Választás választás hátán! Forrong a Balkán, Amerika inkluzíve! Bob Dole jófelé tapogatózott, de kicsit későn kapott észbe. Ha előbb felteszi ezt a korrupció-erkölcsi tisztaság-pártpénzek tésztát a rezsóra, és nem csak a kampány utolsó, októberi szakaszában, még be is jöhetett volna - bár ténykérdés, hogy a republikánusoknak végül nem sikerült ráhúzniuk a vizes lepedőt Bill Clintonra: az elnök sötétnek látszó ügyleteiről nem derült ki semmi. Igaz, az sem, hogy nem spekulált ingatlannal. Ha kiderült volna, talán minden másképp alakul.
Ká-Európa néhány országában
például svarc auf vájsz kiderült (jobban mondva: ki éppen nem derült, és ha ki is derült valami, távolról sem derült ki minden; de az összes disznóság valamilyen módon tudva volt), és tessék. Azok, akik a volt kommunisták hatalomra kerülése után Litvániában, Romániában, Bulgáriában azon siránkoztak, hogy a demokráciának már vége is, és a parlamentarizmus álruhájában visszatért az egypártrendszer, most kellemesen csalódtak. A volt komcsik annyi helyen buktak meg az idén, hogy még felsorolni is sok.
Ká-Európa története az elmúlt választási ciklusban másról sem szólt, mint arról, hogy ezek az emberek mit loptak össze maguknak: ingatlanokat, gyárakat, gyanús vagyonokat gyanús privatizációs és olajügyletekből, újságokat, tévéket, bankokat (nálunk most épp ez lesz soron, érdemes lesz figyelni). De úgy tűnik, hogy ez mind kevés volt. Hogy túl messzire mentek kissé. Litvániában az év elején például a miniszterelnök, egy Slezevicius nevű apparátusi dolgozó (posztkommunista) a bankrendszer teljes összeomlása előtt egy nappal kivette minden megtakarított pénzét a bankjából, oszt utána az özönvíz. Romániában az Iliescu-kormányzatnak annyi ügye volt, hogy székletet lehet vele rekeszteni, Oltot nem; a bolgár posztkommunisták közvetlen kapcsolatban állnak a védelmi pénzek szedésére szakosodott biztosítótársaságokkal; és hiába, hogy Litvániához nagyon közel vannak az oroszok, és hogy Bulgária (ahol az ellenzéki elnökjelölt, Petar Sztojanov nagyon, de nagyon elverte a komcsit) meg Románia tényleg nem nagyon demokratikus államok, és tényleg nem annyira szabad a sajtó sem: annyira azért igen, hogy ezeket kikúrják a hóra.
A "kommunista restaurációnak",
úgy tűnik, épp ez a lopás-dolog volt a lényege. A demokrácia és a demokratikus intézmények (néhány kivétellel) alapjaikban sehol nem rendültek meg (ezért is lehetett rendben megtartani a választásokat), még akkor sem, ha a volt kommunistákat ezekben a féldemokráciákban érezhetően zavarták a társadalom autonóm (vagy annak szánt) intézményei (úgyis mint: alkotmánybíróságok, bíróságok, a titkosrendőrségek és legfőképpen: a média). Az ezek ellen indított állandó, sunyi támadások azonban kevésnek bizonyultak. Úgy látszik, a káderpolitika elégtelen a közhangulattal szemben; az ügyes fiúk nem elég ügyesek, még akkor sem, ha tényleg ügyesek. Azok, akik visszajöttek (vagy Romániában: el se mentek), zavaros baráti és üzleti kapcsolatokkal és erőteljes titkosszolgálati rutinnal, nem tudtak igazi távlatokban gondolkodni: a hatalom erőszakos megtartásán sehol nem morfondíroztak el, puccs, ilyesmi szóba se jött, a hadsereg megszerzéséhez kevesek voltak, és igazából nem is érdekelte más őket, mint "helyzetbe hozni" magukat. (Nagy kérdés, hogy Lengyelországban, ahol a kormányzó és elnöklő posztkommunistáknak jövőre parlamenti választásokon kell szembenézniük az - egyébként még a magyarnál is szétforgácsoltabb - ellenzékkel, fog-e számítani a fent leírtak mellett, hogy az országban immár kézzelfoghatóan javult a gazdasági helyzet. És ha igen, vajon nem valami hasonlóra spekulál-e a mi drága jó Maszopunk?)
A nép meg, a birka,
látta ezt, és bosszút állt. Nem a reformok elmaradásáért, vagy épp ellenkezőleg, a túl gyors reformokért (ilyenek a szóban forgó helyeken amúgy sem voltak) meg az életszínvonal csökkenéséért, hanem ezért. Hogy loptak. És ha jobban belegondolunk: hogyan is képzelhették, hogy megúszhatják? (Vajon ebben a világpolitikai konstellációban másfél év múlva hány öltést baszik majd Horn Gyula közismert, szabadidőruházat jellegű tüzépes öltönye? Vajon ugyanúgy fogja-e szeretni a mondott ruhadarabot a magyar másfél év múlva is, mint eddig? Miután kiderült, hogy a miniszterelnök azt legszívesebben tizenhuszonszázmilliós villájában hordja. De ez - itt legalábbis - mellékszál.)
Oroszország, meglepő módon, szintén megőrizte a demokratikus berendezkedés alapját, a szabad választást. Még akkor is, ha ez többé-kevésbé egy momentumra korlátozódott, a nyár eleji elnökválasztásra. Az idős idült a semmiből hozta vissza a győzelmet, és aztán félholtan is bebizonyította, hogy még mindig minden szál az ő kezében fut össze. Egyetlen demokratikus jellegű ellenfelét, Lebegy tábornokot (mert a másik, a kommunista Zjuganov, ha nyert volna, le lehetett volna húzni a népképviseleti rolót) előbb saját hatáskörébe vonta, aztán megjutalmazta, végül pedig kirúgta. Közben - különféle gyanús katonai lobbik machinációi ellenében, és némi habozás után - megköttette vele a csecsenföldi békét, amit bátran nevezhetünk az év legjobb hírének. Annál is inkább, mert 1996 nem így indult: márciusban meg júliusban például az állítólagos tűzszünetek idején orosz repülők lőtték a menekülő csecsen civileket, és egy hosszú pillanatig tényleg attól lehetett tartani, hogy most tényleg kinyírnak mindenkit, ha egyszer nem megy másképpen.
Jelcin emlékezetes magánszáma marad az operációja is: a nyilvánosság soha olyan részletesen orosz vezető betegségéről informálva még nem volt, mint az övéről, ugyanakkor az interregnum hetei alatt tökéletes káosz uralkodott a Kremlben.
Az is világossá vált, hogy Oroszország többé nem "imperialista" a szó hagyományos értelmében, azaz nem törekszik határok erőszakos megváltoztatására. Amikor az idióta Lukasenko az idén több ízben is Oroszország zsebébe próbálta csúsztatni hazáját, Moszkvában nem győzték elégszer elhajtani: és hiába alakult meg végül is a Szuverén Köztársaságok Szövetségének csúfolt államszövetség a két ország között, Lukasenko nem lesz orosz elnök, és a belorusz gázszámlát is be fogja hajtani a Gazprom. Oroszországnak se pénze, se hadserege a hülyeséghez. Kellemetlenkedni persze bírnak (legutóbb például az fájt nekik, hogy Észtország és Lettország jövedelmének negyven százalékát az orosz kereskedelmi tranzitdíjak teszik ki, és azért ebből a megállapításból érdekes következtetések is adódhatnak), valamint az is sokat elárulhat a lelkiállapotukról, amikor az orosz atomenergia-ügyi miniszter seggrészegen arról értekezik a Washington Post újságírója előtt, hogy a NATO-bővítés esetén megelőző atomcsapást fognak alkalmazni.
NATO-ügyben
az oroszok mondják a magukét (hogy nem), és közben mondja a magáét a NATO is (hogy igen). A három ország (Lengyel-, Cseh-, Magyar-) NATO-csatlakozása valamikor idén év elején dőlhetett el, és Románia is jól hajrázik. Azok, akik bekerülnek az első körbe, végképp elszakadnak a kimaradóktól. A NATO-csatlakozásról a barátai többé-kevésbé azt gondolják, hogy civilizációs ugráshoz fog vezetni: a néhány lengyel, cseh és magyar NATO-hadosztály adja meg majd a végső lökést a csikorgó modernizációnak. És korántsem biztos, hogy nem lesz igazuk. Ez viszont Kelet-Európa a történelemben mindeddig példátlan kettészakadásához fog vezetni.
