Nem értem, sokakban honnan a remény még mindig, hogy „ezt úgyse merik/lehet megcsinálni”. De. Akarják, merik is. Megpróbálni biztosan, az már csak rajtunk múlik, sikeresen-e. A kérdés egyre inkább csak az, hogy milyen drámai fordulatok fogják tovább élezni a helyzetet, kell-e elmenniük a végső eszköz igénybe vételéig, netán a vörös khmer, a fekete ezredesek (az 1967-től 1974-ig tartó katonai diktatúra vezetői Görögországban – a szerk.) vagy Galtieri (Leopoldo Galtieri argentin tábornok, diktátor, bukását az angolok ellen vívott vesztes Falkland-szigeteki háború hozta el 1982-ben – a szerk.) módjára külső kalandban próbálnak elmenekülni az elkerülhetetlennek látszó vég elől.
Papírtigris. Még most is ezt ismétli a jól ismert és tisztelt ügyvéd, ez ellenzéki próbálkozások jogi szervezési machere, sőt, bő évtizede főpolgármester-jelöltje. Szóval tényleg sokat látott (no, nem Deák Dánielként) és komolyan vett emberként azzal érvel, hogy ezt a törvényt – ha így lesz belőle norma – nem lehet végrehajtani, alkalmazni. Aztán azt is hallani, hogy ez csak amolyan súlyos fenyegetés, a reakciókat látva (netán a „nagy terv” részeként eleve így kigondolva) jócskán visszanyesnek belőle, végképp „csupán” riogatástorzónak farigcsálva, a gyakorlatban használhatatlanná kicsontozva (mintha ez nem volna önmagában elfogadhatatlan). Nem kedvelem az olcsó publicistafordulatot, hogy „én megmondtam”. Pedig de. Sokan figyelmeztettünk, legutóbb több hónapja, még híre-hamva (legalábbis tudhatóan) nem volt a terítéken lévő kezdemény, hogy tessék komolyan venni, és következő lépésben a valóban fogatlan oroszlánnak látszó szuvenírvédelmi hivatal kap immár éles eszközt. Mert már az is bűnös önáltatás volt, hogy ez csak úgy lebeg ottan, mint Mohamed koporsója. Dehogy, dehogy. Az első kötcsei beszédben minden „el lett mondva” 15-20 évig uralkodó nagy kormányzó párttal, centrális erőtérrel, viták helyett „a maga természetességével” képviselt „nemzeti ügyekkel”. Minden ebből következik másfél évtizede.
A változás annyi, hogy a csehovi színpadi puskát felváltotta az állítólag Pap János, valamikori Veszprém megyei pártitkár által egy vitát lezáró érvként az asztalra kivágott stukker. Ahogyan a helyzet megváltozott, és képes beszédből csontig hatoló fenyegetés lett. Nem mese ez(,) gyermek, még ha nem éppen Arany János-i értelemben is.
Tévúton járnak, vagy csak a szokásos köldöknéző csőlátásuk van azoknak, akik a sajtót és a civil szervezeteket látják veszélyben forogni.
Nem, ez mindenkire lesújtani kész pöröly. Mindenkire, aki mer más véleményt hangoztatni,
ahogyan ezt mondatról mondatra végig vettük szakértő segítségével. A tudományban is, bárhol. Ami történik tizenöt éve, annak nem csak harminc éve kerültek a falra első kontúrjai, hanem minden esetlegességével együtt jól látható íve van. És a vége se lesz más, mint amit az elmúlt száz év kitermelt: ez háború. Belső (végtelenségig fokozott verbális) polgárháború vagy a ’79-es kambodzsai, a pár évvel korábbi görög, a ’82-es (falklandi) argentin végjátékkal, ezt nem tudjuk; a most felfedhetetlenül kusza (ukrán) kém-kavarás egészében mindenesetre dermesztő érzést kelt a „háború nulladik fázisával” és a „békementalitással” szakítással. Mindezeket egymás mellé állítva vág szemünkbe a vallatólámpa fényével annak butasága, hogy: „Vajon meddig mennek el?” Bármeddig. Ameddig engedik nekik.
Félrevezet sokakat az is, hogy a késznek tálalt szöveg rossz, slendrián, úgynevezett gumiszabály. Persze, az ilyen rezsimek egyik velük született tulajdonsága a silány minőség. Ha képesek lennének kormányozni, nem volna szükség erőszak(osság)ra. És az is igaz, hogy – másik genetikai vonás – hamar kikopik a hozzáértés, a minőségre felesküdtek zömét kiveti a rettegő bizalmatlanság és saját szakmai ethoszuk; akik maradnak, kevesen, az okos, de a romlottságot választó lázárjánosok, gulyásgergelyek és a névtelenek maroknyi szellemi martalóca. Ezek a berendezkedések végül önnön (el)nyomásuk súlya alatt pusztulnak ki, ha egzisztálásuk nem torkollik háborúba, a tönkretett gazdaság káosza végez velük. De amit most látunk, az nem pancsermunka. Csak a még mindig naiv filosz széplelkek és magukkal hozott jó ízlésűek látják így, szerintem inkább profin megfestett homályszöveg annak palástolására, hogy mindenki a bot végén van. A rosszabbikon. Azok is, akik még nem ismerték fel annak cinizmusát, hogy „miért a pánik amiatt, hogy átláthatóan kell működni”, s akik még most is azzal nyugtatják magukat-egymást, hogy „ha nem csinálsz semmi »rosszat«, nincs félnivalód”. A belénk oltott megalkuvás.
