Az Erkel közönsége derűsen értékeli is ezt a kikacsintó gesztust, a nagy énekesnő jogos büszkeségét. Mert az 58. születésnapjához közeledő amerikai díva valóban remekül fest a színpadon – és a hangja sem cáfol rá a vonzó látványra. Zongorakíséretes dal- és áriaestjén Fleming szopránja sértetlennek, személyes jegyűnek és kiadósan krémszerűnek bizonyult, akárcsak hat esztendeje, amikor budapesti debütálásképp az operaházban koncertezett ez a kivételes intelligenciájú operaművész.
Csakhogy most észrevehetővé vált a bravúros „állagmegőrzés” emberi és művészi ára is, ami hat éve még korántsem volt ennyire szembeötlő. Fleming ugyanis ma már feltűnően vigyáz önmagára, s így akaratlanul is érzékletesebben mutatja fel énekesi létezésének tán legfőbb tartós jellegzetességét, ha úgy tetszik, fogyatékosságát: az örökös józan rezerváltságot. Innen nézve szimbolikus jelentőséget nyert az a tény, hogy koncertjének első részében két olyan dal is szerepelt (Brahms: Kárbaveszett szerenád, illetve a már említett bolerós Delibes-opus), amelynek női megszólalója visszautasítja a férfi közeledését, a kalandot. Fleming valahogy majd’ mindig biztosított terepen közlekedik, és igen ritkán kockáztat meg nagy téteket: a lemondás, a melankólia vagy épp az önmagával való megelégedettség hangját alkatilag könnyebben leli meg ez az erős kontrollú művész, mint a szenvedélyes önfeladásét.
A „csak” szép és okos éneklés meg a rendre túlnyújtott frázisokkal operáló szépelgés világszínvonalát leginkább a második részt nyitó Otello-jelenetben, vagyis Desdemona Fűzfadalában és Ave Mariájában haladta meg Renée Fleming. Itt valóban életre-halálra szólt a játék, és az énekesnő egyszerre kamatoztathatta lírai szopránjának jól őrzött intaktságát és hagyhatta végre maga mögött saját alkati komfortzónáját. Flemingtől jóval csekélyebb kimozdulást igényelve, de ugyancsak teljes értékű előadásban szólalt meg több, az énekesnő repertoárjára ezen az estén felkerülő Brahms-dal (főleg a Májuséj meg a híres Bölcsődal), valamint a közönséggel felfedeztetett Cádizi lányok és a névről is alig ismerős Stefano Donaudy nápolyi dala (O del mio amato ben).
Hartmut Höll személyében bámulatosan profi és az énekesnek tökéletes biztonságot kínáló zongorista kísérte Renée Fleming dal- és áriaestjét, amely zajos sikerrel és nem kevesebb mint négy ráadással zárult. Akárcsak hat éve, úgy most is felhangzott Lauretta slágeráriája a Gianni Schicchiből és Gershwintől a Summertime: az előbbi inkább csak rutinszerű elnagyoltsággal, az utóbbi most is lubickoló jutalomjáték gyanánt. Aztán jött még egy, a közönséget is megénekeltető My Fair Lady-részlet, a Ma éjjel táncolnék, újra csak Fleming lelkületének egyik komfortos zugából, s végül a deklaráltan legkedvesebb szerző, Richard Strauss Holnapja: nagyon kulturált előadásban, kissé furcsán hatva a musicalszám nyomában, de hatékonyan betöltve aktuális hivatását, vagyis a lelkes tombolás lehalkítását és a közönség ruhatár felé terelését.
Erkel Színház, január 21.
