kiállítás - FABRICIUS ANNA

  • - jerovetz -
  • 2009. július 23.

Zene

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.
Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselõit fotózta munkahelyükön: tûzoltók a szerkocsi, rendõrök a rendõrség elõtt, szobalányok (köztük a mûvész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív. Az öt modell mozdulatainak beállítása kétségkívül szándékoltan amatõr, az egyenruha miatt pedig természetes különbözõségük (a mûvész célkitûzéseivel ellentétesen) csak még hangsúlyosabb. A kiállításon már nem tudjuk meg - pedig kellene -, de azért gyanítható, hogy emögött nagy ívû gondolatok vannak. És valóban: Fabricius sorozatának projektleírásában kifejti, hogy célja az adott szakma lényegének belesûrítése egyetlen mozdulatba. A kiállítás ismertetõjébõl megtudhatjuk, a mûvész "egyetlen közös tulajdonság mentén hoz létre csoportokat", és hogy ez remek, pont a választás "önkényessége" miatt, mert ezzel Fabricius reflektál arra, hogy az "osztályok, a vallás metaelbeszélései, amelyek a korábbi élettörténetekre épültek, elveszítették kötelezõ érvényüket".

Én sem értem. A mûvész kétségtelenül szeretett volna értelmezni valamit, és ez nem sikerült. A képek alig tükröznek valamit a leírtakból - annak ellenére sem, hogy ez a projekt a 2007-es Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíj egyik nyertese -, csak valami igyekezetet, hogy illusztráljanak egy szociológiai-kultúrantropológiai tézist, ami viszont e szinten kifejtve legjobb indulattal is zagyvaság. A mûvek még kommentárral is csekély kielégülést okoznak, a kiállítás leginkább egy olyan teadélutánra emlékeztet, ahová a vendéget csak muszájból hívják meg, mert nincs ki a létszám.

Mindazonáltal a projekt sikeres, elismert. Okozhatja ezt talán befoghatósága: témája szépen, tisztán verbalizálható, nincs titok, tessék, itt a mûvészet. Talán ettõl is annyira félelmetes a tárlat: mi van, ha egyeseknek tényleg csak ennyi?

Ráday Galéria, megtekinthetõ július 30-ig

*

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.