Koncert - Legfőképpen a múlt - Songs Of David Byrne And Brian Eno

Zene

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában. Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában.

Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

Szinte a kezdettől fogva kulcskérdés volt ez a Talking Heads történetében. Abban a körben ugyanis, ahol felbukkant, a New York-i CBGB art-punk színterén, viszonylag kevés szó esett a táncról. Ez a punk persze nem olyan punk volt, mint az angol, nem az a köpködős és társadalmi fajta, hanem sokkal személyesebb és költőibb, de azért a tánczenével ritkán adódott dolga. A Talking Heads pedig, már legalábbis a Fear Of Music albumától, ezt tűzte zászlóra.

És ezzel máris egy újabb kulcskérdéshez érkeztünk, mégpedig az ambientguru Brian Enóhoz. Az ő produceri és zeneszerzői szerepe ugyanis igen nyomatékos abban, hogy a fekete ritmusokra ráharapott a zenekar. És ahogy az art-rockba beszüremlett a funky, olyan zene született, ami a korszak felhígult diszkójának az alternatíváját jelentette.

Mindeközben David Byrne és Brian Eno - már kettejük nevén - egy önálló albummal (My Life In The Bush Of Ghosts) is előrukkolt, mely rögtönzésekre, a stúdiótechnika spontán alkalmazására, zenei kollázsokra, az akkor forradalminak számító szemplerezésre, "talált" (televízió- és rádióműsorokból kiemelt) hangokra - és jellemzően az észak-afrikai és közel-keleti zenékre épült. Az persze nem kimondottan tánclemez volt, mindazonáltal jelentős és sikeres, mondhatni, kultikus darab. Éppen, mint Byrne táncszínházi kísérőzenéje, a The Catherine Wheel, melyből Eno ugyancsak kivette a részét. 1981-ben jártunk.

Na és erre tavaly, huszonhét év múltán Eno és Byrne - kettejük nevén, megint - elkészítette a folytatást. Az Everything That Happens Will Happen Today korántsem olyan izgalmas, mint az elődei, én legalábbis csak kétszer kaptam fel a fejem (I Feel My Stuff és Poor Boy). De ez most szinte lényegtelen. Lényeg a lényeg: ennek apropójából szerkesztette új turnéba Byrne az Enóval közös dolgait. És bizonyára jól tudta, hogy el kell hoznia Magyarországra is. Egyedül a tánc volt bizonytalan, de az is csak az elején.

Már úgy értve, hogy a "mi táncunk", Byrne táncosai végig tudták, hogy mi a pálya. A vokalisták is tudták, a hang- és fénytechnikusok is, a csupa-csupa fehér ruha is, és a két gitár, dob, ütőhangszerek, billentyű felállású zenekar dettó. De legfőképpen a múlt idő tudta. És ahogy uralni kezdték a - felfrissített-újrakreált, ám tempójukból mit sem vesztett - Talking Heads-darabok a programot, a Millenáris Teátrum széksorai egyre használhatatlanabbnak tűntek. Talán a Once In A Lifetime került sorra, amikor már nem lehetett tovább bírni. Onnantól nem volt apelláta, a sorok között, szélén és előtt Byrne harmadszor is megtáncoltatta a híveit. És senkit nem zavart, hogy a végén már olyan számok is előkerültek, amik függetlenek voltak Enótól. Éppen ellenkezőleg. Valami egészen mást és ritkát lehetett érezni: az önfeledt boldogság ízét.

Millenáris Teátrum, július 15.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.