kiállítás - FABRICIUS ANNA

  • - jerovetz -
  • 2009. július 23.

Zene

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.
Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselõit fotózta munkahelyükön: tûzoltók a szerkocsi, rendõrök a rendõrség elõtt, szobalányok (köztük a mûvész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív. Az öt modell mozdulatainak beállítása kétségkívül szándékoltan amatõr, az egyenruha miatt pedig természetes különbözõségük (a mûvész célkitûzéseivel ellentétesen) csak még hangsúlyosabb. A kiállításon már nem tudjuk meg - pedig kellene -, de azért gyanítható, hogy emögött nagy ívû gondolatok vannak. És valóban: Fabricius sorozatának projektleírásában kifejti, hogy célja az adott szakma lényegének belesûrítése egyetlen mozdulatba. A kiállítás ismertetõjébõl megtudhatjuk, a mûvész "egyetlen közös tulajdonság mentén hoz létre csoportokat", és hogy ez remek, pont a választás "önkényessége" miatt, mert ezzel Fabricius reflektál arra, hogy az "osztályok, a vallás metaelbeszélései, amelyek a korábbi élettörténetekre épültek, elveszítették kötelezõ érvényüket".

Én sem értem. A mûvész kétségtelenül szeretett volna értelmezni valamit, és ez nem sikerült. A képek alig tükröznek valamit a leírtakból - annak ellenére sem, hogy ez a projekt a 2007-es Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíj egyik nyertese -, csak valami igyekezetet, hogy illusztráljanak egy szociológiai-kultúrantropológiai tézist, ami viszont e szinten kifejtve legjobb indulattal is zagyvaság. A mûvek még kommentárral is csekély kielégülést okoznak, a kiállítás leginkább egy olyan teadélutánra emlékeztet, ahová a vendéget csak muszájból hívják meg, mert nincs ki a létszám.

Mindazonáltal a projekt sikeres, elismert. Okozhatja ezt talán befoghatósága: témája szépen, tisztán verbalizálható, nincs titok, tessék, itt a mûvészet. Talán ettõl is annyira félelmetes a tárlat: mi van, ha egyeseknek tényleg csak ennyi?

Ráday Galéria, megtekinthetõ július 30-ig

*

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.