Nagyon szerethetik a Park Könyvkiadóban Mozartot, hiszen Solomon remek zenetudományi pszichoregénye (Családterápia, Magyar Narancs, 2007. március 1.) után egy évvel ismét egy Mozart-könyv magyar fordítását jelentették meg. Tudjuk, hogy az opera szelleme mindig (vagy csak végül) triumfál a gazdasági racionalizmus felett, így ez a könyv - minden vonatkozásban - nagyon is operai szellemben fogant. Csoda, ha az első pillanattól a szívünkbe zártuk?
Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, így idézzük a zenei monográfiákban eddig olvasott legjobb első mondatot: "Meglehet, nincs szükség újabb könyvre Mozartról és operáiról." E meghökkentően őszinte felütés bizonyára
nagy kedvet csinál
a következő közel 400 oldal elolvasásához, főleg ha tudjuk, hogy a könyv még a legrosszabb esetben is igazolni fogja e mondat implicit állítását, miszerint nincs szükség újabb könyvre. Minden egyéb tanulság nyereség. Nem lehet például elégszer elmondani, hogy "a zene világában Mozart áll legközelebb Shakespeare drámaírói nagyságához", mindketten a lehető legszerencsésebb történelmi pillanatban születtek, sőt "művészi egyéniségük is összemérhető: Shakespeare-hez hasonlóan Mozart is képes volt magába szívni és magához hasonlítani más zeneszerzők stílusát és technikáját, az ő formaelvét is próteuszi változatosság jellemezte, ő is mesterien elegyítette a műfajokat. Zenéjének tágassága, drámai ritmusa, gondolatainak utolérhetetlen fürgesége, kimért szövevényessége, gazdag sokértelműsége, játékossága és zabolátlan humora, valamint a minden szereplővel való azonosulás képessége is shakespeare-i léptékű". Shakespeare tehát az iránytű Mozart operáihoz (de más műfajú darabjaihoz is), s ezt az iránytűt Cairns egy pillanatra sem ejti ki a kezéből. (A magyar olvasókat persze nem kell váratlanul érje Cairns könyvének eme, a drámai géniuszra vonatkozó vezéreszméje, hiszen mindezt megtanulhatták Fodor Géza A Mozart-opera világképe című művéből.)
Cairns Mozart-könyvét egy nagyon is érthető és átélhető belső késztetés motiválta. Egyfelől ki nem tapasztalta önmagán (tényleg: ki nem tapasztalta?), hogy ifjúkorában nem tudott mit kezdeni a "problémátlan" Mozarttal, és - miként Cairns - valamennyien a konfliktusos Beethoventől vagy a melankolikus Brahmstól estünk kétségbe. A mozarti zene irtózatos mélységeinek felismerését utólag fordulópontnak, személyiségfejlődésünk részének látjuk, éppúgy, mint az első csókot, a sokadik csalódást vagy szeretett gyermekünk osztályfőnöki intőjét. Ám ezen utóbbiakról magunkban maximum azt gondolhatjuk, hogy bizonyára gazdagodtunk általuk, előbbitől az a határozott érzésünk alakul ki, hogy bölcsebb és jobb emberek lettünk. Az élmény, a tudás megosztása pedig erkölcsi kötelességünk. "Mozartot egészen addig felszínesnek tartjuk, amíg nem éltünk még eleget" - így Cairns.
Rövidke, Mozarttal töltött életünk dialektikáját "másolja" a történelem. Helyesen idézi Cairns Charles Rosent: Mozart zenéjének "abszolút fizikai szépsége" sok esetben csak elfedte "művészetének hajlíthatatlanságát, felforgató erejét. A tökéletes felszín túl idegennek bizonyult a romantikus értékek és gyakorlat világában - szinte alig volt emberi." Hogy a tökéletesség burkát mikor sikerült áttörni, Mozart halála után 100, 150 vagy 200 évvel, kérdés. Cairns hajlik rá, hogy mindez csak az utóbbi évtizedekben történt meg. Szimpatikus, hogy az áttörést Cairns elsősorban Mozart operáinak legújabbkori interpretációjához köti, nem lehet véletlen, hogy a 2006-ban, Angliában megjelent könyv borítóján a 2006-os salzburgi fesztivál Figaro házassága előadásán készült fotó látható.
Hiányérzetet kelthet ezek után, hogy az Idomeneo (1781) előtti korszak operatermését Cairns egyetlen összefoglaló fejezetben tárgyalja, miközben ezekről a művekről az interpretáció manapság sok mindent állít. Nem biztos, hogy friss tapasztalatainkat szerencsés épp egy Imitáció és asszimiláció című részben szemlézni. De ne vitassuk a szerző jogát attól, hogy csak tökéletes művekben keresse a géniusz kezének nyomát, ott, ahol minden ütemben fellelhető. A könyv így lényegében az Idomeneótól a Titus kegyelméig (1791) tartó egy évtizedről szól.
A zene felszínének feltörése alapozta meg (és tette szükségessé) a Mozart-mítosz felszámolását. Cairns nem kutatott fel új adatokat, az életút, a személyiség felrajzolásakor szinte kizárólag az elmúlt két évtized "realista" zenetörténet-íróira (Volkmar Braunbehrens, Robbins Landon, Stanley Sadie, Maynard Solomon, Alan Tyson, Neal Zaslaw) hivatkozik. Kérlelhetetlen, ha tarthatatlan, ostoba mítoszokra terelődik a szó, de a radikális mítoszrombolás fikcióival sem azonosul, Solomon Mozart-könyvét például érezhetően túlzásnak tartja. Meglehet, a Mozart-irodalomban többé-kevésbé otthonosan közlekedő olvasót untatják a tucatszor idézett levelek, az egyes művekhez (zongoraversenyek, vonósnégyesek, szimfóniák) tapadt elfogadott értékelések, de abban talán mindenki egyetért, hogy Cairns Mozart-könyve
