Zene

Nehéz a titkos ügynök élete, olykor annyira be kell épülni az ellenséges szövetanyagba, hogy nem maradhat szinte egy szál sem, ami egykor volt énjéhez, a jókhoz visszaköti. Egy mégis maradhat talán, de azt számos esetben - itt nem feltétlenül az adott ügyről beszélünk, hanem a tárgyban fogant munkák széles tengeréről - kiiktatják (azt is megfigyeltem, hogy mindgyakran célzott lövéssel).

Amilyen vékony Sirokai Mátyás első verseskötete, ugyanannyira mély is. Hogy ez a mélység valóság-e vagy illúzió, az talán még nem mindig derül ki, mindenesetre a Pohárutca narratív szerkezete, amely egy valódi-fiktív város tereit teszi a versek történetszerű közegévé, rendkívül alkalmas terep arra, hogy az olvasó összefüggéseket vegyen észre.

A Békés megyei faluból (Mezőkovácsháza) indult, majd kőkemény melóval Európa-szerte elismert metálsztárrá avanzsálódott Ektomorf motörheadi következetességgel tart az egykori Sepultura-, ma Soulfly-vezér Max Cavalera nyomában, képzeletben valami brazil őserdőben nyilván. Innentől kezdve aztán teljesen egyszerű a recept: aki a fent említett zenekarok klasszikus lemezeit már nagyjából az anyatejjel együtt magába szívta, és szívesen hallgat egy olyan zenekart is, amelynek a kelleténél kicsivel több köze van hozzájuk dalírás terén (ezért mínusz egy csillag), az valószínűleg imádni fogja a What Doesn't Kill Me-t, aki pedig nem, annak úgyis teljesen mindegy, mit gondolnak az ítészek erről a lemezről.

Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörő örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnőttek kollektív öröme azonban rövid életű, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne.

Az előremutató és sokszínű izlandi zenei színtérről már lelkendeztünk korábban a Narancs hasábjain - az elmúlt évek "zenei hurrikánjai" (Björk, Sigur Rós, Múm) mellett a kis sziget felől egy bágyadtan, kedvesen szemerkélő hóesés is siklott a kontinens, majd a világhírnév felé egy Emilíana Torrini nevű, magával ragadó énekesnő személyében. A Björkhöz hasonlóan bájos akcentusú, de sokkal visszafogottabb tünde eredetileg operaénekesnőnek készült, 17 évesen már hírnevet szerzett magának az izlandi Megasztárban, majd a kilencvenes években készült szólólemezeivel (főként a Love In The Time Of Science albummal) és a különböző kollaborációival lett ismert szélesebb körben (angyali hangja hallható Paul Oakenfold Hold Your Hand című számában, de a Thievery Corporation és a Gus Gus kollektíva lemezein is szerepelt, továbbá Kylie Minogue-nak is írt dalokat, például a Slow c.

Embertársaink egy szomorú halmaza tengermély félelemmel tekint a nőnemű személyekre. A félelem pedig, mint tudjuk, megeszi a lelket, s közben ráadásképp lidérces álmokat generál.

című kiállítása meglepetés a látogatónak, hiszen korábban a cigányság mindennapjainak, életkörülményeinek közelről figyelő krónikásaként ismertük - például a Stalter Györggyel közös Más világ című albumából. Ez a kiállítás viszont kifejezetten artisztikus, a jelképek misztikumára érzékeny művészalkatot tár elénk, aki mindenféle tárgyacskákat és diribdarabokat rendez el, általában nagyon is élő, burjánzó csendéletekbe, és ezeket a felvételein hatalmasra nagyítja, ami által egyfajta új, álomszerű világot hoz létre.

A Kelet-Berlinben felnőtt Kalkbrenner pályafutása tulajdonképpen szokványosnak mondható az egyívású kollégák között: előbb zeneiskolába jár, ahol trombitálni tanul (meg némi szolfézst, nyilván), azután a kilencvenes évek elején beszippantja őt is az elektronikus tánczene. Az évtized közepén már számos klubban rezidens lemezlovas - miközben nagy tévécsatornáknál dolgozik mint szerkesztő, illetve producer.

A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus. - greff -

Sokoldalúsága legfőbb bizonyítékaként szinte kötelező említeni, hogy karrierje során három különböző kategóriában (dzsessz, pop és rhythm 'n' blues) is Grammy-díjjal tüntették ki (összesen hét darabbal), és ezzel abszolút csúcstartónak számít pályatársai között. A hatvankilenc éves énekessel közelgő budapesti koncertje alkalmából beszélgettünk.

Orpheusz, a művészet, a zene varázsos hatalmát személyében jelképező ógörög regealak mítosza egyike az antikvitás legtermékenyebb, sokértelmű történeteinek: jámbor, esztétizáló vagy épp bölcselkedő poémáktól a rejtélyes orfikus tanokig megannyi nyomát lelhetjük az isteni dalnok változatos megközelítésekhez idomítható emlékezetének. Figurája átvészelte a keresztény középkort, sőt alkalmasint a krisztusi "jó pásztor" toposzát is gazdagította, s utóbb a reneszánsz óta megszakítás nélkül jelen van a nyugati kultúrában. Különösen az operairodalom jelesei kamatoztatták előnyösen közkeletű történetét Monteverditől egészen Offenbach, Darius Milhaud vagy Philip Glass dalművéig. A téma a Londonban vendégszereplő Joseph Haydnt is megtalálta, ám 1791-ben írt operája több szempontból is kilóg a motívumtörténet meghatározó vonulatából. Nemcsak mivel bő másfél évszázadon át előadatlan maradt, s ilyesformán nem gyakorolt számottevő hatást Orpheusz újkori reprezentációjára, hanem mert az opera nem pusztán figyelemre méltó eltérésekkel adja elő a halott kedvese nyomában az alvilágba leszálló trák költő és zeneművész meséjét, de még Orpheusz bakkhánsnők általi meggyilkoltatását is elbeszéli. László Ferenc

A legkorszerűbb történelmi és filmtörténeti munkák átdatálják azt a Magyarországon eddig jobbára a hatvanas-hetvenes évekre tett filmes gyakorlatot, mely úgymond burkoltan fogalmazta meg diktatúraellenes mondandóját. Mondván, az sokkal korábban alakult ki. Már a legvadabb Rákosi-korban, 1951-ben feltalálták a leleményes honi címadók, hogy hogyan lehet előre elárulni a majdani műélvezet minőségét is. A selejt bosszúja Latabár Kálmánnal adja ennek cáfolhatatlan bizonyítékát; megüzenték, kerüljük nagy ívben el a mozit, de mi persze nem hallgattunk rájuk, mert rajongtuk a művészt... - ts -

Ha valami filmtárgyra az van ráírva, hogy cseh-amerikai, olyan sztárokkal, mint Edward Norton, Paul Giamatti, Rufus Sewell vagy Jessica Biel, hajlamos a magamfajta elhamarkodottan olyanokat gondolni, hogy újabb hollywoodi trupp tette tiszteletét Prágában, ahol közismerten olcsó a sör és a munkaerő (előbbinek olykor még a neve illúziókeltő), hogy negyedáron üssenek össze valami hazait. Most sem történhetett ez másként - de ez egyszer érdekes eredményt hozott az ezerszer kipróbált metódus. A mágus ugyanis sokkal inkább csehes film lett, mint amerikai (a szükséges számú hollywoodias fordulat benne csak látszólag mond ennek ellent, az illetékesek a Lumiére testvérek zászlóbontása előtt már felfedezték Amerikát, tehát minden filmben van elég ilyen, a csehekben meg pláne). - tévésmaci -

A vásznat benépesítő képzeletbéli és (látszólag) valódi lények közül a néző képzeletét leginkább megmozgató alfaj a pokoljáró művész. Változhat a kor, válthatják egymást műfajok, kicserélődhet a publikum, de a démonaival küszködő alkotóról nem tudjuk levenni a szemünket; gondolatainkban keveredik az irigység, a szánalom és a megkönnyebbülés.