Zene

Tizenöt évesen szétlőtték a lábfejét. Alig élte túl. Bosszúra vágyott, erre is biztatták. "A hadnagy a foglyokra mutatott. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy pont ők voltak azok, de akkor bármilyen fogoly megtette volna. Hátrakötött kézzel felsorakoztattuk őket, mind a hatot. Belelőttem a lábfejükbe, és egy napon keresztül néztem a szenvedésüket, majd végeztem velük, hogy végre abbahagyják az üvöltést. Mindegyiknek a szemébe néztem, és láttam, ahogyan tekintetük feladja a reményt és megmerevedik, mielőtt meghúzom a ravaszt. Bosszantott a néma tekintetük." Megállás nélkül marihuánát szívott, brown-brownt (lőporral kevert kokain) szippantott, és telenyomta magát mindenféle nevenincs kapszulák tartalmával - egész heteket töltött alvás nélkül. Ebben az állapotban került egy nemzetközi jótékony szervezet átnevelő központjába, ahol a gyerekkatonákat úgy szoktatták le a drogokról, hogy egyszerűen nem adtak nekik. Hónapokig tartottak az átállás kínjai. "Veszélyesek voltunk, és egyedül a gyilkoláshoz értettünk." Aztán sikerült visszailleszkednie a békés kamaszéletbe, magához vette egy távoli rokon, de itt is utolérte a polgárháború. Csoda, hogy él, hogy az Egyesült Államokba került, tanulhatott, és könyvet írhatott gyerekkatonaéveiről.

Csak sejtések vannak arra nézve, pontosan mikor születhetett ez az olvasók elől mostanáig eltitkolt Szép Ernő-regény. Annyi bizonyos, hogy a szerző 1945 után készült el vele, abban a hátralévő nyolc évben tehát, melynek maga tette közzé belső számvetését házi készítésű, szomorú bonmot-jában: "Szép Ernő voltam" - köszönt az életből kifelé tartó író és emelte kalapját. A Natália annál is érdekesebb felfedezés, mivel az író, aki ebben a regényében már álruhát sem választ, hogy saját magáról írjon, e könyv oldalain még jól hallhatóan így mutatkozik be: "Szép Ernő vagyok".

Ha hihetünk a szórakoztatva ismeretterjesztő tévésorozatoknak, a harmadik birodalom nemcsak tűzzel és vassal hajszolta a világhatalmat.

Caleb Carr A sötétség angyala című regénye A halál angyala folytatása - Laszlo Kreizler és (életben maradt) hű segítői újra nyomozni kezdenek.

Két-három éve még izgalmasnak hatott, de ma már halálosan unalmas, hogy minden héten újabb és újabb, sihederekből álló északnyugat-londoni alakulat próbál meg kimászni a garázsból, hogy eljusson legalább olyan szintre, mint mondjuk az Arctic Monkeys vagy a Franz Ferdinand.

"Nemcsak az a baj, hogy nem szeretem a Dying Fetust: nem tudom, képes leszek-e tolerálni a zenéjüket másfél órán keresztül" - fogalmazza meg a koncertre csábítandó cimboránk a földgolyó szinte teljes népessége, de még a metálosokon belül is igen sokak aggályait.

Hogy a mozi nem csupán üres szórakozás, de segít eligazodni a világ fontos dolgaiban is, az - így, 100 év után - immár több mint nyilvánvaló.

1992-ben az Asian Dub Foundation nem volt több két workshopvezető, Aniruddha Das basszusgitáros és John Pandit DJ, valamint a fiatal MC Deeder Zaman együttműködésénél, és csak évek múltán fejlődött zenekarrá - e társaság számára a csúcsot a 2000-ben megjelent Community Music, majd a 2003-ban kiadott Enemy Of The Enemy jelentette.

A kötet címlapján egy tömött bevásárlókocsi elején aprócska játék nyuszi üldögél, ijedten figyelve az előtte háborgó tengert.

Wes Anderson úgy készít filmet, ahogy gyerek épít legóvárat:

Borítékolható volt, hogy a tavalyi elmaradt Peeping Tom után Mike Patton (aki sokak számára, így számomra is, még mindig az egykori Faith No More-énekes) bármilyen formációval jön is Magyarországra, ott tuti a telt ház.

Kiskertek, kukoricaföldek, hullámpalával foltozott kerítések és holdbéli ÁFÉSZ-boltok között kanyarog az autóbusz a szellős zalai nyárban, maga mögött hagyva Nagykanizsát, arccal a horvát határnak. Ha Tarr Béla road movie-ra szánná magát, abból jönne ki ilyesmi. Finoman szólva még Murakeresztúron sincs sok jele annak, hogy egyórányi vonatútra innen (kerüljük a nagy szavakat) történik valami. Persze addig is el kell ütni valamivel a varasdi járat indulásáig hátralévő néhány órát.

Nagyon szerethetik a Park Könyvkiadóban Mozartot, hiszen Solomon remek zenetudományi pszichoregénye (Családterápia, Magyar Narancs, 2007. március 1.) után egy évvel ismét egy Mozart-könyv magyar fordítását jelentették meg. Tudjuk, hogy az opera szelleme mindig (vagy csak végül) triumfál a gazdasági racionalizmus felett, így ez a könyv - minden vonatkozásban - nagyon is operai szellemben fogant. Csoda, ha az első pillanattól a szívünkbe zártuk?

Hangvétele, kifinomult, tiszta elbeszélői stílusa alapján akár huszadik századi író is lehetne Melville. Témái már árulkodóbbak; a különöshöz, a rejtélyeshez való vonzódása érezteti, hogy valójában a késő romantika, a nagyrealizmus korának gyermeke, aki nem akar vagy nem tud bizonyos, nagyon is evilági dolgok magyarázatával megbirkózni, hátrább lép, és csak bejelöli azokat a határokat, ahova az emberi elme e jelenségek megfejtésében elérhet.