Zene

A Roxy Music hetvenes évekbeli lemezeinek kulcsfigurája a borítón szereplő "jó nő" volt, a csomagolással való pepecselés olykor több időt vett igénybe, mint a dalok elkészítése. Ez akkoriban a kritikusok gúnyolódásának tárgya volt, mára azonban szinte az összes 1972-1979 közötti RM-borító klasszikussá vált. A címlaplányokat - köztük Amanda Leart és Jerry Hallt - Bryan Ferry "szállította", ő hagyta jóvá a megjelenő fotót is, vagyis általában miatta "úsztak el" a dolgok. Ellenben az énekes 1973-tól megjelenő szólólemezeinek borítói már korántsem ennyire emlékezetesek - szmokingban, pólóban, bajusszal, bajusz nélkül, színpadon, tóparton, kastély udvarán, taxi hátsó ülésén: Bryan Ferry eddigi tizenkét albumának borítóját egy kivételével Bryan Ferry díszíti.

A karácsonyfát csak fekete fémgömbökkel díszítőknek idén sem kellett beérniük a mákos bejglivel: három hazai zenekar cédéjét is bezsúfolhatták a fa alá.

Akik a szeriális műfaj csúcsteljesítményének látták a Drótot, most újra bejöhetnek a hidegről: megérkezett a Treme. David Simon, a főfő kreatív ismét írásra késztette Eric Overmyert, hozta az állat zenékért felelős Blake Leyh-t, főszerepet adott a McNulty nyomozótársaként és ivócimborájaként emlékezetesen domborító Wendell Pierce-nek (és a jövedelmező hobbiból miniatűr stílbútorokat faragó Lester Freamon nyomozót adó Clarke Petersnek), a 80 perces beetetés (magyarul pilot) rendezőjének pedig felkérte a többszörösen bevált Agnieszka Hollandot. Ahogy a Drótban a baltimore-i terepen otthonosan mozgó emberekre építettek, úgy alapoztak most a New Orleans-i szcénát jól ismerő helyi erőkre, tényfeltáró újságírókra.

És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.

A Kitakart Psyché című, a nők sajátos attitűdjeit és perspektíváit bemutatni szándékozó sorozat év végén megjelent ikerdarabjai a szülőkkel való kapcsolatot taglalják a szexualitást (Éjszakai állatkert) és a testélményt/testképet (Szomjas oázis) körbejáró kötetek után - s ha a sorozat második kötete kisebb hullámokat vert, mint a bombasztikus hatású első (ami nyilvánvalóan a témájának, a szexualitásnak volt köszönhető leginkább), akkor most ismét ilyesmivel kell számolnunk.

Vajon létezik-e teljesen előzmények nélkül valami? Igazat mondott-e Julius Caesar, amikor ilyet szólt: Jöttem, láttam, győztem! S ha már a híres római bejelentkezett, tán annyit felidézhetünk, hogy a hetvenes évekből emlékszünk néhány olyan, nagy európai produkcióban forgatott szandálos (vö. köpenyes-kardozós) filmre, melyben magas (akár rendezői) szintű volt a román részvétel.

Miért húz kondenzcsíkot a repülő? Mert a kondenzcsík nem húzhatja a repülőt - ehhez a borzalmas vicchez hasonlóan eredeti megfejtés, hogy azért van minden debreceni képeslapon a Nagytemplom homlokzata, mert hátulról fotózva az egész sokkal rondább. Ahogy a város fő szoboralakja, Kósa Lajos igen elmésen fogalmazott, a területnek idővel már nem csak a neve volt Romkert.

A karácsonyi szünetben Varázsfuvolát hallgatni ugyan elsőre eléggé közhelyes választásnak tűnhet, ám az erős jellem elbírja e balga látszatot, pláne akkor, ha egy klasszikus felvétel csábítja a műélvezetre. Merthogy William Christie 1995-ben rögzített Varázsfuvolája a legfrissebb klasszikus az opera tekintélyes diszkográfiájában: elegáns, a legapróbb részletig finoman kidolgozott, s hozzá tökéletes egyensúlyban mutatja a karmester csodazenekarát, a Les Arts Florissants együttesét, valamint a remekül válogatott énekesgárdát.

Clive S. Lewis 1950 és 1956 között írta Narnia hat részből álló krónikáit.

Nyolc-tíz évesen egyáltalán nem tűnik irreális gondolatnak, hogy szüleink a tanárainkkal együtt egy másik bolygó szülöttei, de legalábbis gonosz és ronda idegen lények rabolták el őket, és mosták át agyukat, azért olyan furcsák. Ebből az élményből indulhatott ki a Támadók a Marsról című sci-fi is - különösen a 86-os remake.

című operájának 1853-as velencei bemutatója után a zeneszerző ezt írta egy bizalmasának: "A darab tegnap este megbukott. Én tehetek róla, vagy az énekesek? Az idő majd eldönti." El is döntötte, meg nem is.

Amikor 2003 egyik borongós októberi napján kiderült, hogy Elliott Smith kétszer is szíven döfte magát a fürdőkádjában, voltaképpen csak tettének brutalitása tűnt meglepőnek (majd pedig a hír, hogy valószínűleg nem is ő fogta a végzetes konyhakést). Elvégre a pizzaképű dalnok torzóban maradt életműve legkivált az olthatatlan búbánat, az éjsötét depresszió és a démonokkal vívott, elbukott küzdelem foglalatát adja, egészen a négysávos magnóra rögzített debüt hálószoba-folkjától a nagykiadós igényeknek megfelelni igyekvő Figure 8 kamarapopjáig.

Mindhárman lenyűgöző és bájos, sőt a maguk nemében karizmatikus női előadók - akad köztük befutott sztár és több mint reményteli első lemezes is. Albumaik többé vagy kevésbé visszautaztatnak a múltba, miközben egyik vagy mindkét lábukkal a jelenben maradnak - persze a végeredmény mindannyiuknál más és más.