Régen volt, májusban lesz kilenc éve – akkor még a Magyar Rádió bejárata a Bródy Sándor utcában volt, Magyar Rádiónak hívták, és élőben közvetítette saját szervezésű versenyeit. Az első díjat Koós-Hutás Áron, a harmadikat és a közönségdíjat Subicz Gábor nyerte, a második helyet a náluk fiatalabb Pecze Balázs kapta, aki ekkor még inkább csak belekóstolt a dzsesszbe, de azóta teljesen kétlaki lett, például a Concerto Budapestben és a B Verzió funkbandában is helyet kapott. A zsűri, ha csak az általuk azóta bejárt pályát nézzük, jól döntött. Akkor fényes tehetségeket hallottunk a Márványteremben, most pedig kiforrott egyéniségeket a Müpa Fesztivál színházában.
A kísérő alaptrió (Tálas Áron billentyűkön, Fonay Tibor bőgőn/basszusgitáron, Csízy László dobon) laza szvinges bevezetővel kezd, amire a három szólista besétál, és jól meghangszerelt kórusrészek között rögtön néhány pompás szólót vág ki. Az első blokkot Pecze kapja, de Koós-Hutás konferálja őt, ezt végig így csinálják: baráti méltatása ül, Pecze szerényen köszöni meg, és egy hangulatos Tom Harrell-darabbal nyit szárnykürtön. Harrell legendás tanár volt, de a hangszer lírai oldalának is igazi mestere – feltehetően épp ezért választotta a fényes dallamíveket mutató trombitás. Pecze színpadra hívja Szőke Nikit, akit viszont nemrég Michel Legrand választott ki és kísért ugyanebben a házban, csak egy még nagyobb színpadon. Magabiztos, dögös scattelés következik a két nagy Legrand-sláger körül. A trombitatrió egy-egy Clifford Brown- és Dizzy Gillespie-örökzölddel lép elő a nagy elődök előtti újabb főhajtás jegyében. A Night In Tunisia egészen felforrósítja a hangulatot, és mindhárom szólista kitesz magáért a biztos kezű Subicz-hangszerelésben. Érezni a rutint, hogy Subicz a Modern Art Orchestrában (MAO) szerzőként és arranzsőrként is dolgozik. Következő szólója érdekes, egy alig ismert Miles Davis-témát játszik, magát kíséri elektronikával, de ő is érzi, hogy izgalmasabb, amit a társaival csinál („…hogy valami rendesebbet is játsszunk”). Színes, szélesvásznú autós üldözés következett, ugyanolyan szellemesen és hatásosan komponált darab, mint Subicznak a feleségéhez írt, a MAO repertoárján is hallható szerzeménye. Subicz az akkordmenetek mestere. Az átvezetés után a másik virtuóz, Koós-Hutás, akinél a ritmizálás elsődleges fontosságú, lényegében saját, ET-nek nevezett produkciójával töltötte ki saját blokkját. A hetvenes években gyökerező zenék az elektronikusan modulált trombitával lesznek maiak. Leginkább a Robert Glasper Experiment jutott róla eszembe, csak persze Koós-Hutásnak nincs szüksége rá, hogy mástól vegyen ötleteket, Mc Zeekkel és Kovács Réka énekesnővel színesített produkciója teljes sikerrel debütál.
A Koós-Hutás-féle fináléban (Crazy Race) és – a Brecker Brothers által ezeknek a harminc körüli férfiaknak a születésével nagyjából egy időben slágerré tett – Some Skunk Funkkal a ráadásban viszont teljesen homogenizálták a közönségüket: már mindegy volt, hogy valaki amúgy Armstrong, Randy Brecker vagy Till Brönner felvételeivel teszi teljessé hangulatos pillanatait. Gála volt abban az értelemben is, ahogy egy-egy verseny után a korcsolyázók még egyszer ellejtik kűrjüket, és azért is, mert zeneileg a legelegánsabb öltönyeikbe bújtak mind a hárman. Miközben a Müpa meghívása, hogy most újra egy színpadra álljanak, akár rosszul is elsülhetett volna, az egyik legmacsóbb dzsesszhangszer, a trombita virtuózai a legényes vetélkedés helyett előzékenyen és valódi tisztelettel kapaszkodtak össze egymással és a kísérő zenekarral. Miközben sok ilyen gála haknizásba fullad, az itt premierként előadott produkciók, a stílusok változatossága, a részletekre kiterjedő profizmus és az alapos próbafolyamat ritkán látható komplett koncertélményt eredményezett.
Trumpet Summit: Koós-Hutás–Pecze–Subicz; Müpa, Fesztivál színház, január 20.
