De mégis mit akar? Meggyilkolni mindannyiukat? A teraszszomszédom elsápadt: „Dehogyis! Senkit sem akarok megölni” – válaszolta felháborodottan, holott épp az előbb magyarázta, sajnálkozva, bármiféle gyűlölet nélkül, hogy Izrael nem hagyhatja abba a Gázai övezet bombázását, hiszen „ki kell irtani a Hamászt, mielőtt újból erőre kap és mindenkit visszahúz a háborús spirálba”.
Igazából tanácstalan volt. Ő azt szerette volna, ha a lehető legtöbb gázai önként távozik – Egyiptomba, Európába, a Perzsa-öbölbe, bárhová, csak ne maradjanak ott, merthogy „október 7-én mind tapsoltak, énekeltek, örömtáncot jártak, nézze meg a képeket, mit lehet tenni ezekkel az emberekkel?” „Ezekkel az állatokkal”, mondta aztán, amit megbánt. Szégyellte magát, de tudta, hogy a gázaiak Gázában fognak maradni, és ettől a gondolattól kétségbe esett, tehetetlennek és elveszettnek érezte magát, mint szinte minden izraeli, kivéve a nemzeti-vallási szélsőjobboldaliakat.
Benjámin Netanjahutól jobbra minden egyszerű. Csak annyi kell, hogy a gázaiak körülbelül 10 százaléka elmenjen, például Latin-Amerikába.
Szerintük ez abszolút lehetséges. Ezután az izraeli telepesek újjáépíthetik a 20 évvel ezelőtti kivonulás után lerombolt farmokat, az ottmaradó gázaiak pedig dolgoznak „a közjóért”.
Komolyan? Akik erről beszélnek, tényleg elhiszik, amit mondanak? Igen, teljes mértékben, mert „az arabok csak az erőből értenek, és ha elég kitartóak vagyunk, újra béke lesz, mint ’67 után”, mint a hatnapos háború, az arab vereség és a palesztin területek megszállása után, mondják.
Az egyetlen dolog, ami megingathatja a nemzeti-vallási szélsőségesek bizonyosságát, az egy név: Donald Trump. Még mielőtt kiderült, hogy az amerikai elnök találkozik a palesztin, libanoni és szíriai elnökkel Rijádban, a szélsőjobb már akkor is attól tartott, hogy a Fehér Ház az izraeliek háta mögött kompromisszumot köt Iránnal, miután már a húszikkal is megegyezett.
De bármit is mondjanak, a kételyek a szélsőjobboldalon is terjednek, a politikai paletta másik része: a közép, a bal és a jobbközép pedig komoly zavarban van. A belbiztonsági szolgálat volt vezetője és a kétállami megoldás régóta elkötelezett híve, Ami Ayalon admirális nem hiszi, hogy a szélsőjobboldali koalíció, amelyik most irányítja Izraelt, kitart a 2026-os választásokig. Sokakhoz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy Netanjahu nem lesz képes hidat verni a saját választói és a nemzeti-vallásosos szélsőségesek között az ultraortodoxok katonai szolgálat alól való felmentésének kérdésében. Ez az ügy szétszakítja a jobboldalt, vélekedik Ayalon, ugyanakkor abban nem bízik, hogy az ellenzék képes lesz átvenni a hatalmat Netanjahutól.
Ebben nincs egyedül, mert az izraeli demokraták, akik egyszerre akarják megvédeni a demokráciát, leállítani a bombázásokat és újraindítani a béketárgyalásokat a palesztinokkal, kettős problémával küszködnek: egyrészt ugyanazzal a politikai elhasználódással, mint a világ összes baloldali pártja, másrészt azzal, hogy képtelenek meggyőzni az izraeliek többségét arról, hogy még mindig lehetséges történelmi kompromisszumot kötni a palesztinokkal.
Október 7-e pusztító nap volt. A mészárlás annyira megrázta az országot, hogy azóta egyszerre akarja elérni a túszok szabadon bocsátását, minden áron, és semmilyen engedményt sem adni a Hamásznak, attól függetlenül, hogy végső soron mégis a Hamásztól függ, van-e remény valaha véget vetni a szenvedésnek.
Ami a palesztinokat illeti, az ő kétségbeesésük hasonlóan mély, mert habár ők is ugyanúgy vágynak a békére, tökéletesen híján vannak olyan vezetőknek, akik képesek lennének rátalálni a béke útjára.
Szombaton egy jeruzsálemi békefórumon, ahol az Európai Parlament kétállami megoldásért küzdő, politikai frakciókon átívelő munkacsoportját képviseltem, két dolog tűnt fel. Az első, hogy milyen sok és sokféle olyan szervezet van, amelyek a békés együttélés iránt elkötelezett izraelieket és palesztinokat hoznak össze egymással. A mai fiatal izraelieknek már semmi közük nincsen a tegnap úttörőihez, a pogromok és a holokauszt túlélőihez. Ők a mostani évszázad gyermekei, akik – nem mind, de sokan – meg akarják találni a módját, hogy békében élhessenek a szülőföldjükön.
A fiatal palesztinok – nem mind, de sokan – legalábbis az izraeli palesztinok biztosan, az izraeliekkel együtt tanultak és nőttek fel, ugyanabban az országban, és, micsoda meglepetés, ők is csak egy normális életet akarnak maguknak és a gyermekeiknek, természetesen az izraeli fiatalok oldalán.
Ez a vágy visszhangzott megrendítő erővel a fórumon, amely It's time, „eljött az idő” szlogennel hirdette az üzenetét. Sok idősebb arab és zsidó politikai vezető is jelen volt, olyanok, akik már készülhetnek, hogy átadhatják a stafétát a fiataloknak. Színre is lép egy új generáció, új és erős személyiségekkel, de az is feltűnő, hogy ezek a fiatal férfiak és nők egyelőre még tehetetlenek.
Emmanuel Macron és az európai diplomácia vezetője, Kaja Kallas, akik videóüzenetben fejezték ki támogatásukat, hatalmas tapsot kaptak, és érezhető volt, hogy az izraeliek és a palesztinok mennyire számítanak Európára és az Egyesült Államokra, hogy kikényszerítsék a békét, mert ők maguk nem képesek rá.
Biztosítottam őket arról, hogy az Európai Parlament erre fog törekedni. Megígértem, hogy Franciaország el fogja ismerni Palesztinát. Kifejeztem a reményemet, hogy nem is lesz ezzel egyedül. Talán túl messzire mentem, de megtettem, mert ennek is eljött az ideje.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja, az EP izraeli-palesztin kétállami megoldásért dolgozó munkacsoportjának elnöke. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
