Zene

Esik az eső, thriller van. A vendégházba új lakó költözött, a lapokban már megint egy prostituált meggyilkolásáról írnak - történetünk szempontjából egyik fejlemény sem elhanyagolható.

Az elmúlt években a skandináv krimikultúra az Animus Kiadó sorozatának köszönhetően valósággal "kiolvadt" a magyar könyvpiacon. Első körben talán a kulturális sajátosságok tűntek fel, és a kritikák is erre figyeltek: az Észak-fok titkára, a jómódú áldozatokra és a még jobb módú elkövetőkre, a Strindberget és Bergmant idéző elfojtásokra (és fojtogatásokra), a zavarbaejtően hűvös kedélyességre, a melengető melankóliával keveredő jéghideg iróniára.

A borítón a zenekar neve és a lemez címe mellett egy harmadik felirat is olvasható: Fővárosi Csatornázási Művek Rt.; a csatornafedél mögül kilátszanak Budapest ismert épületei. A Blind Myself kis túlzással épp attól az, ami, hogy a kiismerhetőséget hírből sem ismeri.

a címe a Shakespeare Rómeó és Júliájából desztillált Júlia-sztorinak, amelyet két színésznő két nyelven adott elő az AKKU-ban. Mondhatnánk, hogy Engi-Nagy Natália dramaturg és rendező egyszerűen kiszedte a drámából Júlia szövegét, és magyarul Mészöly Dezső fordításában, angolul pedig fordítás nélkül elmondatta két kiváló színésznővel - és nem is járnánk messze az igazságtól. Van persze némi "mesterséges színezék" a Júlia-szövegeken: a szereplők olykor ismétlik egymást vagy önmagukat, váltogatják a nyelveket; olykor az is hasznos, hogy egy-egy más szerepet is felvillantanak a darabból.

Meghalt a black metal, éljen a... hmm... a filmzenés betétekkel tűzdelt, tisztán csengő női énekhanggal díszített, vadul ökotudatos poszt-black metal! A kilencvenes évek legkülönösebb underground jelenségét a mértékadó zenei sajtó sohasem vette komolyan, képviselőit hullamázas képpel csörömpölő fiatalkorú bűnözőkként könyvelte el, az undergroundot maguk mögött hagyó, kommersz hangzású sikerzenekarokat pedig egy múló tinihóbort olcsó kiszolgálóinak tekintette. Belterjessége és radikalizmusa révén azonban a black metal az elmúlt években a megalkuvásmentesség szinonimája lett, megkerülhetetlen fogalom a szélsőséges zenei megnyilvánulások témájában. A Sunn O))) gitárzaj-kollektívája black metal énekesekkel dolgozik (és az e havi WIRE címlapján virít), a divatdiktátor Vice magazin tavaly flancos black metal fotóalbumot jelentetett meg, az Iran néven az évtized elejének legjobb indie-zaj-pop lemezeit kiadó Aaron Aites a műfaj norvég aranykoráról forgatott dokumentumfilmet, divatos lemezkiadók, mint a Southern Lord, a Hydra Head, az Aurora Borealis vagy a Profound Lore black metal lemezeket adnak ki, és így a magukra valamit is adó sajtótermékek lemezkritikai rovataikat a black metal körül kapirgáló eszmefuttatásokkal töltik meg. Mint amilyen ez is.

A két jó barát, Caroline Hervé és Michel Amato valaha együtt nőtt fel Grenoble-ban, s a kilencvenes évek elején közösen tapasztalta meg, mit tesz az emberrel a messzi Detroitból elszabadult technó. Először csak aktív partizók voltak a dél-franciaországi rave-körforgásban, majd maguk álltak a lemezjátszók mögé (emellett Caroline kipróbálta magát bártáncosnőként is, s jó ideig a fémrúd volt mestersége címere). Az időközben The Hackerré átlényegült Amato a kilencvenes évek közepétől sorra készítette saját, főképp Jeff Mills által inspirált technódarabjait, míg a Miss Kittinként fellépő Caroline szettjeire sokan felfigyeltek, például maga a technó-elektro isten (a hét végén nálunk is vendégeskedő) International Deejay Gigolo Records főnöke, DJ Hell. Amikor pedig közösen fogtak zenekészítésbe, valami egészen különleges dolog csúszott ki a kezük alól: az inspirációt ezúttal a nyolcvanas évek elektropopja, a Cabaret Voltaire, a DAF, a Soft Cell, a Yazoo, a New Order és társaik jelentették, mindez természetesen átszűrve az újabb idők elektronikus tánczenéin.

Ahogy mondani szokták, a Mastodon üstökösként hasította fel az új hangzásokra mindig vevő underground metálszíntér egét hét éve a Remission lemezzel. A lemez turnéján hozzánk is eljutottak: körülbelül nyolcvan néző előtt változtatták bombatölcsér lyuggatta műveleti területté az egykor kultikus gödöllői Trafó klub színpadát (a High On Fire zenekarral közösen), majd kiadták a kettes lemezt, a Melville Moby Dickjének alapján készült, monumentális Leviathant, ami egyszerre merített a Melvins és társai fémjelezte noise-rock büntetésekből meg a klasszikus, Led Zeppelin/Black Sabbath hatású ősrockból, és ami az utóbbi tíz év egyik legfontosabb extrémmetál lemeze. Ezután le is léceltek a független Relapse-től (irány a Warner jelszóval), és kiléptek a klubokból. A megcsökevényesedett undergroundhívők itt gyorsan el is temették a zenekart, könnyes nosztalgiával néha fel-feltéve azért az első két album valamelyikét.

Ez a film Roberto Saviano híres és hasoncímű bestsellere alapján készült, az pedig az olaszországi szervezett bűnözés egyik nagy hatású csoportjáról, a nápolyi camorráról szólt. Tehát maffiatörténet. Matteo Garrone egy szolárium kék fényében kezdi filmjét, hoszszan mutat egy durva arcú, kisportolt férfit, épp sütteti magát a szerkezetben. Vannak ott más férfiak is, "dumálnak" - ha van feszültsége a jelenetnek, az a korábban fölszedett tudásból fakad, amivel nézzük a képeket. Hogy maffia-film, tehát hamarosan vér szenynyezi be a kövezetet. S megtörténik, aminek meg kell: változatlan feszültségben.

A rigai feketepiacon ötven Mein Kampfért lehet kapni egy A tőkét. Persze nem közvetlen árucsere zajlik: közte van az euró (20, illetve 1000). Ezt a Düsseldorfer Schauspielhaus és a Rimini Protokoll közös előadásából tudom, amely a színházilag ellenjavallt A tőke címet viselte, fölé meg Karl Marx nevét írták. De aki ismeri a dokumentarista színházban utazó Riminit, az percig se hitte, hogy valóban A tőkét fogják dramatizálni. Pedig voltaképp ez történt.

A MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) Fotóművészeti Tagozatának kommandója 2006-ban csapott le egy héten át a hódmezővásárhelyi tanyavilágra, hogy tetten érje átváltozását, felbomlását, teljes pusztulását. Egyikük, Kresz Albert utóbb vagy harmincszor visszatért a helyszínre, hogy elmélyüljön a tapasztalatokban. Az ő képei a terem középvonalában cikcakkban végigfutó választófalon láthatók, Módos Gábor, Oravecz Attila, Dozvald János és a többiek munkáitól körülvéve. "A tájból kiindulva, kameráján keresztül láttatta e világ önfelszámolódó végvonaglását. A kocsirom, a szétvert búbos kemence, a törött bútorok, a pár nélkül maradt öregek, a lovukban társra talált emberek arcán, mint lemenő nap bakacsinba öltözött, utolsó alkonysugara fölrémlett a derűvel keretezett szomorúság, és együtt azt a világot tükrözi számunkra, amelyet az vesz észre, aki hozzájuk lehajol." Szenti Tibor Kreszt méltató bevezető szavai megriasztják kissé a látogatót. Hamarosan megnyugodhat azonban, mert

A 2005-ben megnyílt, Kasztília és León autonóm tartomány által fenntartott kortárs művészeti múzeum, a Museo de Arte Contemporáneo (MUSAC) folyamatosan gyarapodó gyűjteménye a 21. századra fókuszál. Olyan művekre, melyek alkalmasak arra, hogy ráébresszék a kortárs művészeti közbeszédben járatlanokat is, hogy a művészek nem elvont modellekkel kísérletező technokraták vagy exhibicionista és a polgárpukkasztásban érdekelt peremlakók, hanem köztünk élő, a jelen valóságára sajátos eszközökkel reflektáló emberek, akiket - mint azt a kiállítás főcíme is mutatja - ugyanúgy a mindennapi élet problémái foglalkoztatják, mint bármelyikünket. A Műcsarnokban látható válogatás hűen tükrözi azt a koncepciót, amely a globalizálódott világ tényéből kiindulva elsősorban nem helyi művészek munkáira épül; így a most kiállított művészek között is többségben vannak a nem Spanyolországban élő alkotók. A Petrányi Zsolt és a MUSAC vezető kurátora, Agustín Pérez Rubio által összeállított anyag prezentálása is követi a leóni expanziós elvet, amely a kiállítási csarnok szent elzártságát tagadva kiterjeszkedik a múzeum egyéb tereibe: láthatunk műveket a könyvesboltban, a büfében és az előcsarnokban, hetente váltakozó tematikus videofilmblokkot a Menü Pont Galériában, továbbá Alicia Framis Vérszusibankjában nyilvános véradáson is részt vehetünk.

Forgatom a könyvet, a bal oldalon fekete-fehérben és szürkében úszó képkockák, a figurák gyerekrajzokra hasonlítanak, a jobb oldalon ott a jól ismert Toldi-szöveg, szép nagy betűkkel szedve, a kötet pedig szintén nagy, keménykötésű, már-már albumformátum. Gyerekkönyv lenne, melynek célja, hogy képekkel népszerűsítse a fiatal olvasóknak Arany szövegét? Netán a nemzeti kánon egyik fontos darabja előtt tisztelgő díszkiadás? Avagy egyik sem?

Bezeczky Gábor a hazai irodalomtudomány egyik meghatározó alakjának, Kulcsár Szabó Ernőnek (KSZE) a főművét, A magyar irodalom története 1945-1991 című összefoglalóját elemzi könyvében. Ez a tény már jóval a megjelenés előtt izgalomba hozta nemcsak a szűkebb szakmát, de a kritikusi világ egy részét is. Ennek oka egyszerű, de azok számára, akik az irodalomtudományos élet viszonyait nem ismerik, e várakozás érthetetlennek tűnt - főleg, hogy az analízis tárgya 1993-ban, másodjára pedig 1994-ben jelent meg.

Nehéz a titkos ügynök élete, olykor annyira be kell épülni az ellenséges szövetanyagba, hogy nem maradhat szinte egy szál sem, ami egykor volt énjéhez, a jókhoz visszaköti. Egy mégis maradhat talán, de azt számos esetben - itt nem feltétlenül az adott ügyről beszélünk, hanem a tárgyban fogant munkák széles tengeréről - kiiktatják (azt is megfigyeltem, hogy mindgyakran célzott lövéssel).