Dying Fetus (koncert)

"Nemcsak az a baj, hogy nem szeretem a Dying Fetust: nem tudom, képes leszek-e tolerálni a zenéjüket másfél órán keresztül" - fogalmazza meg a koncertre csábítandó cimboránk a földgolyó szinte teljes népessége, de még a metálosokon belül is igen sokak aggályait. Meg kell hagyni, nem a legbársonyosabb muzsika a Dying Fetusé - még akkor sem, ha valami ordas véletlen folytán mondjuk a Radikális Amputáció nevezetû együttest nevezzük ki a bársonyos zenék fundamentumának. Befogadásához nem árt jó barátságban lenni nagyjából az összes, mélyre hangolt gitárokat és kevéssé dallamos éneket felvonultató stílussal, fõképp a death metallal és a grindcore-ral - mindezek legagresszívabb verzióit ötvözi ugyanis a Haldokló Magzat zenéje (jobb lett volna nem tudni, mit jelent a név, nem igaz?), jelentõs profizmussal és fantáziával. Lehet persze, hogy ezzel még nem gyõztünk meg senkit, de higgyék el, e keverék mûfaj messze legjobbja ez a washingtoni zenekar.

A jóindulattal félházasnak mondható hajó gyomrában adott koncert pontosan azt hozta, amit mindenki elvárhatott - és valamivel még többet is, mint a legutóbbi, kultiplexes buli; nemigen tudjuk elképzelni, hogy bárki is csalódottan ment volna haza (bár fentebb idézett pajtásunk idõvel fejfájásra kezdett panaszkodni - de hát õ sem számított másra). A kételkedõk is megbizonyosodhattak arról, hogy a zsánerhez képest igen komplex muzsikát mindössze három rosszarcú fiatalember produkálja (akárha valami kamasz garázsrockzenekart látnánk), de hármukba is szorult annyi energia, hogy egy perc megállás se legyen az igen tisztességes hosszúságú koncert során, s hogy mindvégig látszólag hatalmas lelkesedéssel bemozogják a színpadot úgy, hogy néha még a dobos is felpattan a cucca mögül. Na meg azért annak is megvan a maga bája, amikor az edzett fülû látogató is csak annyit ért a felkonfból, hogy "A következõ számunk pedig a wöaaarrrhhh wrráuuhhv wruufff". És valóban.

A38 hajó, június 10.

*****