Zene

London legjelentősebb kortárs táncintézményét nevezték el róla (Laban Dance Center), Pozsonyban szobra van, Németországban és Svájcban, ahol koreográfusként és iskolaalapítóként működött, kultuszfigura, Magyarországon viszont, bár anyanyelve volt a magyar, leginkább csak arról a Lábán-írásnak nevezett lejegyzési módról ismerik, amely a kottához hasonló módon rögzíti a koreográfiákat. A L'Harmattan kiadó új tánctörténeti sorozatának köszönhetően most a XX.

Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az első lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetően a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett.

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.

Jelentős jogutódról van szó, hiszen a fejlécen azt láthatjuk, hogy a lap immár a 116. évfolyamnál tart, tehát vélhetően egyidős a hazai természetjáró mozgalom megszületésével.

2006 őszén, amikor megjelent a Veils második nagylemeze, a nemzetközi szaksajtó egy emberként üdvözölte a Nux Vomicát, és itthon se nagyon lehetett elmarasztaló kritikát olvasni. Emlékszem, az est.hu azóta sajnálatos módon megszűnt Könnyű rovatának szokásos év végi összegzésén a személyes top 10-es listámon is szerepelt (a második helyen) ez az eklektikus, keserédes, olykor kibukott anyag.

Én el vagyok idegenedve tőled, te el vagy idegenedve tőlem, mi el vagyunk idegenedve tőletek - ragozhatnánk még, de megteszik helyettünk a kortárs irodalom és a független film nagyjai: Paul Auster (irodalom, film), taps és Wayne Wang (film), taps. Auster és a művészkörökben ugyancsak jól csengő Miranda July (film, irodalom, egyebek), taps, ötletéből Wang forgatott divatosan olcsó, a digitális technika 2001-es vívmányait felmutató produkciót.

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában. Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

"Talán régen hallottak engem" - kezdi a dokumentum-portréfilm címszereplője. S valóban: már húsz éve is elmúlt annak, hogy Kádár János röviddel a halála előtt elmondta hírhedt utolsó beszédét, és hivatalosan véget ért a nevével fémjelzett korszak. Történelmi léptékben persze nem sok ez a két évtized, ráadásul itt van ez a szélsőségesen megosztott politikai légkör, könnyen rávághatnánk, hogy most még se nem aktuális, se nem lehetséges összegezni egy ilyen ellentmondásos személyiség pályáját. Csakhogy nem Kádár figurája az ellentmondásos, legfeljebb a mi viszonyunk az előző rendszerhez.

A szerelem sötét verem - állította egy híres magyar, ez a film pedig (a költői képeknél is körmönfontabb módon) arról kíván szólni, hogy egy másik híres magyar, a gondosan lezárt sötét helyiségeket ugyancsak jól ismerő Harry Houdini (született Weiss Erik) miként esik bele egy ilyen csinos verembe. A furfangos forgatókönyvírók (kettő is van belőlük) úgy okoskodtak, hogy a kínai vizes kínzókamra meg a kényszerzubbonyos felfüggesztés smafu, ellenben a szerelmi szál és az anyakomplexus méltó motorja lehet az új Houdini-filmnek.

Alighanem kényelmes és hálás dolog lenne fanyalogni egy kiadósat a "magyar Mamma Mia!" puszta létrejötte felett, ám az igazat megvallva logikusnak, mi több, üdvözlendőnek tűnik számunkra, hogy a Hotel Menthol szövegírói, Bőhm György és Korcsmáros György librettót kanyarítottak a Neoton (Família) máig oly népszerű slágerei köré. A páros által kiötlött történet fikarcnyit sem silányabb vagy szellemtelenebb, mint az ABBA számait felfűző világjáró történet, s Bőhméknek ráadásul még a múltidézést is sikerült főelem gyanánt beépíteniük az építőtáborozó, vagyis a legvidámabb barakkban műparadicsomot szortírozó szocialista ifjúság dalos-táncos sztorijába. Annál sajnálatosabb, hogy a Szép nyári nap mégis épp ezen a ponton billen át a kínos tartományba, mert

Rendben lenne az a célkitűzés, hogy az ifjabb nemzedék kössön barátságot Katona József Bánk bánjával: lelje föl benne, mi mennyire rímel napjaink össznépi konfliktushalmazára, és ad analogiam gondolkodjék el a megoldáson.

Ha egészében nézzük Robert Capának a Magyar Nemzeti Múzeum által nemrég megvásárolt fotóiból - úgy a negyedrészükből - összeállított kiállítást, a leginkább talán az szúr szemet, ahogy a háborúkban a békés pillanatokat, a zűrzavarban az idillt kereste. Spanyol polgárháborús képei között láthatunk letámasztott fegyverük mellett napozó szerelmeseket, lustán divatlapot böngésző milicistanőt. A London bombázása alatt készült felvételeken koros polgárok teázgatnak decensen a légópincében - azt már csak mi tudjuk az egyik teremben folyamatosan vetített életútfilmből, hogy nem sokkal később majd' mindnyájan ott pusztultak, a romok alatt, miközben a haditudósító már messze járt.

Csupán három közös pont van Bob Dent és Sausic Attila között: több mint húsz éve élnek idegen nyelvű és kulturális hagyományú közegben, foglalkozásuk hasonló (írók-újságírók), s az idei ünnepi könyvhéten mindkettőtől megjelent a választott városuk (Budapest és Berlin) közterein fellelhető, döntően szoborba öntött emléknyomokról egy-egy könyv. Más a módszer, a stílus, a nyelvhasználat, a köztérről alkotott vízió, a célközönség - részrehajlás nélkül állítható azonban, hogy az eltérő súlycsoportú könyvek virtuális versenyéből mégis a filigrán kötet, a Magyar Narancs volt szerzőjének műve kerül ki győztesen.