David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában.
Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.
Szinte a kezdettől fogva kulcskérdés volt ez a Talking Heads történetében. Abban a körben ugyanis, ahol felbukkant, a New York-i CBGB art-punk színterén, viszonylag kevés szó esett a táncról. Ez a punk persze nem olyan punk volt, mint az angol, nem az a köpködős és társadalmi fajta, hanem sokkal személyesebb és költőibb, de azért a tánczenével ritkán adódott dolga. A Talking Heads pedig, már legalábbis a Fear Of Music albumától, ezt tűzte zászlóra.
És ezzel máris egy újabb kulcskérdéshez érkeztünk, mégpedig az ambientguru Brian Enóhoz. Az ő produceri és zeneszerzői szerepe ugyanis igen nyomatékos abban, hogy a fekete ritmusokra ráharapott a zenekar. És ahogy az art-rockba beszüremlett a funky, olyan zene született, ami a korszak felhígult diszkójának az alternatíváját jelentette.
Mindeközben David Byrne és Brian Eno - már kettejük nevén - egy önálló albummal (My Life In The Bush Of Ghosts) is előrukkolt, mely rögtönzésekre, a stúdiótechnika spontán alkalmazására, zenei kollázsokra, az akkor forradalminak számító szemplerezésre, "talált" (televízió- és rádióműsorokból kiemelt) hangokra - és jellemzően az észak-afrikai és közel-keleti zenékre épült. Az persze nem kimondottan tánclemez volt, mindazonáltal jelentős és sikeres, mondhatni, kultikus darab. Éppen, mint Byrne táncszínházi kísérőzenéje, a The Catherine Wheel, melyből Eno ugyancsak kivette a részét. 1981-ben jártunk.
Na és erre tavaly, huszonhét év múltán Eno és Byrne - kettejük nevén, megint - elkészítette a folytatást. Az Everything That Happens Will Happen Today korántsem olyan izgalmas, mint az elődei, én legalábbis csak kétszer kaptam fel a fejem (I Feel My Stuff és Poor Boy). De ez most szinte lényegtelen. Lényeg a lényeg: ennek apropójából szerkesztette új turnéba Byrne az Enóval közös dolgait. És bizonyára jól tudta, hogy el kell hoznia Magyarországra is. Egyedül a tánc volt bizonytalan, de az is csak az elején.
Már úgy értve, hogy a "mi táncunk", Byrne táncosai végig tudták, hogy mi a pálya. A vokalisták is tudták, a hang- és fénytechnikusok is, a csupa-csupa fehér ruha is, és a két gitár, dob, ütőhangszerek, billentyű felállású zenekar dettó. De legfőképpen a múlt idő tudta. És ahogy uralni kezdték a - felfrissített-újrakreált, ám tempójukból mit sem vesztett - Talking Heads-darabok a programot, a Millenáris Teátrum széksorai egyre használhatatlanabbnak tűntek. Talán a Once In A Lifetime került sorra, amikor már nem lehetett tovább bírni. Onnantól nem volt apelláta, a sorok között, szélén és előtt Byrne harmadszor is megtáncoltatta a híveit. És senkit nem zavart, hogy a végén már olyan számok is előkerültek, amik függetlenek voltak Enótól. Éppen ellenkezőleg. Valami egészen mást és ritkát lehetett érezni: az önfeledt boldogság ízét.
Millenáris Teátrum, július 15.
