Koncert

Fényes dallamívek

Három trombitás a Müpában

Zene

Emlékezetes eseménysor volt közönségnek és résztvevőknek egyaránt, amikor két diplomázó dzsessz tanszakos akadémista és fiatalabb, klasszikus trombitát tanuló társuk lett a befutó a Tomsits Rudolf emlékére kiírt tehetségkutató verseny döntőjében.

Régen volt, májusban lesz kilenc éve – akkor még a Magyar Rádió bejárata a Bródy Sándor utcában volt, Magyar Rádiónak hívták, és élőben közvetítette saját szervezésű versenyeit. Az első díjat Koós-Hutás Áron, a harmadikat és a közönségdíjat Subicz Gábor nyerte, a második helyet a náluk fiatalabb Pecze Balázs kapta, aki ekkor még inkább csak belekóstolt a dzsesszbe, de azóta teljesen kétlaki lett, például a Concerto Budapestben és a B Verzió funkbandában is helyet kapott. A zsűri, ha csak az általuk azóta bejárt pályát nézzük, jól döntött. Akkor fényes tehetségeket hallottunk a Márványteremben, most pedig kiforrott egyéniségeket a Müpa Fesztivál színházában.

A kísérő alaptrió (Tálas Áron billentyűkön, Fonay Tibor bőgőn/basszusgitáron, Csízy László dobon) laza szvinges bevezetővel kezd, amire a három szólista besétál, és jól meghangszerelt kórusrészek között rögtön néhány pompás szólót vág ki. Az első blokkot Pecze kapja, de Koós-Hutás konferálja őt, ezt végig így csinálják: baráti méltatása ül, Pecze szerényen köszöni meg, és egy hangulatos Tom Harrell-darabbal nyit szárnykürtön. Harrell legendás tanár volt, de a hangszer lírai oldalának is igazi mestere – feltehetően épp ezért választotta a fényes dallamíveket mutató trombitás. Pecze színpadra hívja Szőke Nikit, akit viszont nemrég Michel Legrand választott ki és kísért ugyanebben a házban, csak egy még nagyobb színpadon. Magabiztos, dögös scattelés következik a két nagy Legrand-sláger körül. A trombitatrió egy-egy Clifford Brown- és Dizzy Gillespie-örökzölddel lép elő a nagy elődök előtti újabb főhajtás jegyében. A Night In Tunisia egészen felforrósítja a hangulatot, és mindhárom szólista kitesz magáért a biztos kezű Subicz-hangszerelésben. Érezni a rutint, hogy Subicz a Modern Art Orchestrában (MAO) szerzőként és arranzsőrként is dolgozik. Következő szólója érdekes, egy alig ismert Miles Davis-témát játszik, magát kíséri elektronikával, de ő is érzi, hogy izgalmasabb, amit a társaival csinál („…hogy valami rendesebbet is játsszunk”). Színes, szélesvásznú autós üldözés következett, ugyanolyan szellemesen és hatásosan komponált darab, mint Subicznak a feleségéhez írt, a MAO repertoárján is hallható szerzeménye. Subicz az akkordmenetek mestere. Az átvezetés után a másik virtuóz, Koós-Hutás, akinél a ritmizálás elsődleges fontosságú, lényegében saját, ET-nek nevezett produkciójával töltötte ki saját blokkját. A hetvenes években gyökerező zenék az elektronikusan modulált trombitával lesznek maiak. Leginkább a Robert Glasper Experiment jutott róla eszembe, csak persze Koós-Hutásnak nincs szüksége rá, hogy mástól vegyen ötleteket, Mc Zeekkel és Kovács Réka énekesnővel színesített produkciója teljes sikerrel debütál.

A Koós-Hutás-féle fináléban (Crazy Race) és – a Brecker Brothers által ezeknek a harminc körüli férfiaknak a születésével nagyjából egy időben slágerré tett – Some Skunk Funkkal a ráadásban viszont teljesen homogenizálták a közönségüket: már mindegy volt, hogy valaki amúgy Armstrong, Randy Brecker vagy Till Brönner felvételeivel teszi teljessé hangulatos pillanatait. Gála volt abban az értelemben is, ahogy egy-egy verseny után a korcsolyázók még egyszer ellejtik kűrjüket, és azért is, mert zeneileg a legelegánsabb öltönyeikbe bújtak mind a hárman. Miközben a Müpa meghívása, hogy most újra egy színpadra álljanak, akár rosszul is elsülhetett volna, az egyik legmacsóbb dzsesszhangszer, a trombita virtuózai a legényes vetélkedés helyett előzékenyen és valódi tisztelettel kapaszkodtak össze egymással és a kísérő zenekarral. Miközben sok ilyen gála haknizásba fullad, az itt premierként előadott produkciók, a stílusok változatossága, a részletekre kiterjedő profizmus és az alapos próbafolyamat ritkán látható komplett koncertélményt eredményezett.

Trumpet Summit: Koós-Hutás–Pecze–Subicz; Müpa, Fesztivál színház, január 20.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.