében, de rendezõként is.
Amúgy természetesen roppant sajnálatos, hogy a gyönyörû fõhõsnõ kicsöppen a színiszakmából, és a szexalvilág szolgáltatószektorában kénytelen landolni, még sajnálatosabb - és még inkább leleplezi Amerika gyógyíthatatlan elidegenedettségét -, hogy ebben a világban találja meg végre a karrierjét és a hazáját, hogy tehát csak lefelé nyílik menedék ebbõl a világból, vonhatjuk le a következtetést, ha mindenáron következtetéseket akarunk levonni, és rögtön megérthetjük a Los Angeles-i gettólázadás desperado-romantikáját anélkül, hogy eközben rémüldöznünk kellene. Spike Lee-t a fekete film fenegyerekeként szokás emlegetni, ez a film - még a zenét se valami gonosz rapper írta, hanem maga Prince, minden diszkotékák legkedvesebb kiskrampusza - azonban legfeljebb némi kreolbarna beütésrõl árulkodik, ami, lássuk be, bõségesen elég nekünk.
- kk -
Az InterCom videója.
***
Újonnan indult Visszhang címû "kis kritikai" rovatunkban kísérletképp egy osztályozási szisztémát is bevezettünk. Önkényes és teljesen szubjektív gesztus, mégis, szándékaink szerint, a könnyebb tájékozódást igyekszik segíteni. Csillagokat osztogatunk, egytõl ötig, s mint az iskolában, az elégtelentõl a jelesig tart a skála.
* tré
** elég vacak
*** középszar
**** igyekvõ dolgozat
***** konyak
Meglátjuk.
