Van persze némi "mesterséges színezék" a Júlia-szövegeken: a szereplõk olykor ismétlik egymást vagy önmagukat, váltogatják a nyelveket; olykor az is hasznos, hogy egy-egy más szerepet is felvillantanak a darabból. Illusztrációnak és díszítõelemnek egyaránt kellemes, hogy olykor énekelnek és táncolnak; az pedig meghittséget kölcsönöz a produkciónak, hogy a szereplõk szeretik egymást, és egymásban magukat: gyöngéd érintések, figyelõ-kedves tekintetek kapcsolják össze a Júliákat.
De koncepciónak ez mind együtt is szegényes; még sorvezetõnek is kevés. Nem lett kitalálva, hogy a kínálkozó lehetõségen - mármint az angol Sophie Thompsonon és a magyar Ubrankovics Júlián - kívül ugyan mi értelme ennek az egésznek. Ad-e - ha nem is többet, mert azt megcélozni is képtelenség, ugye - valami mást a "kiragadott" Júlia, mint az eredeti darabé? A rendezõ legalább megpróbálhatta volna kideríteni, hogy vannak-e olyan mélyrétegei ennek a majdnem gyereklánynak, amelyek a dráma szokványos elõadásaiban rejtve szoktak maradni.
A két színésznõ ügyes, mi több, igen tehetségesnek látszik - ezt azonban ennek a mostani játéknak az alapján inkább tippelni lehet, mint látni. Mert itt most elsõsorban színészi túlélésbõl, produkciómentésbõl mutattak sokat; olyan erõfeszítések ezek, amelyektõl megkímélhette volna õket a sors meg a pálya. Mert ez az Édes Hús az a bizonyos elsõ "jó ötlet", amit habozás nélkül el kellett volna dobni.
AKKU, március 30.
** (egy-egy a színésznõknek)
