Paris Trout, miután nyolc pisztolylövéssel leterített egy fekete nőt és egy 14 éves leánygyermeket, ijedtében megőrül, annak rendje és módja szerint megöli anyját, feleségét és saját ügyvédjét, végül önmagát.
Nincs múlt és jövő, nincsenek miértek és hogyan továbbok, van viszont szigorúan testre szabott, kiábrándult jelenvalóság, rezignált közöny. Gyűrött lelkű emberek, fekete fények, fehér halál. A szív leáll, dobbanás nélkül fordul a föld.
Kopár atmoszférájú, arc nélküli világba tekinthetünk Pete Dexter Ami jár, az jár című regényét olvasván, amelyért szerzője 1988-ban nemzeti könyvdíjat kapott. "Faulkner méltó utódjának mutatkozik ebben a harmadik regényében" - olvasható a könyvborító hátlapján; köze ezzel szemben Faulknerhez körülbelül annyi van, mint mondjuk Agatha Christie-hez, legalábbis alakjait, stílusát tekintve. A faulkneri figurák léte szilárd, balsorsa könyörtelen, szenvedélye örök. Esendőségük megindító, agressziójuk érthető.
Pete Dexter, az utód, közömbösnek mutatkozik áldozat és gyilkos iránt. Óvatosan közelít gondolatiságának tárgyához: mintha attól félne, hogy olyanná lesz, mint gyilkosának védőügyvédje, akinek "az a nemszeretem érzése támadt, hogy belesodródik valamibe, sokkalta mélyebben, mint kívánatos lenne". Ettől viszont nekünk támad az a nemszeretem érzésünk, hogy e könyv írója nem igazán tudja, mit akar: sodorja képzeletünket a biztos bizonytalanságba. Ha fény nem tündököl, sötétség nem nyomaszt, a szerelem csupán jól ápolt komplexus, nemi erőszak, rasszizmus laza ejnye-bejnyével elintézhető, hogyan higgyük el neki, hogy ölni bűn, s az öntörvényűség szabadalma rettenetes?
Pedig Dexter jó megfigyelő, pontos és érzékeny író. Ismeri a lélek apró rezdüléseit, fehérek és feketék elkülönült gondolkodásmódját, értékrendjét, nyelvjárását. E mérhetetlen távolsággal azonban megfoszt minket a tragédiától, a sorok közt megbúvó drámaiságtól. Miként szereplői, mi is száraz szemmel nézzük végig az aberráció mindenféle válfaját, fékeveszett tombolását.
Nem az a baj, hogy Dexter olyannak látja a világot, amilyen, hanem az, hogy történetébe nem épült be a védekezés természetes reflexiója. Ennek köszönhető, hogy jól megkomponált lélektani dráma helyett e regény olvasója az írói szándék ellenére csak egy keserű mosoly végtelenített hiábavalóságával szembesülhet.
Bánáti Andrea
Európa Könyvkiadó, 1996. Fordította: Falvay Mihály
