Kiskertek, kukoricaföldek, hullámpalával foltozott kerítések és holdbéli ÁFÉSZ-boltok között kanyarog az autóbusz a szellős zalai nyárban, maga mögött hagyva Nagykanizsát, arccal a horvát határnak. Ha Tarr Béla road movie-ra szánná magát, abból jönne ki ilyesmi. Finoman szólva még Murakeresztúron sincs sok jele annak, hogy egyórányi vonatútra innen (kerüljük a nagy szavakat) történik valami. Persze addig is el kell ütni valamivel a varasdi járat indulásáig hátralévő néhány órát.
"Something is happening here, but you don't know, what it is", ez lesz majd az utolsó dal a ráadás előtt, a Ballad Of A Thin Man, bár nyilván ez sem tudható előre, Dylan tegnapi fellépéséből nem lehet túlságosan biztos következtetéseket levonni a maira vagy a holnapira. Sem arra, hogy mit fog játszani, sem arra, hogy milyen változásokon megy keresztül egy-egy feldolgozás. 1988. június 7., az úgynevezett "The Never-Ending Tour" kezdete óta a varasdi a 2044. föllépés (rövid fejszámolás: átlagosan több mint évi száz koncert, két évtizeden keresztül, többnyire telt házak előtt; kifejezett érdektelenség és harmad-negyedház talán csak a két budapesti koncerten fogadta).
Varasd (Varazdin) nagyjából ötvenezres kisváros, az NK Varteks stadionja 10 000 ülőhelyes, bár ezek a helyek nem telnek meg a szeles időben. Délután még csak lézeng a nép a gyepen, sör és kebab, van valami majálisjellege az egésznek. Idősebb horvát folk-rock hősök, Drago Mlinarec & Vlado Kreslin vadítják a népet, a horvátok vidáman éneklik velük a dalokat, a külföldiek folytatják a sör-kebab vonalon. A Majke ("Anyák") többek szerint a legjobb jelenlegi horvát zenekar, punkba oltott hard rockot játszanak amúgy, a mai napra viszont akusztikus műsorral készültek, és az énekes, Goran Bare minden Jim Morrison-os manírja ellenére tagadhatatlanul van bennük lendület. A Manic Street Preachers ezután egy Manic Street Preachers-koncertet ad.
Dylan fél tízkor kezd, sötétség, felvezetőzene, megszólal a hang, a jól ismert köszöntő szöveggel, "Ladyes and Gentlemen, please welcome the poet laureate of rock'n'roll" satöbbi. Ma este a Rainy Day Women a nyitó szám, a világ talán legvidámabb kábítószeres indulója: szívatnak ezért, szívatnak azért, de ne legyek olyan magányos, gyerünk, mindenki szívjon be. A közönség többnyire fiatalokból áll, tényleg nem ragozom többet, de Bob Dylan Magyarországtól keletre, délre, nyugatra és északra több mint divatos, és messze nem csupán azok körében, akik még látták Lenint (Titót, John F. Kennedyt, Wojciech Jaruzelskit). Tinédzserek fújják fejből az összes szöveget, és a három nappal korábbi, bécsi koncerten még a rendet sem átallották fölborítani, amikor a Highway 61 Revisited kellős közepén néhány százan egyetlen rohammal bevették a rezervált Wiener Stadthalle első szektorát, ahol a drága ülőhelyek sorai közt egy percen belül legalább ezer ember táncolt.
Itt semmi szükség rajtaütésre, a közönség talpon van eleve, a jókedve érezhetően átragad a zenekarra is. Ebben a felállásban már túl vannak a háromszázadik koncerten, és nem is anynyira rockzenekarnak, mint inkább vándormuzsikusoknak tűnnek. Semmi póz, a teatralitás minimuma. Dylan ezúttal is a billentyűk mögött, és ezúttal is orgonahangot ken a zene alá. A dob és a basszus (George Recile és Tony Garnier, ők már veteránok Dylan zenekarában, Garnier minden idők csúcstartó Dylan-zenésze: 1989 óta úton van vele), valamint a két gitár (Denny Freeman, Stu Kimball) mellett Donnie Herron színezi a dalokat a legkülönfélébb hangszereken: hegedűn, bendzsón, mandolinon és steel-gitárokon. Az egyszerre decens és lendületes Don't Think Twice a második dal, Dylan jó érzékkel váltogatja a gyors és lassabb számokat.
Dylan működését érdemes úgy szemlélni, mint egy borászét, az ő esetében érdemes évjáratokban gondolkodni. És a 2008-as év kimagaslónak tűnik. Minden eddigi föllépés rendkívül koncentrált és szívből jövő, Dylan sajátos énekbeszéde pedig mindvégig energiával és figyelemmel teli. Az úgynevezett lassú számok a koncert legszebb pillanatai: az újrahangszerelt Tangled Up In Blue ezúttal is elhangzik, ahogy az It's Alright, Ma is (talán a legjobb verzió hosszú évek óta), majd valamivel később, a szokásos, közönségvadító Highway 61-t követően a karneváli képeket sorakoztató Desolation Row. Majd' tízperces dal ez is, a zenekar lépésről lépésre, fokozatosan építi föl, és így teszi egyre dinamikusabbá. A legutóbbi nagylemezt (Modern Times) záró, akusztikus gitárral és Herron finom hegedűjátékával kísért Ain't Talkin' ugyancsak nehezen megy ki az ember fejéből. Ezt a meglehetősen szomorú dalt már a befejező kanyar követi, a rockabillysre vett Summer Days, a gunyorosan szemtelen Ballad Of A Thin Man, majd a két ráadás, a friss klaszszikus Thunder On The Mountain és a nagy klasszikus Like A Rolling Stone.
Búcsúzásképpen némán felsorakozik a zenekar, majd a fiatalok ellepik az éjszakai várost. Varasd derekasan állja a rohamot egy darabig, aztán az éjszaka mélyén bezár szép csöndben. Just like a rolling stone, lomha földi békák szanaszét görögnek. A hajnali zágrábi vonatra jó páran várnak az állomás padjain bóbiskolva. Mondani szokás, hogy a jegenyefák nem nőnek az égig - de ők már tudják, hogy igen, néha, egy-egy éjszakára.
