Így utaztunk anno. szerk.: Rappai Zsuzsa Igaz, hogy Pest utcáin már az 1820-as években megjelentek a bérkocsik, 1846-ban pedig átadták az elsõ hazai vasútvonalat, mégis a tizenkilencedik század harmadik harmadáig a lóhát, a négyökrös szekér és a tutaj számított tipikus hazai közlekedési eszköznek. A kiegyezés után azonban felgyorsultak az események, s gyakorlatilag három évtized alatt olyan változás ment végbe, ami Európa fejlettebb részein több mint száz évet vett igénybe.
Ez a példátlan modernizáció az idõk folyamán a "boldog békeévek" cukros nosztalgiájává változott, divatos termékké, amit elsõsorban a korabeli fotók bumfordi bája, illetve az akkori tárgykultúra és tipográfia tesz eladhatóvá. Hogy mást ne mondjunk, Mikszáthnak ezen a piacon nem osztottak lapot, és persze arra sem emlékeztetnek túl gyakran, miféle panamák árán jött létre a "magyar csoda".
De ne legyünk ünneprontók! A szépség természetesen albumba kívánkozik, márpedig akkoriban nemcsak az étkészletek és az estélyi ruhák, de a jármûvek is szemkápráztató mestermûvek voltak. Az Így utaztunk anno létrejöttét elsõsorban ez a káprázat indokolta, mégis többrõl van szó, mint egyszerû fotóalbumról. A könyv ugyanis nemcsak illusztrációk gyûjteménye, de a jeles közlekedéstörténész szerzõknek köszönhetõen remek összefoglaló, ami sorra veszi a korszakra jellemzõ közlekedési eszközöket a hintótól a repülõgépig. Minõségi cukrászda, nem csak édességbolt.
- legát -
Kossuth, 2007, 215 oldal, 7500 Ft
*****
Vendégkarmester, Mikhail Agrest vezényelte a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. A fiatal dirigens jelenleg a szentpétervári Mariinszkij Színházban dolgozik, érthetõ, hogy mozdulatainak kecsességével, hátának sokat sejtetõ hallgatagságával keveset nyújt koncertközönségének. Viszont az operakarnagyok minden elõnyével rendelkezik, koncentráltsága, rugalmassága és a vészhelyzetek menedzselésének képessége mostani fellépése alapján is sokat ígérõ. A vészes helyzetek elõállításával a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adósunk maradt, pedig az együttest Agrest operai kihívásokkal szembesítette. Mûsorát ugyanis két operaszerû kompozícióval súlyosbította, elsõ számként Stravinsky A csalogány címû mesés dalmûvének balettváltozatát, záró számként pedig Prokofjev szürreális és misztikus operájának, A Tüzes angyalnak szimfóniába mentett pokoljárását vezényelte. Az opera Prokofjev egyik legmerészebb partitúrája, nem véletlen, hogy õ maga sem élte meg a bemutatóját. A belõle kialakított 3. (c-moll) szimfónia nem keresztmetszete a darabnak, szuverén, hagyományos keretek közé préselt négytételes zenekari darab, ám aki ismeri az eredeti mûvet, az felismeri benne az elõzmény irracionális sodrását, sötét fantasztikumát. Agrest tökéletesen tárta fel a sötét színek minden árnyalatát, a zenekar ebben a darabban hozta legjobb formáját. A Csalogányban a sötét színnek kisebb a szerepe, ha felbukkan, akkor is csak anderseni mesegonosz kosztümben, melyet alig veszünk észre a kínai papírlampionok meglehetõsen harsány villogásában. A zenekar itt is a helyén volt, Agrest ideges igyekezetében azonban szinte egy levegõre akarta végigdalolni a Csalogány énekét. Az orosz (másodfelhasználású) kétszersültek közé egy kortárs amerikai darabot, John Adams 2001-ben bemutatott kompozícióját illesztette. Az Útikalauz furcsa helyekre címet viselõ nagyszabású tétel bebizonyította, hogy van még tartalék az amerikai repetitív zenében.
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája, május 10.
****
Vendégkarmester, Ion Marin vezényelte a Budapesti Fesztiválzenekart; fellépését a harsányság és a lendületes izommunka jellemezte. Alig maradt mögötte a csodagyerekként elhíresült Han-Na Chang, aki Elgar rettenetesen nyúlós csellóversenyét hagyta helyben derekasan. Chang már a bevezetõ recitativóban izomból fogott a húrok pengetésihez, dacos szájjal, hogy a lírai részekben merevgörcsben fetrengõ teste aztán Bernini barokk vallási kéjekben fürdõ szobraihoz váljék hasonlóvá. Nem hittem neki. Legkivált talán azért nem, mert a mûvészetet - pusztán jó szándékból - valahogy összekeveri vagy egybemossa a sportteljesítménnyel, és mintha ez jellemezné az összes, mostanában nálunk járt ázsiai elõadómûvészt (v. ö. még Lang Lang). És még azt sem állíthatni, hogy hibátlanul játszott, sok hamiskás hang csúszott be, sok apró pontatlanság, de hát ez a versenymû, különösen a repetált hangokat görgetõ Scherzo tétel, rendkívül nehéz. Ion Marin sem a kényes egyensúly mestere, ha vadság, akkor indiánosan bõsz, ha humoros, akkor mindenkinek a hasát kell fognia a kacagástól. Ives Négy ragtime címû mûve még nagyobb brutalizálások nélkül szólt, ám a Prokofjev különbözõ Rómeó és Júlia szvitjeibõl a karmester által összeállított potpourri már mellbe vágott egyértelmûségével. Mint egy kollégám megjegyezte, nem elég, hogy Rómeó és Júlia meghal, Marin még Tybalt pusztulását is odacsapta a végére, ezt a rézfúvósokkal és ütõkkel sokkoló gyászzenét, a hepciáskodásra hajlamos Prokofjev egyik jól sikerült hatásvadászatát.
- csont -
Zeneakadémia, május 11.
Marin: ***
Chang: ***
Gyilkos szerelem Valaha az ilyen címekért találták fel a mozit, túl azonban az iparág századik születésnapján jó adag beismerés is kiolvasható a fentiekbõl. Olyasmi, hogy: olcsó vagyok, de hódítani akarok. Pedig annyira azért nem vagyunk olcsók, mint azt a fogyasztói ár (990 Ft) és a magyar cím sejtetni engedi; mivel két bizonyítottan nehéz ember, Travolta és Gandolfini adja a fakabátokat, a mozijegynyi befektetés már meg is térült a stáblistánál. Ráadásul a rendezõ, bizonyos Todd Robinson családtörténetet mesél, de nem ám úgy, ahogy mi szoktuk, a történelem viharainak kitett apák történetét, hanem egy igazi zsarufilmet. Az olyan családok szemében, melyek viszonylag kevés cowboyt, ám annál több indiánt tudnak felmutatni felmenõik között, igazi kuriózum lehet Robinson nagypapa; egy régi vágású, ballonos zsaru a negyvenes évekbõl, aki sokat tett azért, hogy a kor ünnepelt sorozatgyilkosai a villamosszékben végezzék. Õk voltak a Lonely Hearts Killers (a film eredeti címe is rájuk vonatkozik), egy gyilkos kedvû szerelmespár, akik a csábítás trükkjével, amikor pedig az nem segített, akkor némi hidegvérû gyilokkal jutottak az egyedülálló lányok és asszonyok megtakarításaihoz. Õket, táncoskomikusi vehemenciával, Salma Hayek és Jared Leto alakítja, az ügyükben eljáró, búsképû nagypapát pedig John Travolta. Szerencsésnek mondhatják magukat azok a családok, ahol a felmenõket egy Travolta alakítja, és nagyon is érthetõ, ha Robinsonékra mélyen hatott a családi film-noir. Elsõsorban nekik, azaz minden Robinsonnak, kicsinek és nagynak, ajánljuk a Gyilkos szerelmet.
- kg -
Forgalmazza a Best Hollywood
***
Mozart Titusz kegyelme címû utolsó operája korábban nem volt siker. A darabot Jean-Pierre Ponnelle televíziós változata állította újra reflektorfénybe. Ez a Caracalla termáiban elõadott változat is rávilágított arra, hogy a Titusz nemcsak a szereposztási nehézségek, hanem statikussága, az unalmas drámai alapok miatt is maradt távol a nagy operaházaktól. Pedig a librettista, Mazzola mindent megpróbált; két felvonásra húzta Metastasio drámáját, feszesebbé tette, de - mint azt a Zürichi Opera elõadása is bizonyítja - nem tudott vele csodát tenni. Jonathan Miller rendezése is csak annyit tudott hozzáadni a korábbi verziókhoz, hogy a szereplõket Mussolini Itáliájának kosztümeibe öltöztette, és egy a MûPa elõtt látható (pszeudo)zikkurathoz hasonló csigát biggyesztett a színpad közepére. Az énekesek és a karmester Franz Welser-Möst, valamint az opera kiváló fúvósokkal felszerelt zenekara mindenesetre ékesen bizonyítja, hogy érdemtelenül elfeledett mûvet hallunk. Vesselina Kassarova (Sesto) a férfinak öltözött Kim Basingert idézi a 9 és fél hétbõl. Eva Mei Vitellaként kitûnik a remek énekesek közül, igaz, neki jutott az opera legszebb áriája, a basszetkürtszólammal megtámogatott "Non pi» di fiori" - amit a lehengerlõ G-dúr kórus követ. Ez a tíz perc Mozart legjobb jelenetei közé tartozik. Jonas Kauffmann (Titusz) sem kétsoros öltönyben, sem fasisztának maszkírozva nem tudja elhitetni, hogy uralkodó.
- kolozsi -
EMI Classics
****
PABLO URBÁNYI: ISTEN ÁLLATKERTJE Az Ipolyságról szüleivel 1947-ben Argentínába emigrált, majd onnan felnõttfejjel Kanadába távozó, spanyol nyelvû argentin író negyedik magyarul megjelent kötete önéletrajzi elemekbõl táplálkozik. Az emlékek története sosem azonos a valósággal; a regényben az egyes szám harmadik személyû elbeszélõ próbálja meg a szavak segítségével újrateremteni gyermek alteregója, Fénix de Jacobowicz "segítségével" a második világháború utolsó pár évét. Azt az idõszakot, amely a paradicsomi idillbõl, a Juditnak nevezett szolgálólány lába közt felfedezett "harmatos lóhere" okozta idõn kívüli boldogságtól az isten kertjének pusztulásáig vezet. Az érzéketlen, brutális és hisztérikus anya, a mindig távol levõ, kommunista-partizán s egyben csempész apa, a pálinkázó, pipázó nagyapa, a számolatlan és név nélküli unokatestvérek és nagynénik alkotta "család" közönye helyett a kisgyermek a nála tíz évvel idõsebb lány által adott és viszonzott szeretethez és szerelemhez menekül; kapcsolatukat pedig csak megerõsíti az ide-oda települõ front, az elegáns nácik és a lovaikat táncoltató kozákok helycseréje, az éhezés és a nélkülözés. A háború irtóztató világát felváltó béke sokkal borzalmasabb; Fénix és Judit szerelmes enyelgésének egy fel nem robbant akna aktivizálódása vet véget, amit csak tetéz, hogy a fiú számára apa-pótlékként szereplõ Vorosov kapitány is távozik az élõk sorából. Az így felnõtté váló, az édenbõl kitaszított, nyolcéves fiú 15 gyertyájának motívuma zárja keretes szerkezetbe a mûvet, amelynek valóban olvasmányos stílusát sokszor megtöri az idõs szerzõi én "bezzeg a mi idõnkben" típusú zsörtölõdése. A szavak által elrejtett vagy észrevétlenül felfedett valóság pedig csak azoknak bírhat revelációval, akik a nem a kelet-közép-európai (háborús) irodalmon szocializálódtak. Anyaölregénynek teljesen megfelel.
- dck -
Fordította Dobos Éva, Noran Könyvkiadó, 2007, 268 oldal, 2499 Ft
****
Azymuth: Azymuth Re-Mastered Az Azymuth nevû legendás brazil formáció még a hatvanas évek végén alakult, ám elsõ lemezüket "csak" 1974/75 fordulóján rögzítették Rio de Janeiróban. Zenéjük egyedi és összetéveszthetetlen, mégis ezer más forrásból ismerõs lehet - az eltelt évtizedek alatt ugyanis rengeteget mintázgatták számaikat a dzsesszes-elektronikus (leginkább kivágós-ragasztós) tánczenék készítõi. Most a Far Out kiadó jóvoltából kezünkben az eredeti debütáló albumuk átkevert, újramaszterolt verziója, s hozzá még egy bónuszcédé, rajta a legkiválóbb kortárs producerek remixeivel. Már elsõ meghallgatásra nyilvánvaló lesz, milyen megkapó és gusztusos elegyet állított elõ a négy brazil muzsikus: egy kis funk/soul, némi pszichedélia, erõs fúziós zenei hatások, nagy evõkanál easy listening és persze szamba/bossa ritmika - mindez a megfelelõ helyen és adagolásban. Az elképesztõ gitárhangokról (José Alexandre Malheiros), a Fender-/Hammond-varázslatról és az analóg szintiorgiáról alig merünk szólni - utóbbiról csak annyit, hogy José Roberto Bertrami egyenesen arra született, hogy népszerûsítse Moog dr. találmányát. És persze a remixõrök sem hagynak minket cserben: akad itt tribál-bossa-house a Spiritual South értõ elõvezetésében, az eredeti irányt végletekig felerõsítõ latin pszichedélia a Recloose-tól vagy éppen megejtõ minimálelektronika az egytagú As One formációtól. Õk nem szégyellik, s mi se tegyük: alighanem egy egész mûfaj, a brazil/latin beütésû dzsesszes tánczene köszönheti születését e derék brazil muzsikusoknak - akik a mai napig aktívan ûzik az ipart.
- minek -
Far Out/Deep Distribution, 2007
*****
Jó társaság Hároméves késése van ennek a vígjátéknak, ami onnan is látszik, hogy Scarlett Johansson még mellékszereplõ benne, és nem fõdíva. Máskülönben semmi jele az eltelt éveknek, hacsak az nem, hogy még ennyi idõ elteltével is a Jó társaságot kell elõvenni, ha a családi értékeket propagáló hollywoodi vígjátékok védõbeszédét kell megtartanunk. Mert amellett, hogy a filmben kétségtelenül megvan ez a nagycsalád szentségében naivul hívõ vonulat, olyan dolgok is szóba kerülnek, méghozzá igen szórakoztató - hogy mást ne mondjunk, családbarát - módon, amelyekrõl kussolni szoktak a stúdió- és szalonképes vígjátékok. Ilyen például az a felettébb kellemetlen szájíz, amely akkor vesz erõt a vezetõ beosztásban lévõ reklámszakemberen, amikor az ötven felett járó pasas megtudja, hogy egy huszonéves kölyköt ültettek a nyakába. És emberünk még szerencsésnek is mondhatja magát, hisz neki csak az irodájából kell kiköltöznie, miközben a kollégák többsége már csomagol. Olyan remegõ szájszéleket is ritkán látni mainstream vígjátékban, melyekkel a kisöpört ötvenesek várják, hogy a méregdrága öltönyökben flangáló gyerek-menedzserek vállveregetve kitessékeljék õket az utcára. Az egészben az a legszebb, hogy mindezek a corporate kíméletlenségek egy romantikus vígjátékba lettek beépítve; egy hol fanyar, hol szentimentális romkomba, melyben az ifjú titán beleszeret a beosztottjává fokozott sokgyermekes családapa legidõsebb lányába. És ha már említettük a remegõ szájszéleket, búcsúképpen megjegyeznénk, hogy ajakremegtetésben Scarlett Johanssonnak is adódnak nagy pillanatai.
- kg -
RTL Filmklub
****
