Koncert - Legfőképpen a múlt - Songs Of David Byrne And Brian Eno

Zene

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában. Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában.

Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

Szinte a kezdettől fogva kulcskérdés volt ez a Talking Heads történetében. Abban a körben ugyanis, ahol felbukkant, a New York-i CBGB art-punk színterén, viszonylag kevés szó esett a táncról. Ez a punk persze nem olyan punk volt, mint az angol, nem az a köpködős és társadalmi fajta, hanem sokkal személyesebb és költőibb, de azért a tánczenével ritkán adódott dolga. A Talking Heads pedig, már legalábbis a Fear Of Music albumától, ezt tűzte zászlóra.

És ezzel máris egy újabb kulcskérdéshez érkeztünk, mégpedig az ambientguru Brian Enóhoz. Az ő produceri és zeneszerzői szerepe ugyanis igen nyomatékos abban, hogy a fekete ritmusokra ráharapott a zenekar. És ahogy az art-rockba beszüremlett a funky, olyan zene született, ami a korszak felhígult diszkójának az alternatíváját jelentette.

Mindeközben David Byrne és Brian Eno - már kettejük nevén - egy önálló albummal (My Life In The Bush Of Ghosts) is előrukkolt, mely rögtönzésekre, a stúdiótechnika spontán alkalmazására, zenei kollázsokra, az akkor forradalminak számító szemplerezésre, "talált" (televízió- és rádióműsorokból kiemelt) hangokra - és jellemzően az észak-afrikai és közel-keleti zenékre épült. Az persze nem kimondottan tánclemez volt, mindazonáltal jelentős és sikeres, mondhatni, kultikus darab. Éppen, mint Byrne táncszínházi kísérőzenéje, a The Catherine Wheel, melyből Eno ugyancsak kivette a részét. 1981-ben jártunk.

Na és erre tavaly, huszonhét év múltán Eno és Byrne - kettejük nevén, megint - elkészítette a folytatást. Az Everything That Happens Will Happen Today korántsem olyan izgalmas, mint az elődei, én legalábbis csak kétszer kaptam fel a fejem (I Feel My Stuff és Poor Boy). De ez most szinte lényegtelen. Lényeg a lényeg: ennek apropójából szerkesztette új turnéba Byrne az Enóval közös dolgait. És bizonyára jól tudta, hogy el kell hoznia Magyarországra is. Egyedül a tánc volt bizonytalan, de az is csak az elején.

Már úgy értve, hogy a "mi táncunk", Byrne táncosai végig tudták, hogy mi a pálya. A vokalisták is tudták, a hang- és fénytechnikusok is, a csupa-csupa fehér ruha is, és a két gitár, dob, ütőhangszerek, billentyű felállású zenekar dettó. De legfőképpen a múlt idő tudta. És ahogy uralni kezdték a - felfrissített-újrakreált, ám tempójukból mit sem vesztett - Talking Heads-darabok a programot, a Millenáris Teátrum széksorai egyre használhatatlanabbnak tűntek. Talán a Once In A Lifetime került sorra, amikor már nem lehetett tovább bírni. Onnantól nem volt apelláta, a sorok között, szélén és előtt Byrne harmadszor is megtáncoltatta a híveit. És senkit nem zavart, hogy a végén már olyan számok is előkerültek, amik függetlenek voltak Enótól. Éppen ellenkezőleg. Valami egészen mást és ritkát lehetett érezni: az önfeledt boldogság ízét.

Millenáris Teátrum, július 15.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.