kiállítás - FABRICIUS ANNA

  • - jerovetz -
  • 2009. július 23.

Zene

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.
Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselõit fotózta munkahelyükön: tûzoltók a szerkocsi, rendõrök a rendõrség elõtt, szobalányok (köztük a mûvész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív. Az öt modell mozdulatainak beállítása kétségkívül szándékoltan amatõr, az egyenruha miatt pedig természetes különbözõségük (a mûvész célkitûzéseivel ellentétesen) csak még hangsúlyosabb. A kiállításon már nem tudjuk meg - pedig kellene -, de azért gyanítható, hogy emögött nagy ívû gondolatok vannak. És valóban: Fabricius sorozatának projektleírásában kifejti, hogy célja az adott szakma lényegének belesûrítése egyetlen mozdulatba. A kiállítás ismertetõjébõl megtudhatjuk, a mûvész "egyetlen közös tulajdonság mentén hoz létre csoportokat", és hogy ez remek, pont a választás "önkényessége" miatt, mert ezzel Fabricius reflektál arra, hogy az "osztályok, a vallás metaelbeszélései, amelyek a korábbi élettörténetekre épültek, elveszítették kötelezõ érvényüket".

Én sem értem. A mûvész kétségtelenül szeretett volna értelmezni valamit, és ez nem sikerült. A képek alig tükröznek valamit a leírtakból - annak ellenére sem, hogy ez a projekt a 2007-es Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíj egyik nyertese -, csak valami igyekezetet, hogy illusztráljanak egy szociológiai-kultúrantropológiai tézist, ami viszont e szinten kifejtve legjobb indulattal is zagyvaság. A mûvek még kommentárral is csekély kielégülést okoznak, a kiállítás leginkább egy olyan teadélutánra emlékeztet, ahová a vendéget csak muszájból hívják meg, mert nincs ki a létszám.

Mindazonáltal a projekt sikeres, elismert. Okozhatja ezt talán befoghatósága: témája szépen, tisztán verbalizálható, nincs titok, tessék, itt a mûvészet. Talán ettõl is annyira félelmetes a tárlat: mi van, ha egyeseknek tényleg csak ennyi?

Ráday Galéria, megtekinthetõ július 30-ig

*

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.