Kultúra: Az Ország mint ünnep

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Botond elnevezésű, 18 karátos aranyórától a Honfoglalás című P. Mobil-lemez reneszánszáig 1996 minden ízében a millecentenárium éve volt. Országszerte ezernyi kulturális rendezvényt szenteltek az évfordulónak, s aki ott volt, állítja: leghangulatosabbra a kis közösségek ünnepei sikerültek. Amit viszont nagyobb szabásúnak képzeltek el a szervezők, az inkább visszafelé sült el.

A Botond elnevezésű, 18 karátos aranyórától a Honfoglalás című P. Mobil-lemez reneszánszáig 1996 minden ízében a millecentenárium éve volt. Országszerte ezernyi kulturális rendezvényt szenteltek az évfordulónak, s aki ott volt, állítja: leghangulatosabbra a kis közösségek ünnepei sikerültek. Amit viszont nagyobb szabásúnak képzeltek el a szervezők, az inkább visszafelé sült el.

A szokásos fúrási-síbolási-spórolási-pazarlási történetek egyikének során a Duna-partra álmodott banzájból semmi se lett, csak elhárító nyilatkozatok özöne, helyette meg egy másik izé a Hősök terén, amiből mára csak annyi maradt meg rossz emlékezetünkben, hogy Csurka sokkal előbb stoppolta le a placcot Demszkynél, a rockhülyeség pedig Novák tata Csodaszarvas-koreográfiája fölé nőtt: Somló Tamás az 5776 évével hücpéskedett, a Horváth Csárli meg szponzora, az Amstel baseballsapkájában hörgött jégért dupla viszkivel.

Ami a Duna-parton lett volna, és ami a Hősök terén megvalósult, csupán jellegzetes epizódja az egész esztendőt lefedő millecentenáriumi eseménysorozatnak. Olyan ünnep volt, mint az ország. Már az is, ami ünnepelni adatott. A századik évfordulója annak a kiegyezéskori, bájos politikai opportunizmusnak, hogy a honfoglalást 895-ről 896-ra tolták, legyen több idő felkészülni. Árpád nem sértődött meg, a tudósok megalkudtak, fel is épült sok csoda, máig büszkék vagyunk rá. Ebből kiindulva egyrészt hálás vitaterep adódott történészeknek, mi is van a három évszám (896 - 1896 - 1996) mögött, lehetett megint "európázni" egyet, másrészt ki kellett találni, de tényleg, mi legyen.

Fix mindössze annyi volt, hogy 1100 éve bejöttünk (egyesek szerint, Atilla hunjai miatt, vissza"), 1000 éve megalakult az első magyar iskola (Pannonhalmán, amit pár hete ölelt védő kebelére az UNESCO), az utolsó pillanatban lefújt expo helyett pedig valami más kell, ország-világra szóló, viszont szerény, mert a millenniumihoz fogható építkezésekre pénz nincs, jó, ha tatarozásra. Ebből lett aztán óriásplakát mosolygó leánykával (mosoly mint olcsó befektetés és reklámszlogen), néhány kiemelt és jól sikerült beruházás, kiállítás (Természettudományi Múzeum, Nemzeti Múzeum), Tocsik Márta sikerdíjánál nem sokkal több pályázati pénzből pedig ezernyi kisebb-nagyobb rendezvény. A "párhuzamos kultúra" ravazdi kerekasztalának lovagjai szerint kurvára nem volt kitalálva az egész, "nemzeti" oldalról a romantikát hiányolták belőle. A jó Szűrös Mátyás, az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékbizottság elnöke saját hatáskörében megtette, amire a kultusztárca nem volt hajlandó, nemzeti emlékhellyé nyilvánította az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkot, ahol egyébként már több mint félmillióan látták a Feszty-körképet. Épülni amúgy nem épült semmi új, hacsak nem az a virtuális világkiállítás, ami az Interneten járható be, ha éppen jó a szerver, ráadásul még ez se lett egészen kész, és kevés benne az angol fordítás is.

Jellemző a millecentenáriumi légkörre, hogy a legnagyobb visszhangot - Somogyi Győző hősportré-sorozata néhány darabjának a Néprajzi Múzeumból való kicenzúrázása mellett - valószínűleg az állami pénzre való privát ráépülési próbálkozások váltották ki: a Rockfoglalás óriásfesztivál kapitális bukása Pusztavacson, a Citadellánál befuccsolt light show, és mindenekelőtt az egész év fénypontjának szánt Szuperkoncert a Népstadionban, ami több mint 200 millió forint állami támogatás dacára csúszott revizorilag jóváhagyott mínuszba - ha bevallottan nyert rajta valaki, az Rost Andrea: ő azóta már a New York-i Metropolitan Operában debütált.

Pálmák

Egyébként a Szuperkoncert szervezője hozta házhoz egy nagyon playbackgyanús fellépésre Michael Jacksont is, aki szeptemberben még az Elvis-lány exférjeként kukucskált ki a hotelszoba függönye mögül. Azóta újra nősült, sőt baba is jön. Hogy Madonna állapotos, azt akkor jelentették be, amikor Evitaként a pálmafákká varázsolt pesti lámpaoszlopok között forgolódott. Az ilyen sztárok, mint Carreras, Domingo, Jackson vagy Madonna látogatásaiért bomlanak a turizmushivatalnokok, végre értelmét látják fáradozásuknak, Budapest ilyenkor egy-egy képes hír erejéig bekerül a világsajtóba, végre nemcsak a terror és a tömeg miatt érezhetjük világvárosban magunkat.

Az Evita - melynek itteni ügyeit ugyanaz a Transatlantic Media Associates (becenevén TMA Kft.) intézte, mint amelyik a fővárostól megbízást kapott a Duna-parti bulira, de persze a területhasználatért Budapest a töredékét kasszírozta a fesztiválra kiadott összegnek - Oscar-jelölésre hajt e hetekben. Ugyanezt teszi, szerényebb méretben persze, Gothár Péter filmje, a Hagyjállógva Vászka, a tavalyi Filmszemle fődíjasa is. A zsűri - melynek tagjait Horváth György szemleigazgató a szakma elitjével való konzultációt mellőzve merészelte felkérni, menesztették is azóta - figyelmét elkerülte a Szél, Iványi Marcell főiskolás ötpercese, ami aztán félig-meddig gerilla módon bekerült a cannes-i mezőnybe, és Arany Pálmával jött haza. Két közönségdíjas közönségfilm, Koltai Szambája és Kern Sztracsatellája hódítgatja visszafelé a magyar nézőt, versenyre kelt velük Bujtor Három testőre, Koltay Honfoglalása pedig épp most készül a nyomukba eredni. Úgy fest, a magyar mozisok egy része képes itthoni viszonyok között sok pénzt fölhajtani alapítványtól, szponzortól, a nép hálás, szórakozni akar, sőt áldozni is hajlandó ezért. Tudják ezt a forgalmazók is, beruháznak is a jövőbe: ebben az évben három multiplexnek nevezett mozipalota több mint húsz termével gyarapodott a főváros.

Fordul a trend, ez már nem visszahúzódás, hanem épülés - kérdés csak az, meddig bírják a versenyt a magyar cégek az amerikaiakkal, az újfajta támogatási szisztémába kényszerített művészmozik pedig a kereskedelmiekkel. A túlélés egyik útja lehet, ha a mindenható Magyar Mozgókép Alapítványnál nem süket fülekre lel a kis költségvetésű filmek támogatását célzó KVB-javaslat, s miután túl vagyunk az első pesti Sundance Fesztiválon, van is mire hivatkozni. Ami meg a komputerek jóvoltából egyre káprázatosabb trükkökre képes amerikai filmipart illeti, mint mindig, vannak még benne magyarok. Húzza őket haza valami - Andy Vajna, akié a Hollywood Multiplex, itt is gyártatta az Evitát, Joe Eszterhas meg a Nagy Imre-sztorin töri a fejét -, híva is lettek haza az évfordulóra, aki eljött, kapott plecsnit. A reflektorfény a Magyar Filmes Világtalálkozó sztárjaira hullott, s miközben a Mafilmet már megint milliós adósságokból kell kihúzni, Magyarország az európai pornófilmipar egyik centrumává vált (pazar helyszíneken is folyt az eksön, a keszthelyi Festetics-kastélyban például) - azért ez mégis emberibb, mint Afganisztán, ahol Allah nevében bezárták a mozikat, végtére is a próféta se járt ilyen sötét helyekre.

Sátorfa

Nem pont ugyanúgy, mint a moziban, de azért a színházak tájékán is történtek változások. Azzal kezdődött az év, hogy a Rock Színházat, amely tizenöt éve az Evita jóhiszemű, jogcím nélküli előadásával indított, de örök albérlőként végzetes csődbe ment, tulajdonosa, az állam nem volt már hajlandó eltartani, ha a közönsége nem volt képes erre. A Nyugati pu. melletti Sátrat végre lebontották, a társulat és a repertoár egy részét átvette az Operett. Ennek direktora, Szinetár Miklós egy utcával és egy műfajjal tovább lépve elnyerte az Operaház főigazgatói posztját, stafírungként pedig - létszámleépítési ígérete fejében - a minisztérium ígéretét az Opera több mint százmillió forintnyi tartozásának kifizetésére. A csaknem palotaforradalomhoz vezető belső vita, hogy mi legyen a Erkellel, elült - előjön majd jövőre.

Csattant aztán pofon is, adta egy színész (Bubik I.), kapta két hivatalnok (Vég G., Baán L.), miután a főváros megszüntette a Thalia Színházat: a társulatot a katonák zuglói kultúrcentruma fogadta be, az épületet helyrepofozzák és meghirdetik befogadó színházként. Történt már ilyen: a Tivoli hangsúlyozottan "színházi célú, nem költségvetési intézményként történő, költségvetési támogatás nélküli működtetésére" kiírt pályázatot a Postabank-vezérigazgató Princz Gábor magánvagyonából létrejött vállalkozás nyerte el. Közhasznú társasággá alakult Bodrogi Gyula irányításának meghosszabbodásával a Vidám Színpad, a műfaji skála ellentétes végén, a Ferencvárosban újra indult Fodor Tamás Stúdió K-ja, a Józsefvárosban pedig hivatalosan is megalakult a művészszínházi kritikusok reménysége, a Csányi János fémjelezte Bárka, bár az első Orczy-kerti premier még messze van.

A színikritikusok egyébként, filmes kollégáikhoz hasonlóan, Gothár Péter előtt hajtottak fejet, a Radnótiban rendezett Albee-darab, a Nem félünk a farkastól miatt, Csomós Mari és Bálint András brillíroztak benne. A közönség viszont a Váci útig érő sorban várja a pénztárnyitást a József Attila Színház előtt, mióta Kern és Koltai komédiázik ott. Hazatért és Fesztivál Balett néven társulatot alapított Markó Iván, többfelé is új életre csókolták a Csárdáskirálynőt, a Nemzeti Színház pedig most éppen megint úgy tűnik, fel fog épülni: terveket rajzolnak az építészek, szőnek a színházi emberek, társulat is kell majd az épületbe.

Papíron

Amilyen lassan kezd átalakulni a régi színházi struktúra, annyira előrehaladt ugyanez a könyvkiadásban: állami kiadó már alig akad, tovább folytatódott a külföldi tőke térhódítása, ripsz-ropsz holland kézbe került az Akadémiai Könyvkiadó, az egyik legnagyobb, tajtékzott is az MTA új elnöke, Glatz Ferenc. A kisebbek meg csak néznek, mi van, időnként össze-összefognak - megpróbálták akár tüntetés árán is kipréselni az ÁPV Rt.-ből azokat a milliókat, amelyek a felszámolás alatt álló Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat adósságából jár nekik, a Művelt Nép vidéki bolthálózatát megörökölt Bibliofil privatizációs döntését befolyásolandó pedig aláírásgyűjtést kezdeményeztek.

Egyébként hiába. Ahogy maguk az érdekelt művészek is képtelenek befolyásolni, beszámoltatni a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány egyre fogyó vagyonát kezelőket, az ÁPV Rt.-nek sem diktálhatnak értelmiségiek. Sem zeneszerzők, akik a Zeneműkiadó privatizációjából évekkel ezelőtt ígért összeget természetesen idén sem kapták meg, sem írók, akiket egyébiránt csaknem kirúgtak Bajza utcai fészkükből, mert lógtak a lakbérrel. Egy hónapja, amikor tényleg komolyra fordult az ügy, az állam fizetett, lehet, utoljára. Az Írószövetséget előbb-utóbb olcsóbb helyre paterolják majd, ami pénzt pedig írott szóra akar kidobni az állam, azt hosszú távon könyvtárakba fogják ölni, rövid távon meg inkább a magyar irodalom világnyelvekre ültetésébe, mert 1999-ben, a Frankfurti Könyvvásáron nagyot kell virítanunk. Nem ártana addigra egy magyar irodalmi Nobel-díjas sem (a lengyelek idén már a negyediket kapták meg), viszont minimum töméntelen mennyiségű lefordított magyar könyv biztos, hogy nélkülözhetetlenül kell, sokkal több szerző a már ma is ismert neveknél, mint mondjuk Nádas (aki tavaly kapott német könyves kitüntetést), Kertész (akinek Sorstalansága idén aratott kritikai elismerést Németországban), Esterházy (aki Enzensberger Házy nyúlával élete első műfordítását abszolválta) vagy éppen Konrád (akinek a francia becsületrend ellenére ez lehetett élete legkínosabb éve: a nyilvánosság előtt volt kénytelen elismerni, 1974-ben a rendőrség előtt bemártotta rokonát, akinél az Értelmiség útja az osztályhatalomhoz kéziratát elrejtette).

Az 1999-ben esedékes frankfurti bemutatkozáson látványban is mutatni illik majd valamit - legalább olyan hatásosat, mint amivel a Velencei Építészeti Biennálén rukkolt elő Bachman Gábor (A semmi építészete). Bachman a magáévá tette, elfedte a szecessziós pavilont, a százéves budapesti Iparművészeti Múzeum igyekszik mindent megmutatni, amit szecesszióban csak lehet. Az idén elhunyt Peter Ludwig műgyűjteményének Budapestre hozott részére alapozott Kortárs Művészetek Múzeumához hasonlóan az Iparművészeti is számít(ana) a szponzorokra, a lehetséges szponzorok jó része viszont immunis a vizuális kultúrára. Több cégnek fekszik viszont sok pénze a Budapesti Fesztiválzenekarban, túl sok ahhoz, hogy holmi művészi és/vagy személyi konfliktusok miatt hagyják széthullani.

Az olyan intézmények, mint az Iparművészeti Múzeum, a Beke igazgató első teljesen "saját" évét teljesítő Műcsarnok vagy az új Kortárs Művészetek Múzeuma már 2000-re tekintenek, amikor ismét ünnepelni fog Magyarország: következik az államalapítás ezredik éve. Európa többi országa számára a honfoglalásnál könnyebben elfogadható ünnep ez, megkezdődött a visszaszámlálás. Az eddig előkerült elképzelések egyrészt egykori királyi emlékhelyek gatyába rázásáról, másrészt jövőbe mutató kulturális beruházásokról szólnak (készüljön el a Nemzeti Színház, legyen országos informatikai rendszere a könyvtáraknak, ilyesmi). Ki is nevezték a miniszteri biztost, méghozzá a pártpolitikán fölül emelkedés jegyében: Antall József egykori bonni nagykövete, Erdődy Gábor az. Mostantól az ő titkárságát lehet megpróbálni megfejni, ötletekkel ostromolni.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...