kiállítás - FABRICIUS ANNA

  • - jerovetz -
  • 2009. július 23.

Zene

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.
Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselõit fotózta munkahelyükön: tûzoltók a szerkocsi, rendõrök a rendõrség elõtt, szobalányok (köztük a mûvész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív. Az öt modell mozdulatainak beállítása kétségkívül szándékoltan amatõr, az egyenruha miatt pedig természetes különbözõségük (a mûvész célkitûzéseivel ellentétesen) csak még hangsúlyosabb. A kiállításon már nem tudjuk meg - pedig kellene -, de azért gyanítható, hogy emögött nagy ívû gondolatok vannak. És valóban: Fabricius sorozatának projektleírásában kifejti, hogy célja az adott szakma lényegének belesûrítése egyetlen mozdulatba. A kiállítás ismertetõjébõl megtudhatjuk, a mûvész "egyetlen közös tulajdonság mentén hoz létre csoportokat", és hogy ez remek, pont a választás "önkényessége" miatt, mert ezzel Fabricius reflektál arra, hogy az "osztályok, a vallás metaelbeszélései, amelyek a korábbi élettörténetekre épültek, elveszítették kötelezõ érvényüket".

Én sem értem. A mûvész kétségtelenül szeretett volna értelmezni valamit, és ez nem sikerült. A képek alig tükröznek valamit a leírtakból - annak ellenére sem, hogy ez a projekt a 2007-es Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíj egyik nyertese -, csak valami igyekezetet, hogy illusztráljanak egy szociológiai-kultúrantropológiai tézist, ami viszont e szinten kifejtve legjobb indulattal is zagyvaság. A mûvek még kommentárral is csekély kielégülést okoznak, a kiállítás leginkább egy olyan teadélutánra emlékeztet, ahová a vendéget csak muszájból hívják meg, mert nincs ki a létszám.

Mindazonáltal a projekt sikeres, elismert. Okozhatja ezt talán befoghatósága: témája szépen, tisztán verbalizálható, nincs titok, tessék, itt a mûvészet. Talán ettõl is annyira félelmetes a tárlat: mi van, ha egyeseknek tényleg csak ennyi?

Ráday Galéria, megtekinthetõ július 30-ig

*

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.